P. Keese Waaijman, O.Carm. szerint
A szöveg, amelyet most olvas, a következőképpen készült: Petra nővér a prágai bérmálta Karmelból kedvesen megosztotta velünk P. Keese Waaijman O.Carm. előadásainak vázlatait, amelyek a németországi Birkenwerderben, 2002. augusztus 27. és szeptember 7. között zajlottak le. Szerkesztette P. Gorazd, O.Carm.
Minden érdeklődőt, aki részletesebben szeretne megismerkedni a holland szerző gondolataival, a reguláról szóló könyvének német kiadására utalunk.1
Az albertai Jeruzsálemi Szent Albert regulája, amelyet a Karmel kezdettől fogva követ, irodalmi értelemben valójában levél, nem szabály. A regulá szó egyáltalán nem szerepel Albert szövegében, Albert püspök az általa a Karmel testvérekhez írott levelet formula vitae szóval, azaz „életmód”, az élet szabálya. Jogi értelemben regula a szöveg csak a pápa végső jóváhagyásával válhatott. Maguk a karmeliták kezdetben valóban levélnek tartották a regulájukat, az eredeti példány nem maradt fenn (ez talán azt jelenti, hogy nem archíválták külön?).
Salutatio (üdvözlet vagy prolog)
Albert, Isten kegyelméből a jeruzsálemi egyház pátriárkájául választott, Krisztusban szeretett fiaihoz, B.2 és a többi remete, akik az ő vezetésével a Kármel hegyén tartózkodnak: üdvözlet a Küldöttben és a Szentlélek áldása.
Minden rendes levél bevezetője három elemből állt: a feladó neve, a címzett neve, áldás kívánás. A hierarchikusan rendezett társadalomban (amely a középkori társadalom volt) figyelmet fordítottak a pontos címzésre. A sorrendre is nagy figyelmet fordítottak: a magasabb rangú személy nevét előbb kellett említeni (tehát: „Albert...”). Még az áldás megfogalmazása is meg kellett feleljen a feladó státuszának.
A pátriárka állása a legmagasabbak közé tartozott az egyházban és társadalomban, ezzel szemben a remeték, akikkel Szent Albert írt, laikusként a hierarchikus és társadalmi ranglétrán a legalacsonyabb fokon álltak. Ha ezek a testvérek korábban nemesi származásúak voltak, akkor az, hogy remeték lettek, nagy társadalmi visszaesés volt, szándékosan a legalacsonyabb fokozatot választották, a legutolsók rangját. Miközben Albert a levelet a saját nevén kezdi, a címzettek névtelenek maradnak: „B. és a többi remete”, így még a vezetőjük neve sem szerepel. Hasonlóan tükröződik az összetétel is: Jeruzsálem versus Kármel. Jeruzsálem a pátriárka és a királyok székhelye, fontos város, a vallási élet középpontja, míg Kármel a periféria.
Albert és a remeték között a struktúra és antistruktúra kapcsolata áll fenn. E fogalmakat K. Waaijman Victor Turner-től vette át. Míg a társadalom az úgynevezett struktúra eleménél a pontosan meghatározott szerepek és hatalom részvétel jellemzője, addig az antistruktúra képviselőinél a jellemző vonások: közösség és „intimitás” (kölcsönös szoros összetartozás, éppen abban a kapcsolatban, hogy ők nem valami). V. Turner a struktúrák és antistruktúrák példájaként a régi szövetségi királyokat és papokat említi, és velük szemben a prófétákat, az ókori zsidóságot és a pogányokat, illetve az ősi kereszténységet.
Míg a 13. század a nagy válság időszaka az egyházban, egyúttal ekkor kezdődik a megújulás mozgalma. Az antistruktúra megfelelője a hivatalos vallási élet struktúrájának, ebben az időszakban a „Krisztus szegényei” – ferencesek és kolduló rendek – mozgalma bontakozik ki. Ez a mozgalom a „devotio moderna” csúcsára jut. Ekkor emelkedik a városok, egyetemek jelentősége (erős világi mozgalom) is, a kultúra terén is eltávolodás tapasztalható a vallási struktúráktól (világi ellenállás). A minnesangerek szintén az antistruktúra kifejeződését képviselik.
A magányba távozók kedvenc helyszínei az erdők, szigetek, hegyek voltak (ezért is, miután a karmelitákat elűzték a Szentföldről, az első Karmeliek szigeten keletkeztek, pl. Anglia déli részén).
