Úr Búz, az Úr Keresztelése

Hasonló jelentőséggel bír, mint a vízözön, a Vörös-tengeren való átkelés (Kiv 14–15): a kiválasztottak számára szabadságot jelent, az elnyomók számára halált. A bűn elsüllyed, az Isten által választott lény csodálatos módon megmenekül, miután ő maga is belépett a halálos elembe. Az élethez vezető út a halál kockázatán keresztül vezet. Pál apostol „Mózes keresztjeként” említi a tengeren való áthaladást (1 Kor 10,1–2).

Ezekhez a keresztelési víz megszentelésekor említett előképes történetekhez még egyet hozzáadhatunk:
A Jordánon való átkelés (Józs 3–4) valójában egyfajta ismétlése az Exodusnak. A népnek újra emlékeznie kell gyökereire. Nemcsak az atyák, hanem minden új generáció, amely belőlük származik, az életét a vízen való csodálatos szabadulásnak köszönheti. Itt, az ígéret földjének küszöbén, a népnek ezt kell tudomásul vennie. Mint új események előképe, ez a történet valóban kifejező. Az ígéret földjébe a Jordánon át vezet az út, azon a helyen, ahol később maga Jézus is megkeresztelkedik. Az ő követői is az ő keresztsége által jutnak be az Egyház ígéret földjére.

Jonás (1–2): Jonás a megváltás csodájának nagy szimbóluma. A tengerre dobva, a halál szimbóluma, a bálna emészti, amely a gonoszság és a halál hatalmát személyesíti meg, három nap múlva élve kihajíttatik. Jézus maga hivatkozik Jonásra mint a maga előképére (vö. Mt 12,39nn. és par.).

Náman (2 Kir 5,14): A szíriai Námanot Elizeus próféta küldi el, hogy hétszer merüljön el a Jordánban, ami meggyógyítja lepráját.

János keresztsége

Nyilvános működésének küszöbén Jézus aláveti magát János keresztségének. Miért történt ez? Akkoriban nemcsak János végezte a szertartást. Itt volt egy egész keresztségi mozgalom. Jelentőségét csak akkor érthetjük meg, ha figyelembe vesszük az akkori időszak általános légkörét. A Krisztus előtti évek fordulóján a kiválasztott nép még mindig nem volt szabad. A judaizmus trónjára a babiloniak által történő elpusztítást követően a 6. században már nem ültették vissza Dávid utódját. Júda továbbra is mások vazallusa maradt. Csak mostanában állították helyre a királyi trónt Jeruzsálemben, amelyet véres úton és csalással a heródesi Idumeus foglalt el, akinek utódai örökölték a hatalmat. A főpapok inkább politikai figurák voltak, akik saját hatalmi céljaikat követték, így a nép pásztor nélküli bárányként élt. A próféta rég nem szólalt meg. Hol van a sok csodálatos ígéret beteljesítése, amelyet az utolsó próféták hagytak? Hol van az ígért próféta? Hol van a Messiás? Már el kellene érkeznie! Az az idő, amikor az Ige testté lett, tele volt ezzel az eszkatológiai türelmetlenséggel és messiási várakozással. A farizeusok arra törekedtek, hogy a törvény és minden hagyományban megalkotott előírás pontos betartásával siettesse a mennyei királyság érkezését, amely magában foglalta a rituális tisztaság megőrzését, a legkülönbözőbb mosakodások által, és a minden tisztátalanttól, köztük a bűnösöktől és pogányoktól való izolációt. Ők egy elitista csoport voltak, akik elzárkóztak magukban. Még inkább elzárkóztak az esszénusok, a sivatagi szerzetesek, akik aszkézissel készültek a végső harcra a sötétség fiaival és a pogány népek feletti Isten végső győzelmére. A zelóták erőszakkal akarták elősegíteni a mennyei királyság megérkezését.

