XXIII. A szeretett Anya és a szeretetreméltó Atya felülmúlják a megértést, isteni mivoltuk által elrejtve és magukba foglalva. Amikor úgy jelennek meg nekem, hogy ezzel annyira vonzanak és kötnek magukhoz szeretet és figyelem szempontjából, úgy tűnik, hogy bennem nem marad meg élő képük, hanem minden áramlik és a fő tárgy felé irányul, az isteni Egység felé, és ebben megmarad, de anélkül, hogy teljesen elveszíteném látásomat róluk. Az emlékezés rájuk és a hozzájuk való szeretet, vagy az ő érzékelésük foglalkozik velük, ahogyan azok felülmúlják a megértést isteni lényükben, és összekapcsolódnak azzal, és ezen a módon tekintek és nézek rájuk Istenben, és szellemi szeretettel és egységgel egyesülök velük Istenben. Ez az, amit erről el tudok mondani.
Meg kell jegyeznem, hogy ettől magamtól semmit sem tudok hozzátenni vagy elvenni. Például, amikor a szeretetreméltó Anya egyedül jelenik meg, az én hatalmamban áll, hogy vele együtt a szeretetreméltó Atyát is magammal tartsam, vagy hogy egyáltalán valamilyen módon emlékezzek rá, vagy gondolkozzak rajta, sőt, nem is vonzódom ehhez, mert azt hiszem, hogy Istennek ebben az időben semmi más nem tetszik. Pontosan annyira történik, és semmi többre. Amikor ez azonban elmúlik, akkor váratlanul és mezítelenül maradok, mintha ez meg sem történt volna, és nem is figyelek rá, csak amikor azt a kegyelmet élvezem. Ezen időszakon kívül szellemi szegénységben és meztelenségben maradok, érzékelhető isteni kegyelmek és hatások nélkül, bár általában ott marad egy lényeges vagy belső isteni fény, amely belül ragyog, és vezeti és irányítja a lelket minden jóra.
Így még kevésbé lehet fájdalom, vonzalom, vágy vagy nyugtalanság a lélekben az a kegyelem hiánya vagy eltávolítása miatt, mert a látszólagos nyugalmam és elégedettségem nem a lelki ajándékok vagy kegyelmek élvezetén alapul, hanem magán Istenben és annak legteljesebb tetszésében.
Már több napja belsőleg tanítanak, hogy amikor annyira el vagyok hagyva a lélek szegénységében és meztelenségében, nagyon nyugodt kell lennem, és meg kell őriznem semmiségemet, teljesen elégedettnek és azon örvendezni, hogy Isten magában minden jót megvalósít, hogy önmagának elegendő, hogy önmagával elégedett és végtelenül elégedett. Hálaadni Neki azért, hogy úgy döntött, minden kegyelem, ajándék és fény kiáramlását visszavonja magához, és közben szívből örvendeni és örvendezni, mert az Ő kegyelmei, ajándékai stb. jobban és biztonságosabban megmaradnak Nála, mint bennem, mert én gyakran visszaélek velük.
