XXI. Úgy érzem, hogy muszáj leírnom, ahogyan az utóbbi napokban átéltem a szeretetteljes Anya és a szeretetteljes Atya vezetését, irányítását, kedves hatását és jelenlétét.
Lelki szemem folyamatosan feléjük fordult. Az ő emlékük és képük szinte beleégett az elmébe és tudásomba, tartósan és alapvetően, bármiféle saját közreműködésem nélkül, hogy ilyenekhez hasonlóan juthassak a korábbi gondolatok vagy más saját tevékenységek által. Azt tapasztaltam, hogy az egész olyan szokásos és lényeges volt, hogy minden magától hullott, ők pedig, ha jól értem, a lélek csúcsán jelentek meg, anélkül hogy előtte gondoltam volna rájuk vagy vártam volna őket.
Annyira beleégett, hogy ha megpróbáltam volna eltávolodni tőlük, ahogyan úgy tűnt, nem tudtam volna eloszlatni ezt a látást vagy érzést az ő jelenlétükről, ha nem követtem volna el valamit, ami nekik nem tetszett. Mert akkor az ő jelenlétük elhomályosult volna és eltűnt volna, vele együtt pedig az a gyengéd, édes, ártatlan, ugyanakkor tiszteletteljes és figyelmes szeretet irántuk.
Őket képileg is láttam, különböző módon és egyértelműen. Ez a látomás tiszta és homályos volt, nem tudom, hogyan magyarázzam el és érthetővé tegyem. Úgy tűnik, hogy ez hasonlít ahhoz, amit Szent Terézia ír a szeretetteljes Anya és a szeretetteljes Atya bizonyos kinyilatkoztatásairól, amelyeket kapott, amikor azt mondja, hogy figyelme nem irányult semmi különösre az ő személyükben, hanem egyszerű pillantással és lelki örömmel a szeretetteljes Anya egész lényére irányult.
Ez a látás annyira egyszerű volt, hogy nem tudtam egyiket a másiktól nézni, hanem mint két egyben és mint valami kettős-együttesre tekintettem. Ez a látás az isteni lényeg egységében értelmeződött.