Zarándoklat, az út (peregrinatio) az új spiritualitás jelét képviselte. Egy másik fontos kifejezés, amellyel a korabeli spiritualitásban találkozunk, a vita poenitentialis (bűnbánati élet), amely az bánat kifejezését jelenti (nem abban az értelemben, hogy „valami rosszat tettem”, hanem „eddig nem éltem igazán, hamisítványokra támaszkodtam”) és a szellemi szegénység megnyilvánulása, amely mindenféle feltűnőség nélkül akar létezni. Ezenkívül a szegénységet és a koldulást (minne) a struktúrák társadalmilag rombolónak és veszélyesnek tekintették.
(Hasonló fejlődés figyelhető meg ebben az időszakban a zsidó misztikában – a kabbala fejlődése, a haszidizmus kezdeti fázisa. Ez a fejlődés tehát nemcsak az egyházat érinti, hanem inkább kulturális jelenség.)
„Üdvözlet a Küldöttben” az a kifejezés, amely az arisztokrata írásos üdvözletét fejezi ki, csak a pápa csatolhatta a következő szavakat: „és az apostoli áldás”. Albert, amikor ezt írja: „üdvözlet a Küldöttben és a Szentlélek áldása,” lényegében pápai hatóságot gyakorol.
Exordium (kiindulópont)
A szokásos levél exordiumának előre jeleznie kellett a közlemény lényegét (az alapokhoz hasonlítható), ez a kiinduló pontja annak, ami a levélben ezután következik. Az exordium egy bizonyos általános keretet határoz meg, amelyen belül az lesz a téma, amiről a továbbiakban szó lesz. Albert, azzal, hogy a levele kezdetén a Zsidók levele első szavait említi, monumentális jellegűvé teszi levele exordiumát. (Fontos tudni, hogy az akkori ember erősen „intertextuálisan” észlelte, hogy ezen a ponton a Zsidók levele egész teológiája megjelenhetett.)
Többféleképpen, és sokak által megállapították a szentatyák,
hogyan kell annak, aki bármely életállapotot választ
vagy bármely életformát, amely aláveti magát Istennek,
élnie a Jézus Krisztussal való engedelmesség alapján
és hűségesen szolgálni
tiszta szívvel és jó lelkiismerettel.
Az exordium itt tehát arról beszél, ami általános, a szent élet szempontjából, nem tipikusan karmelita. Minden forma, amely elmondható a szent életéről, a közös vonásokra jellemző, hogy „hogyan” van megszervezve ez az élet. Ezt a „hogyan”-t mindannyian megtanulják élni. Érdemes megemlíteni azt is, hogy a latin eredetiben a „életállapot” helyén a ordo szót találjuk, amely társadalmi csoportot, állapotot, de akár rendet, rendszert is jelent. Erről már korábban szó volt (Karmel 2/2002, 11. old.). Ez a „hogyan” valójában rendezett egész eszközének minden egyes részét a lényegi célja felé irányul, amely egyetlen célra irányul. Ezt a „hogyan”-t számos módon tanították a szentatyák. Megnyilvánul az sokféleségében.
A szentatyák három alapvető formáját különböztették meg a szellemi életmódnak:
- Cenobita módja: a cenobiták közösségben élnek, a fent említett vezetés és megértés alatt. Ezt jellemzi Szent János Kassián. Két fontos momentum van: a vezető akaratának, amely a szerzetest felszabadítja saját önző magatartásából, és közösen hordozott gondoskodás a megélhetésről. „Megszabadítják magukat a lehetőségtől, hogy maguk rendelkezzenek azzal, amit saját munkájuk eredményeként nyertek” (Szent János Kassián).
- Anachoreta módja: a remeték a magány rejtélyét választották. A magányban harcolnak a démonokkal: „Azt kívánják, hogy a démonokkal nyílt, nyilvános harcban szembenézzenek és nem félnek behatolni a sivatag kietlen rejtekhelyeibe” (Szent János Kassián).
- Gondoskodás a szegényekről: idegenek fogadása kórházakban, betegek ápolása, oktatás, alamizsna megosztása, a szerencsétlenek és elnyomottak védelme. Itt a fontos, hogy ezzel találkozunk az Úrral a szegényekben.