A keresztségi mozgalom népies volt, így róla nem sokat tudunk, mivel nem hagyott hátra sok írásbeli dokumentumot. Az éppúgy keresztség néven említett indoeurópai szó a keresztelő (baptisma) az igei főneve, amely az baptein, baptizein igéből származik, amely a klasszikus görögben „meríteni", „elmerülni” jelentéssel bír; ritkán használják „fürödni" értelemben, inkább a „megfulladni”, vagy „meghalni” értelme van. Az Újszövetségben ez egy technikai kultikus kifejezés, amely a szertartásos zsidó megtisztulásra vonatkozik.

János keresztsége azonban nem ugyanaz, mint a zsidó szertartásos megtisztulás, és nem hasonlít a prozeliták keresztségéhez sem. János mindenki számára hirdette a megtérést, amelyet a víz keresztsége szertartásában fejeztek ki. A szertartás jelentése egyértelműen meghatározott: Ekkor Jeruzsálem, egész Júdea és a Jordán körüli vidék népe hozzá ment, hogy a Jordán vízében megkeresztelkedjenek, és megvallják bűneiket (Mt 3,5–6). Ez a „megtérési keresztség” az iniciációs (bevezető) szertartás volt a messiási közösségbe, amely a várt Messiás elfogadásának feltétele. János keresztsége „megtérési keresztség a bűnök bocsánatára” (Mt 3,11 és par.) volt, ezzel a prófétai messiási ígéretek beteljesítése volt, amelyekben az emberi szív megújulására ígéret hangzik a bűn eltávolításával (Ézs 1,15nn.; Ez 36,25; Jer 3,22; 4,14; Zak 13,1; Zsolt 51/50,9). Valójában János vízszerinti keresztsége csak egy előírás volt, az újjászületés következő keresztsége a Lélek és tűz keresztsége felé, amelyet maga a Messiás fog bemutatni. A keresztre feszített után János mozgalma tovább élt a tanítványai által. Nyomot hagyott egészen Ázsiáig, Efezusig (vö. ApCsel 18,25; 19,1–5). János evangéliuma tanúsítja, hogy János Keresztelőt néhány követője Messiásnak tartotta (Jn 1,20; 3,28; vö. Lk 3,15).

Jézus keresztségének beszámolója az evangéliumokban

Jézus keresztségéről mindhárom szinoptikus evangélista beszámol:

Márk (1,9–11): Azokban a napokban Jézus eljött Galileából, Názáretből és megkeresztelkedett Jánostól a Jordánban. Amikor kijött a vízből, látta, hogy megnyíltak az egek, és a Lélek, mint galamb, leszállt rá. És a mennyből szózat hallatszott: „Te vagy az én szeretett Fiam, akit választottam.”

Matteus (3,13–17):

Lukács (3,21–22): Amikor az egész nép megkeresztelkedett, és Jézus is megkeresztelkedett, és imádkozott, megnyílt a menny, és a Szentlélek, testben, mint galamb, leszállt rá, és a mennyből szózat hallatszott: „Te vagy az én szeretett Fiam, akit választottam.”

Mindhárom evangélista megegyezik abban, hogy Jézus Jánostól keresztelkedett meg, hogy a Lélek galamb alakjában leszállt rá, és abban, hogy a mennyei Atya éppen abban a pillanatban nevezte őt szeretett Fiának, akit választott. A különbség csupán annyi, hogy míg Mk és Lk esetében a mennyei hang Jézusnak szól („Te vagy”), Mt esetében Jézus mint Fiú jelenik meg mindenkinek (azonban nem minden kéziratban!). Mt említi Jánosnak Jézussal szembeni habozását is. Ezzel szemben Lk az egyedüli, aki megemlíti, hogy Jézus imádkozott a keresztség során. Ezek az összefoglaló tények, amelyek jelentéséhez most közelítünk.

