(P. Keese Waaijman, O.Carm. szerint)
A hit pajzsa
A pajzs (scutum) fából készült, bőrből bevonva és fémmel megerősítve. Olyan nagy volt, hogy megvédje a harcost fejtől sarkáig, és az egész test tudott mögötte rejtőzni. Formája lehetett téglalap (függőlegesen megnyúlt), ívelt, hogy a harcos testét könnyebben elrejthesse, vagy hosszúkás ovális formájú. (Ezen kívül az antik katona egy másik, kisebb pajzsot is használt, amelyet clipeus néven neveztek, amit a férfi és férfi közötti harcban védelmezett.)
Hinno azt jelenti: támaszkodni a másik hűségére (bízni benne).1 A hit – az én nézőpontomból – egy ugrás a sötétségbe, mert a másik hűségét nem tudom biztosítani, ki nem kényszeríthetem. Így a bizalom túlmutat minden érvelési okon, ez egy sötét éjszaka, egy lépés a bizonytalanságba. A bizalom azt jelenti, hogy feladom magam. Nem valamilyen határozatlan, hanem egy valakinek, akiben bízom.
Istenünk a hűség Istene. Isten hűséges (Zsolt 31,6). A zsoltárok magasztalják megbízhatóságát: ő hű a teremtéséhez, hű a szavához, hű cselekedeteiben, irgalmas szeretetében. Az Újszövetség hirdeti, hogy Isten hűsége nagyobb, mint az emberi hűtlenség. „De mi van, ha közülük néhányan nem akarnak hinni? Az, hogy ők nem akarnak hinni, talán azt okozza, hogy Isten hűtlen lesz? Nem, hanem éppen ellenkezőleg!” (Róma 3,3–4)
Bizalmammal lehetőséget adok a másik hűségének beteljesülésére. Így a bizalom teremtő megközelítést jelent az élethez. „A hit által ismerjük meg, hogy a világ Isten szavának által lett teremtve” (Zsidó 11,3), és hogy Jézus a Messiás, aki testet öltve jött el. Ahogy bízunk, úgy a mi képességünk, hogy így észleljük, növekszik.
A bizalom nem ér véget ott, hogy Isten hűségével foglalkozik. „A hitet a szeretet által nyilvánítják” (Galata 5,6). Különösen Jakab és János levelei hangsúlyozzák a szeretetet a hit gyümölcsének. Ez az „a hit és szeretet páncélja” (1 Thesszalonika 5,8), „amellyel ki tudjátok oltani az ördög minden tűzszilánkját, hiszen hit nélkül Istennek nem lehet tetszeni“ (Szent Szabály, 19. fejezet).
Ráadásul: az én identitásom mindig repedésekkel és hézagokkal fog bírni (akkor is, ha a tisztaságra és szentségre, az igazságosságra és reménységre törekszem). És csak a bizalom képes legyőzni azokat a csapdákat, amelyek bennem szétesést és undort okoznak, amelyekbe folyamatosan beleesem. Ha hiányzik a bizalom, a „gonosz” tűzszilánkja észrevétlenül belém hatol. Ezért bátorít Pál: „Harcolj a jó hitért…” (1 Timóteus 6,12).
A bizalom azonban több védelmet nyújt a pusztulás ellen. Istenbe vetni a hitet azt jelenti, hogy érintjük őt az ő lényegében, az ő hűségében. Lehetőséget adunk neki, hogy megnyilvánuljon és Istenként cselekedjen. Mint aki teljesen szilárd, hű: „Én vagyok, aki vagyok” (2 Móz 3,14). A bizalmam által az, aki van, valóban van az életemben. Felszabadítom magam a félelmeimtől és zártságomtól, és megnyílok a bizalmam okának: az ő hűségének. Megtartom őt – a Szilárdot. Biztosan mélyen érinti őt, amikor látja, hogy éppen az ő hűségében értjük meg őt. „De hit nélkül Istennek nem lehet tetszeni” (Zsidó 11,6).
Albert szabálya eredetileg további kiegészítést is tartalmazott: „És ez a győzelem: a ti hitetek.” (Lásd: 1 János 5,4.) Győzelem kettős értelemben: oltjuk a kísértő tűzszilánkjait és legyőzzük a saját bizalmatlanságunk romboló erejét. A bizalom abszolút győzelmet jelent a külső és a belső romlás felett. Ez a szeretet győzelme.