A „Többféleképpen, és sokak által megállapították a szentatyák...” szavakkal tehát Albert emlékeztet (az Zsidók levele és Szent Pál tanítása mellett, amelyhez egyébként a Zsidók levele akkoriban általánosan volt hozzárendelve) a szent élet sokféleségére. Albert érdeklődése azonban a szent élet alapvető kérdésére összpontosul: „élnie Jézus Krisztus követésében és hűségesen szolgálni tiszta szívvel és jó lelkiismerettel”.
Albert itt két célt fogalmaz meg, amelyek érvényesek minden Istennek szentelt életformára: a szív tisztasága és a kontempláció. Minden szent életformának elsődleges, programozott terve van. János Kassián ezt „skoposznak” nevezi. Ebből származik minden, amire energiát fektethetünk, amiben gyakorolhatunk: böjt, virrasztás, a Szentírás olvasása, meditáció, munka, magányban való tartózkodás, lemondás. Mindezeknek van egy munkacélja, ami a szív tisztasága. Mindezen részletek eszközök ehhez a célhoz. A szív tisztaságának célja, hogy érzékenyekké váljunk Isten előtt, vagy pontosabban: képesek legyenek Istenet befogadni. Sémásan mondhatjuk: skopos = aszkézis. János Kassián ezt hasonlítja a föld előkészítéséhez a vetéshez. Ahogy a gazda eltávolítja a köveket és a gyomokat a földről, úgy nekünk is meg kell tisztítanunk szívünket a szenvedélyektől és a hibáktól, hogy befogadhassuk az isteni erények és a meditáció magvait.
„A tisztátlan lélek nem képes befogadni a szellemi tudást. Végül is senki sem önthet értékes olajat vagy választott mézet vagy értékes folyadékot tiszta vagy törött edénybe. Ugyanez a helyzet a belső edényünkkel: ha előzetesen nem tisztítjuk meg minden piszkos folttól, nem érdemli meg, hogy befogadja az áldás olaját.”3
A szív tisztaságának magva a jó lelkiismeret. Mindent, ami blokkolja a szívet – egészen a lélek mélyéig –, el kell távolítani (Kassián azt mondja: egészen a bűn emlékéig). Ezért Albert a Timóteus első levelének versét idézi, ahol a tiszta szív és a jó lelkiismeret együttesen szerepel.
A végső cél, télos, amely felé Albert szavai irányulnak, a kontempláció (egység Istennel, az Isten Országának átélése). A regulában nem említik közvetlenül, ám Albert egészen világosan vezet minket hozzá. Az idézetek az apostol szavaiból származnak, és a Zsidók leveléből. Fontos három bibliai hely és jelentésük, amely a Újszövetségben van. Ha figyelembe vesszük a hivatkozások kontextusát (Kees szavaival: ha intertextuálisan olvassuk), három irányvonalat hallunk a kontempláció irányába: Az első cél mellett János Kassián megkülönbözteti a második, végső célt: télos. Ez az örök élet, kegyelem, ez az együttlét a láthatatlan, megfoghatatlan Istennel, az Isten Országának pillanata. Tehát valami, amit csak befogadni tudunk, elérni nem. Tehát télos = misztika. A korai karmelita hagyomány tudta ezt a tanítást a kettős célról, találkozunk vele a Karmel első szerzeteseinek könyvében, amelyet a 14. század végén írt karmelita Fülöp Ribot:
A (vagyis a regulális) élet célja kettős. Az egyik, amelyet erőfeszítésünkkel és a kegyelem révén tartott erények gyakorlásával érünk el. Ez azt jelenti: Istennek felajánlani egy szent és bűntől tiszta szívet. E célt akkor érjük el, ha tökéletesek és rejtve vagyunk a Caritasnál, ami azt jelenti, rejtőzködni az a szeretetben (caritas), amelyről a bölcs mondta: A szeretet minden hibát elrejt. Isten, amelyet Elijásnak elérhetetlen célhoz akart juttatni, azt mondta: „Rejtőzz el a Kerít pataknál.” A regulás élet második célja pedig egy ingyenes isteni ajándékként adatott nekünk. Azaz nemcsak a halál után, hanem már ebben a halandó életben valamilyen módon belsőleg érezni és tapasztalni Isten jelenlétének erejét és a mennyei dicsőség édes ízét. Ez azt jelenti, hogy inni a Isten örömeinek patakjából. E célt Ígérte Isten Elijásnak, amikor azt mondta: „A patakból fogsz inni.” Az első célen keresztül tehát, vagyis a szív tisztaságán és a szeretet tökéletességén keresztül juthatunk el a második célhoz, amely az Isten erejének és a mennyei dicsőség tapasztalatához és ismeretéhez vezet.