1) Epifánia

Először is, amit Jézus keresztsége eseményéről megjegyezhetünk, hogy mindhárom isteni személy megjelenik benne. A Szentháromság kinyilatkoztatása ilyen kifejező módon máshol az evangéliumokban nincsen jelen. Igaz, hogy máshol is találkozunk mindhárom Személlyel együtt, de sehol sem ilyen kifejezetten és ilyen „tangible”. Máriának, az angyal hirdeti, hogy a Szentlélek a terhesség alatt rásüt arca, és ezért a gyermeke Isten Fiának fog nevet adni (Lk 1,35). Itt a keresztség során azonban nem beszélnek a három Személyről, hanem maguk is sikeresen megjelennének, láthatók és hallhatók! Tehát a Szentháromság titkának kinyilatkoztatásáról van szó, amely epifániát jelent. Az „epifánia” szót leggyakrabban szakszerű liturgiai kifejezésként használják a Megváltó születésének titkának ünneplésére, a kelet bölcseinek. Az Egyház hagyománya azonban összekapcsolta a két titkot a Kánai menyegzőn Jézus fényének kinyilatkoztatásával, amint azt az óra antiphonái tanúsítják a Megnyilvánulás ünnepén: „Ma az Egyház a mennybéli vőlegényével egybekelt, mert Krisztus megmosta vétkeit a Jordánban; a bölcsek sietnek ajándékaikkal a királyi menyegzőre; és a vendégek örvendeznek a vízből borra változtatott víz miatt. Alleluja!” (Benedictus); „Ünnepeljük a napot, amely három csodával jutalmazott: ma a csillag a bölcseket vezette a jászolhoz, ma a víz borra lett változtatva a menyegzőn, ma Krisztus akarta, hogy Jánostól megkereszteljék a Jordánban, hogy valamennyien üdvözöljön. Alleluja!” (Magnificat – Második vesperás). A három titok mind Jézus kinyilatkoztatásáról szól: csillag, a mennyből érkező hang és a Lélek megtestesülése, Jézus vízborral való vakmerő köve és az átalakulás csodája. Sok évvel az első epifánia után a bölcsek imádatával következik most a második epifánia a menny megnyílásával: az egyetlen Isten nyilvánvalóvá válik: az Atya hangja Jézust jeleníti meg, mint az ő szeretett Fiát, és a Szentlélek leszáll rá, hogy megkenje őt Messiássá. Kánában aztán Jézus saját magát mutatja be, mint Vőlegényt, aki meghív a messiási menyegzőre.

2) A Szövetség beteljesítése

Jézus alázatos, engedelmes jelenléte a víz keresztségében a régi szövetség végén megnyitja a mennyeket, a Lélek, mint galamb leszáll rá, és az Atya az ő szeretett Fiaként hivatkozik rá. Jézus itt új kapcsolódást teremt a menny és a föld között. Ő maga válik az új szövetséggé (Jer 31,31nn; Ez 36,24nn. stb.), amely a régit beteljesíti. A régi megsérült az emberi igazságtalanság által, amelyet az emberi oldal válaszolt Isten ajándékaival. Jézus, aki új szövetséget nyit, megkeresztelési szertartást kér a régitől. Az megijed: „Nekem kellene tőled megkeresztelkednem, te jössz hozzám?” A válasz: „Hagyd most, mert így teljesítenünk kell minden igazságot.” Ebbe az „egyesült” „számunkra” foglalja Jézus a régi és az új szövetséget. Közösen részesedniük kell a teljes igazság beteljesülésében. Miféle igazságról van itt szó? „Arról van szó, hogy Isten a népének fölkínált igazsága, amely beteljesül, ha a kiválasztott nép ezt tökéletesen viszonozza. Ez történik itt, ahol Jézus a tökéletes szövetséggé válik Isten és az emberiség között, de nem Izrael együttműködése nélkül, aki a Messiásban-bízó hit útjára lép, és aki – János Keresztelő hivatásának szimbólumaként – meg kell tudnia őriznie hitét Isten kegyelme művében.”¹ A régi szövetség „ténylegesen” akarja végrehajtani az igazságot, az új hagyja, hogy – az első cselekedet – megtörténjen: FIAT. Ezért már nem akadályozta őt János. Szabad utat engedett az igazságnak, és lehetővé tette azt az engedélyezésével.