A megváltás sisakja
Eredetileg a harcosok állati bőrből védték a fejüket, később fémből készült sisakokat kezdték használni. A sisaknak takarnia kellett a tarkót, a koponyát, a halántékokat és a homlokot. Néha a sisak elején volt egy arcvédő, amely a fejet is védte, és oldalain kiugrások, amelyek védték az arcot. Hátul a lehető legalacsonyabbra kellett nyúlnia. A szemek és fülek mindig fedetlenek maradtak. Tehát úgy kellett megvédenie a fejet, ahogy csak lehetséges, de nem akadályozhatta meg a kilátást. Ahogy a páncél sem töltené be funkcióját, ha túl nehéz lenne és akadályozná a mozgást, így a sisak sem lehetett túl szoros.
A megváltás része annak a fegyverzetnek, amelyet Isten „hord”: „Igazságot öltött magára páncélként, a fejére (felvett) a megváltás sisakját…” (Ézsaiás 59,17). Ő a „megváltás Istenének”. A megváltás egyének vagy csoportok integritásának megőrzését vagy megóvását jelenti. Az Úr a személyes vonzalma révén teret ad a szabadságnak, amelyben valóban lehetek (Zsolt 26 és 27). Izrael a történelem során többször tapasztalta meg, hogyan szabadította meg és óvta meg Isten a pusztulástól (Zsolt 80). A Bibliai szövegekben Isten megváltása gyakran együtt szerepel az ő igazságosságával (Ézsaiás 45,8 stb.).
A teljes megváltás főleg az utolsó időkhöz, az idők végéhez kapcsolódik: „Azon a napon így fogják mondani: Íme, Istenünk, benne bíztunk, hogy megment minket, ... örvendezzünk és örülünk az ő megváltásának…” (Ézsaiás 25,9). Az Újszövetségben a megváltás szón elsősorban eszkatológiai értelemben van szó: végső kiszabadulás a Gonosz hatalmából. Ez a megváltás azonban nem csupán a jövő dolga, hanem Jézus érkezésével már itt van (2 Korintus 6,2). A keresztény közösségek ennek a végső megváltásnak az első gyümölcsei (2 Thesszalonika 2,13), amely a második Úr Jézus eljövetelénél teljesedik be. Az a feszültség, ami már jelen lévő és még várakozó megváltás között van, türelmünket adja. Az egész keresztény spiritualitás ezen feszültség „elektromos mezőjében” zajlik. A nyugati spiritualitás hangsúlyt fektet a már beteljesült megváltásra: Jézus megváltott minket, és megy előttünk az Atyához; akkor a lélek megváltása (lásd: 1 Péter 1,9) azt jelenti, hogy Jézust követni mindebben. A keleti spiritualitás inkább a közelgő megváltásra helyezi a hangsúlyt. Isten megváltása tehát két pólusra osztható: az Incarnációra a történelemben és a Végidők eljövetelére.
Alapítónk szabálya összekapcsolja a megváltást a remény erényével. Ezért a jövőre utal, és arra tanít minket, hogy várjuk azt. Ezzel már találkoztunk Ézsaiás prófétánál: „Íme, Istenünk, benne bíztunk, hogy megment minket” (Ézsaiás 25,9). A várakozás és a megváltás összetartozik. Az Újszövetség, amelyet áthat a hit, hogy a megváltás már nagyon közel van, azt mondja, hogy a megváltást csak várni lehet. Az egyetlen igazi mód, ahogyan „megimmázhatjuk” azt, ha bízunk benne. Kitartóan bízni abban, ami a saját lehetőségeink határain túl van, amit magunk nem tudunk „előállítani”, létrehozni. A megváltás és a remény alapvetően összetartozik: „Legyünk józanságra törekvőek, öltözködve a hit és a szeretet páncéljába, és a remény sisakjába a megváltásra.” (1 Thesszalonika 5,8).
A megváltásra való remény minden irányból védi a fejünket, egészen a tarkóig, de nem szabad, hogy megsüketítsen és megvakítson minket a valóság ellen, és nem szabad, hogy elhallgattassa a szánkat a világ azon sokaságával szemben, ami ellentmond a megváltásnak. A megváltás sisakja, amely véd minket a sérülésektől, egyben a remény sisakja is, mivel nincsenek illúzióink. Mondhatjuk azt is: a megváltás sisakja azt jelenti, hogy Isten nyitottságában, várakozásában, türelmében öltözködünk...
Ha a három legutolsó fegyverzeti elemet – a páncélt, pajzsot és sisakot – hátraként nézzük, megjelenik bennük a teológiai erények hármas egysége: szeretet – hit – remény. Ez is a Szentírásból ered. Szent Pál ezt a hármasságot páratlan módon kapcsolja össze a szeretetről szóló híres szövegben: „Minden elnéz, mindenkire bízik, mindenki kitart... a hit, remény és szeretet; ez a három; de a legnagyobb közülük a szeretet.” (1 Korintus 13,7.13). Más helyeken is együtt említi (1 Thesszalonika 1,2–3; 1 Thesszalonika 5,8–10; Kolossé 1,4–5) és hasonló a helyzet Szent Péter első levelében (1,3–9; 1,21–22).
