(P. Keese Waaijmana, O.Carm. szerint)
A test megtisztítása (16–17. fejezet)
A böjt és az önmegtartóztatás1 a saját magunkon való hatásgyakorlás két formája a testi síkon. Kétféle megtisztulásról, spirituális stratégiáról és a Feltámadásra irányuló gyakorlásról van szó: hogy „a testünkkel” tapasztalhassuk meg, mi a feltámadás, nevezetesen, hogy az élet ajándék számunkra. A böjt az önmegtagadás egy formája, amely teret kíván létrehozni az Élet Adójának; az önmegtartóztatás egy formája, amely a szentségében kívánja engedni az életet.
A munkacél (skopos) itt az, hogy képessé váljunk a befogadásra, tehát a kiürítésre (böjt) és annak eltávolítására, ami nekünk idegen (önmegtartóztatás). Nyitottnak lenni Isten felé, az élet felé, és szabadnak és függetlennek lenni a többiektől – nem szomorúsággal, hanem a várakozás attitűdjével.
Böjt (16. fejezet)
Eredeti jelentésében a böjt az étkezéstől való teljes tartózkodást jelenti – egy adott időre. Később ezzel a szóval a táplálkozásban való kifejezett korlátozást is megjelölték. Különböző rendek körülbelül ugyanazt az időszakra vonatkozó böjti meghatározást követik. A Nagyböjt a Szent Kereszt felszállásának ünnepétől a húsvétig tartott. Húsvét és Pünköst között sehol sem gyakorolták a böjtöt, mert az egyház a feltámadt Úr tanítványokkal való találkozását emlékezik meg.
A böjt egyértelműen semleges dolog; Jan Cassianus szerint egy eszköz, amit a szerzetes hasonlóképpen használ, mint az orvos az eszközeit, vagy a mester a szerszámait. Ezért a böjt gyakorlása szempontjából fontos a megkülönböztetés: a helyes idő, a helyes mérték, a helyes mód.
Egy régi mondás szerint: A ellentétek egymásra talál – hiszen ugyanolyan végkimenetelre jutunk a böjt túlzásával, mint a mértéktelenséggel... Gyakran láttuk, hogy akik nem tudtak a mértéktelenségtől eltérni, a böjt túlhajtása által estek a bűnbe és gyengeségükkel éppen abba a szenvedélybe csúsztak, amelyet legyőztek.2
A böjt a test tisztaságára irányul, egészen a szívig, a szív tisztaságára (mivel a szív tisztasága a skopos, a telos maga a szeretet, a Másik befogadása). Jan Cassianus emlékeztet minket törekvésünk helyes rendjére: a böjt, ami önállóan semleges, nem lehet célja a erényekben való gyakorlásunknak (a kegyelmességben, türelemben, szeretetben). Az erények önállóan már nem semlegesek, hanem jók, és a böjt egy eszköz a megszerzésükre.
Az egész egyház által megőrzött böjti időszak (húsvét előtt) emlékeztet minket Krisztus szenvedésére és halálára – vele együtt a halál birodalmába kerülünk, hogy az élethez felemeljen minket. Böjtölni annyit jelent: önmegtartóztatással, az „önhalál aktív gyakorlatával” kitenni magunkat annak a hatalomnak, aki Élő. Tehát mivel a böjt végső soron az életre irányul, tilos böjtölni betegség vagy testi gyengeség idején (ez a böjt céljának megrontása lenne). A szabályzat ezt kifejezetten figyelembe veszi. Az „más indokolt ok”, ami miatt a böjtöt meg lehet szakítani, lehet fáradságos munka, kimerítő tanulmány, különböző formák intenzív megpróbáltatásai, intenzív testi növekedés, de a vendégek iránti vendégszeretet is. És bármik legyenek is az okok, mindig érvényes: a szükség nem nézheti a szabályainkat. Ha valami valóban szükséges, a böjtre vonatkozó szabályoknak azt figyelembe kell venniük.
Önmegtartóztatás (17. fejezet)
A böjt az étkezés mennyiségéről szól, az önmegtartóztatás az étel fajtájáról. Az ember kerül minden olyan anyagot, amelyről úgy véli, hogy negatív hatással van lelki folyamatainkra, idegen a lelki életünktől. Általánosan elmondható, hogy kerülünk minden olyan anyagot, amely irritáló hatású. A sivatagi atyák meggyőződtek arról, hogy bizonyos bűnök közvetlenül az emberi testből erednek – a paráznaság, a mértéktelenség, míg más bűnök a lélekből erednek – harag, szomorúság. Azok ellen tehát harcolni kell. A testből származó bűnöket úgy kell legyőzni, hogy a megfelelő testi önmegtartóztatást alkalmazzuk. A hús evésének lehetősége betegség esetén újfent azt mutatja, hogy ennek a húsról való önmegtartóztatásnak nem az a célja, hogy tönkretegye a testet, hanem, hogy megakadályozza, hogy az emberben olyan folyamatok menjenek végbe, amelyekben valami beteg van: nem csupán az étkezéshez való rabszolgaság, hanem a betegség vagy a gyengülés is. Ha nem lépünk fel, állandóan bepiszkít minket valami idegen, ami észrevétlenül, kultúránk révén hatol a viselkedésünkbe.