A végső cél, télos, amelyre Albert szavai irányulnak, a kontempláció (egység Istennel, az Isten Országának átélése). A regulában közvetlen említés nem található róla, mégis Albert teljesen egyértelműen vezet minket hozzá. Az idézetek az apostol szavaiból és a Zsidók leveléből származnak. Fontos három bibliai hely és azok jelentése, amelyek közvetlenül szerepelnek az Újszövetségben. Ha emlékezünk a fent említett idézetek háttérére (Kees szavaival: ha intertextuálisan olvassuk), három irányvonalat hallunk a kontempláció irányába:
- A Zsidók 1,1 igehirdetés hatalmas különbséget mutat a Biblia sokféle formájának feltárásai között a régi szövetségben és a Messiás általi kinyilatkoztatás között. Ez a végső cél: Isten teljesen odaadja magát mindenkinek.
- A 1 Timóteus 1,5 igehely is a szív tisztaságot és a jó lelkiismeretet célozza kontemplátori irányba. Pál írja: „A törvény célja (télos!) a tiszta szívből, a jó lelkiismeretből és az igaz hitből fakadó szeretet.”
A szeretet nem munkacél! A tiszta szív és a jó lelkiismeret alapján (= skopos) elfogadjuk. Ez a célja a Istennek szentelt életnek: elfogadni a szeretetet, amelyet Isten működtet bennünket, elfogadni és kontemplálni. Így a szeretet (télos) a mi átalakulásunk folyamatává válik. - Albert végső célját más szavakkal is megfogalmazza: „élni az Isten előtt Jézus Krisztus irányelveinek megfelelően és hűségesen szolgálni neki”. Ezeknek is bibliai hátterük van, főképp Szent Pál szavaiban a 2 Korintus 10,4-6 szerint:
„Mert a mi fegyvereink nem testiek, hanem csodálatosan erősek a várak lerombolására; lebontjuk az érveléseket és minden gőgöt, ami Isten kinyilatkoztatásával szemben emelkedik, mindenkit helyes gondolkodásra hívunk, hogy engedelmeskedjen Krisztusnak, és készek vagyunk megbüntetni bármilyen engedetlenséget, amíg a ti engedelmességetek tökéletes nem lesz.”
Itt már megjelenik a szellemi harc említése. Jelen pillanatban azonban koncentráljunk csak arra, hogy mi nem a saját fegyvereinkkel harcolunk.
Az a gondolkodásmód, amellyel szembeszállunk, a „világ logikája”. Ez az a hozzáállás, amely szerint saját magunk határozzuk meg az irányt, körülnézünk, építkezünk és emelkedünk, saját magunknak adunk menedéket... Hogyan tudnék másra változni, hogyan tudna Krisztus vezérelni engem? A saját magamépítése ellentétes a „Isten megismerésével”; azaz, hogy Isten „megismerjen” engem, ahogy ez a télos kifejezésben is benne van. A saját „logikám” nem akarja, hogy elfelejtsem. Ez anti-csend. Én vagyok a saját birodalmam, ennek a birodalom növekedése és királya... Mindent el kell hagynom, el kell dönteni, hogy elhagyom mindezt, hogy át is legyek formálva a végső cél, azaz Isten megismerésére; a szabadságra önmagamtól. Mindez benne van a télos kifejezésben.
A végső cél elérésének eszköze az, hogy képessé váljunk Isten szeretetének befogadására. „Jézus Krisztushoz való engedelmességben.” Az engedelmesség itt azt jelenti: teljesen alávetni magam a másiknak. Ezzel áttörik a fenti önépítést és önmaga mögé állítást, a saját magunkra és a saját étemre való összpontosítást. A másik hangot ad, hallom (a hallani ige ugyanazzal a szótővel bír, mint az engedelmesség); tehát alávetem magam.
Ez az engedelmesség Albert szavaival van fokozva: „és hűségesen szolgálni neki (Krisztus)”. A servire ige itt előtaggal erősödik: deservire. Arról van szó, hogy rabszolgává válni és hűségünkkel örökre biztosítani azt. Mindezen szavak – engedelmesség, hűség, szolgálat – egyedül egy célt jelölnek, mégpedig: ha az életünkben mindenekelőtt Isten megismeréséről van szó, akkor a minden cselekedtetben a középpontot el kell mozdítani a humán tevékenység irányától, annak határain túli időbe.
Ez megnyitja a misztika perspektíváját.