A cselekedetek sorrendje Szent Albert Őszentsége alapján eltér attól, amelyhez szokva vagyunk, és a különböző erényekhez specifikus hangsúlyok társulnak: a szeretet a jogossághoz kapcsolódik (igazságosság a szeretetben); a hit nagyon kiemelkedő (elkerüli az Ellenség nyilait, és nélküle Istennek nem lehet tetszeni); a remény a megváltásra, annak várakozására összpontosít, így a Szabály prófétai-eskhatológiai fókuszt ad. A poláris feszültség a jogosság a szeretetben és a remény a megváltásban között a hit, mint feltétel nélküli bizalom közvetíti.
A Lélek kardja
A római katona kardja hosszú volt, tompa végű, oldalán egy éles vágóél, amely sebeket ejtett az ellenségen. Később a kard végén hegyes lett, és nyomásra is használták. A spanyol háborúk során a rómaiak egy rövidebb kardot ismertek meg, szinte mint egy tőrt, és ezt is az ő fegyverzetükhöz vették. A harc taktikája így nézett ki: miután az ellenséget nyilakkal és (hajított) dárdákkal megsebesítették, rövid karddal ölték meg.
Az utolsó fegyver néhány eltérést mutat a fent említett fegyverzethez képest:2
- Isten szava itt támadó fegyverként van értelmezve;
- A Lélek és Isten szava nem illeszkedik a megemlített erények (szeretet, hit, remény) sorába;
- és nem is valami, amely a mi megváltásunkat okozó volna, mint például az igazságosság.
A Szentírás szerint a szó és a Lélek kizárólag Istenhez tartozik: Ő a szavával minden létezőt hívott létre és a leheletével éltetett (1Móz 1–2). A zsoltáros pontosan ezt mondja: „Az ő szavával teremtette meg az eget, leheletével létrehozta azok teljes seregét...” (Zsolt 33,6). Az éles kard képét már a prófétai tradíció az Ószövetségben a szellemi szóval kapcsolatba hozta (Ézsaiás 49,2; Hóseás 6,5). Hasonló a helyzet az Újszövetség apokaliptikai irodalmában is (Jelenések 1,16; 19,15.21). Míg a próféták esetében ez a kard inkább kifelé irányul, azaz a külső ellenség ellen, addig a Zsidókhoz írt levél a vágóélét befelé irányítja az ember belsejébe, a „sebész kése” a megkülönböztetés: „Isten szava … élesebb minden kettőse kardnál: a lélekhez és lélekhez, ízületekhez és velőhöz hatol, és ítéletet mond a legbelsőbb emberi gondolatok és indulatok felett” (Zsidó 4,12).
Fontosabb, mint e kard irányban a szerkezete, amely egyszerre Isten szavát és a Lelket tartalmazza. A korai keresztény szellemiség szerint a Lélek éppen a szó értelmének hordozója. A Szentírás olvasása arra irányult, hogy a lélek, amint a Szentírás több értelmén át (ahogyan Origenes megkülönböztette) a végén elérje a „lelki ismeretet”.
„A lelki élet célja, hogy eljusson Isten szavának izmainak és velőjének mélyére, és tiszta szívével mély és rejtett titkokra lásson. Ezt nem éri el az emberi oktatás és a világ tudása, hanem csak a tiszta lélek a Szent Lélek világosságával.”3
A Lélek által felfedett Isten szava a kontemplációhoz vezet minket. A kard képét itt azért használhatjuk, mert a kontempláció során a megkülönböztetés éri el a maximumát. De az út hosszú. A Szentírás (lectio) olvasásával kezdődik. A Szentírás Isten szava érzékszerveinken keresztül hatol belénk. Felidézzük, gondolkodunk róla, zeng bennünk, és alászáll a szívünkbe (meditatio). A szeretet áramlása, amellyel Isten szava telített, megérinti szívünket és forrássá válik: abból fakad – imával (oratio). Végül lelki szemeink megnyílnak Isten Lelkében, és ez a gyönyörködtetés (contemplatio). Isten szava feltárja belső és külső világunkat, mint a kard átvág minden klisét, megszorítást, rejteket, hamis védelmi mechanizmusokat, maszkokat és elképzeléseket. És mindezt azzal, hogy Isten szava „bőségesen (bőségben) lakozik a szájatokban és a szívetekben.” Olyannyira mélyen szállt alá, hogy teljes erejével ismét kifelé hat, a Lélek hatására.
Később a karmeliták ezt a fegyverzeti részt az igazságok hirdetésének kihívásaként értelmezték: Isten szavának bőségesen kell laknia Krisztusról való hirdetésetekben (János Baconthorpe, Filip Ribot, Boldog János Soreth). De ekkor is a kontempláción alapuló hirdetésre gondoltak.