Egy kis érdekesség: 1247-ben a karmeliták kérvényezték Ince pápánál az önmegtartóztatás teljes eltörlését, érvelve azzal, hogy Illés húst evett. A dominikánusok azonban, akik a pápa tanácsadói voltak, azt válaszolták, hogy Illés és más ótestamentumi próféták ugyan ettek húst, de bort nem ittak. Mivel az újszövetségi karmeliták bort ihatnak, célszerű, hogy tartózkodjanak a hús fogyasztásától.3
„Kerüljétek a hús fogyasztását, ha azt nem orvosi kezelésként használják betegség vagy gyengeség esetén. És mivel úton többször kell kérni, az utakon kívüli házakban fogyaszthattok főtt ételeket hússal, hogy ne legyetek a vendéglátók terhére; a tengeren szintén ehettek húst.”
Általánosan elismert kivételek az önmegtartóztatás alól, amelyeket az eredeti Albert-féle szabályzat is említ, itt is a betegség és a gyengeség. Ince módosítása két további esetet is elfogad: ha a testvérek kérnek, vagy úton vannak. Két különböző dologról van szó. „Úton lenni” a mendikánusok esetében azt jelentette, hogy „kóborolni, járni” a földön, és azt fejezte ki, hogy a szerzetes Jézus Krisztus tanítványa, s nincs állandó helye ebben a világban. Jézus Izraelben járt és prédikált. „Járni” és prédikálni együtt jártak, mint az apostoli élet kifejezése, tehát az evangélium hirdetése. De egyben a koldulság szorosan összefüggött a „járással” – logikai következménye volt: kérnetek kell az utakon. Az ilyen mendikánus életmód jóváhagyása azt vonja magával, hogy a karmelitáknak gyakrabban kellett más emberek éttermében enniük, miközben a szabályzat arra ügyel, hogy „ne legyetek a vendéglátók terhére.”
További kivétel megengedett a tengeren – valószínűleg az ilyen utazás akkoriban a karmeliták számára elég gyakori volt. Ezek az utak fenntartották a kapcsolatot a különböző kolostorok között, amelyek Szentföldön, Cipruson és Szicíliában, Dél-Franciaországban és Angliában helyezkedtek el. (A rend alkotmánya 1281-ből kimondja, hogy a fedélzeten a prior vagy a legidősebb testvér feloldhat a étkezések alatti hallgatás alól...).
Minden féle kivétel, amely a böjtöt és az önmegtartóztatást határozza meg, alapvetően a szükség motivációjára épül. A böjt ott ér véget, ahol a szükség, az igény, a kényszer kezdődik. A böjt relativitása az abszolútra vonatkozik: az életre. (Az „önmegtartóztatás” formái közé tartozik a humor is: antineurotikus hatása van azáltal, hogy „nullázza” azt, ami annyira fontosnak tűnik.)
A böjtről és az önmegtartóztatásról szóló fejezetek valószínűleg inkább egyéni, mint közösségi gyakorlatnak szánták, mert a saját magunkra gyakorolt hatás (böjt – önmagunktól való megfosztás és az élet elfogadása) és a magunkra vonatkozó megkülönböztetés (önmegtartóztatás – megszentelődés elfogadása attól, aki Szent) a testi síkon, melynek a többieket (vendégek stb.) nem szabad terhelnie.
A 10–17. fejezet összegzése
A bemutatott fejezetek tematikusan (és ez az, ami összeköti őket) az alapvető gyakorlatokkal foglalkoznak, amelyek révén a testünk síkján hozzájárulunk a szív tisztaságának eléréséhez. Ez egyértelmű a szabályzat szövegéből.
- Ezekben a fejezetekben számos igét találunk, amelyek tevékenységet jelölnek (megmutatják, miben kell gyakorolnunk): maradni, elmélkedni, virrasztani, imádkozni stb. Gyakran fordulnak elő relativizáló kifejezések is az egyes utasításokban, amelyek kivételeket, megszorításokat vagy alternatívákat engednek meg az éppen állítottakkal kapcsolatban. Például: ha nem... kivéve..., ha könnyen alkalmazható..., szükség szerint más napokon... stb. Mivel az előírt minden gyakorlat csupán a munkacél szolgálatában áll, adott esetben ki lehet hagyni anélkül, hogy ez a lelki életben kárt tenne.
- Ezek az alapvető gyakorlatok átalakítást követnek a szó szoros értelmében. Megzavarják a régi struktúrát, amelyben az ember élt, és létrehoznak egy újat (pl. a cellában való tartózkodás lerombolja az ember bensőjében a különböző hátrányos kötelékeket, és teret nyit Isten előtt).
- Míg a szabályzat korábbi részében sok kifejezés helymeghatározások voltak, itt feltűnően sok időbeli adat található (pl. éjjel-nappal, minden reggel, kivéve a vasárnapok, naponta stb.). A testi gyakorlatoknak megvan a maguk meghatározott idejük.
- A gyakorlatok munkacélja a szív tisztasága. A szív fontos dolog. Minden testvér bensője, amely egyfajta párhuzama a cellának, és átalakítást igényel: nyitottnak kell lennie befelé (zsoltárok recitálásával, a cellában való tartózkodással...), majd meg kell tisztulnia (a felesleges és elidegenítő dolgoktól), végül a külvilág felé kell irányulnia (imákra való virrasztással, közösségekhez való kimenéssel, hiányban való kiteljesedéssel). Mindezek által képessé válik arra, hogy elnyerje, hogy Isten saját jellemvonásaival öltözteti fel (lásd később).
A testi gyakorlatok és a cselekedetek (amelyekről a szabályzat a 18. fejezettől kezdve szól) két eltérő kategória, és a szabályzat ezt nagyon jól tudja. Különösen a 16. századtól kezdve azonban a tudás, hogy ezt meg tudjuk különböztetni (telos és ezzel szemben skopos; testi edzés és a cselekedetek) a spiritualitásból eltűnik.
A Feltámadott Petra nővér jegyzetei alapján, P. Gorazd, O.Carm. feldolgozta.