Ebből következik, hogy e fegyverzeti rész lényegének = a kontemplatív átalakulás az Isten szavának működésével következik be. Itt azonban érvényes a korábbiakban tapasztalt dinamika is: Isten azon tulajdonsága, amely a Messiásban megtestesült, belép a Szó olvasásán, reprodukción és cselekedeteink keresztül a bensőnkbe. Ott érinti a lényegünket és onnan kezd cselekedni a viselkedésünkben. Isten szavának ereje belülről működik. Ezért idézi Szent Albert a Kolossébeliek levelét: „Krisztus szava lakozzon közöttetek bőségesen: bölcsen tanítsátok és intsétek egymást. Hálásan énekeljetek Istennek szívből zsoltárokat, himnuszokat és szellemi dalokat. Amit mondtok vagy tesztek, mindent az Úr Jézus nevében (tegyetek) és általa köszönjétek meg Istennek, az Atyának.” (Kolossé 3,16–17).
Összefoglalás
A Isten fegyverzetéről szóló fejezetekben (18. és 19.) az erények gyakorlásának átalakulását vázolják. Három fázist ismerhetünk fel ebben az átalakulásban:
- Az első fázis a tisztaság és a gondolatok megszentelésének erőfeszítése. Belső kapcsolatban áll az előző fejezetek munkacéljával (azaz a szív tisztaságával). Már korábban láttuk, hogy az alapvető gyakorlatok célja az, hogy összeszedjük és megtisztítsuk azt, ami bennünket foglalkoztat. Ez a tisztulás most folytatódik valami új „kívülről” való elfogadásával: Isten tulajdonságainak elfogadásával. Ez az első fázis tehát a belső tisztulásra és rendezésre irányul, az elfogadásra és a befogadás képességére.
- A második fázist a három isteni erény jelzi. A rend előírja, hogy ezzel gyakoroljuk és lehetőleg mélyen megszokjuk őket. Élnünk kell belőlük, ahogyan élünk a kenyérből és vízből. Ez a fázis tehát azt célozza, hogy valóban élünk Isten tulajdonságaiból.
- A harmadik fázis a kontemplációra irányul, amely tovább épít az erények gyakorlására.
„Küzdjetek teljes igyekezettel a gyakorlati tudás megszerzéséért, amely az erények tudása. Nélküle nem lehet megnyerni a megígért kontempláció (melytilamot) tisztaságát. Mert csak azok érik el, akik tökéletessé váltak nem azáltal, hogy mások tanították őket, hanem a saját cselekedeteik erejével; sok fáradság és munka után végül elnyerik a jutalmat. Elérik a nézőpontot nem a gondolkodás révén, hanem a cselekedeteik gyümölcse révén.”4
Az erények gyakorlása a kontempláció feltétele. Isten szava „bőségesen” fog tudni belénk lakozni, ha gyümölcsöt teremnek a szellemi erények. Ahogyan a tisztaság és a gondolatok megszentelése előkészíti az erények elfogadását, úgy az erények készítenek fel a kontemplációra. És akkor Isten szava „hozzáférhetően” tud lakozni bennünk – nemcsak a szánkban és a szívünkben, hanem mindabban, amit teszünk és átélünk. A Szentírás átlátható forrássá válik bennünket, amelyben önmagunkat és másokat is látunk, amilyenek vagyunk: Istenből. Akkor a Szentírást belülről ismerjük. Az ilyen kontemplációról beszél a Rend a fegyverzet leírásának utolsó részében.
A lelki fegyverzetről szóló fejezetek tehát a Rend által kijelölt lelki útnak egy második fázisát képviselik. Ez az út elkezdődik azzal, hogy elsajátítjuk azt, ami előzőekben alapvető felszerelésnek volt mondható a karmelita élethez (4–9. fejezet), a szisztematikus gyakorlással (10–17. fejezet) végül a cellában való ott tartózkodással, a Szentírás olvasásával, imádságok mormolásával, a kápolnában való találkozásokkal stb. Ennek az igyekezetnek közvetlen („munkás”) célja a szív tisztasága. Ez a munkás cél a kiindulópont a misztikus átalakulásra: Isten tulajdonságaiba való öltözködés (18–19. fejezet). Mivel a szív tisztasága egyben a Férfi elfogadása is. Az első Isten tulajdonsága, amelybe öltözködünk, éppen a Isten tisztasága. A teremtés végső célja egy teljes misztikus átalakulás.
Petra nővér Zmrtvásztaló jegyzetei alapján, OCD,
feldolgozta P. Gorazd, O.Carm.
Rajzok: Martina Šabouková