3) A Kiválasztott Szolgája

Jézus nem azért fogadta el a keresztelést, mert szüksége van rá, hiszen Ő bűntelen, hanem azért, hogy hivatalosan bemutatkozzon Izrael számára, mint a Messiás. Mégis, Jézus keresztségi élménye a Jordánnál mély, lényeges jelentőséggel bír. „Te vagy az én szeretett Fiam, akit választottam.” A mennyei hang itt Jézusról szól arról a szolgáról, akinek a jellemzésére az Úr Iz 42,1- ben tesz említést: „Nézd, az én szolgám, akit támogatok, az én választottam, akinek kedvem telik. Ráhelyeztem a lelkemet...” Jézus Isten Fiának öntudata alapvető és alapvető ebben a megszólításban. Nem arról van szó, hogy Jézus a keresztségtől kezdve válik Isten Fiává, ahogy az ókori krisztológiai eretnekek állították. Jézus már a megtestesülés óta Isten Fia (vö. Lk 1,31; 1,35). A keresztségtől függetlenül is tekint magára, mint az egyedüli Atyjára, amit szüleihez intézett válasza is mutat, amikor a templomban találták (Lk 2,49). Mégis, a keresztség során újból elfogadja fiússágát az Atyától.

Nehéz megérteni, mi történik Jézus lelkében, amikor az Atya így szól hozzá: „Te vagy az én Fiam.” Mégis, közelíthetjük a kapcsolatuk titkát a következő elgondolással. Hogyan érjük el mi, emberek, identitásunkat, miként építjük fel önértékelésünket? Nem elsősorban az introspekció és az önreflexió alapján. És nem amiatt, amit elérünk. Munkahelyi teljesítményünk csak olyan mértékben alakítja önértékelésünket, amennyire azt mások elfogadják és értékelik. Az, ami leginkább formálja „éntudatomat”, éppen a másik személy. Az, ami meghatározza „énem”-et, az a másikhoz való viszony. Az, aki vagyok saját magamban, azt úgy értem meg, akivé váltam valaki számára. A csecsemő máris azt tapasztalja, hogy létezik, hogy létezik, amikor szembesül anyja ragyogó tekintetével, amely rá irányul. Látja az ő örömteli szemeit, amelyek rá néznek! Ebben a pillanatban a csecsemő megérti, hogy létezik, és lelke életre kel. A gyermek ezt követően továbbra is szülei kapcsolatán alapul. Ez az alapvető emberi fejlődés lehetőségét alapozza meg. Eljön azonban az idő, amikor ez a kapcsolat már nem alapvető és meghatározó az ember számára. Az embernek nem elegendő tudni, hogy kicsoda a szülei számára, hogy felfogja, kicsoda ő. Olyan életet keres, amely egyenrangú. Olyan „ént” keres, akivel tervesen megfelelhet. A párkapcsolatban az ember megtalálja az igazi identitását és a saját életének teljes értékét. Azonban minden emberi kapcsolat korlátozott. Szeretném tudni, ki vagyok. Kérdezem az embert. Az vagyok, aki ő neki. De aki azt mondja nekem, kicsoda vagyok, az egyben kérdi tőlem, kicsoda ő. Az kereső, kérdező, és így önmagában bizonytalan az identitásában. Ráadásul az ember megbízhatatlan. Megcsalhat, vagy meghalhat. Ki mondhatja meg igazán, ki vagyok? Csak az, aki maga abszolút, állandó. Csak az abszolúttal való kapcsolaton keresztül, az Isten abszolútjával, érthetem meg, ki is vagyok valójában. Isten ezt mondja Jézusnak a Jordánban: „Te vagy az én szeretett Fiam, akit választottam.” Az Atya elmondja, ki Jézus számára, és ezzel azt is mondja, kicsoda valójában, mert ezt mondja az abszolút Isten számára. Csak Jézus tudja, ki valójában. Amikor valóban tudatában van annak, ki ő, amikor biztos az identitásában, ezt a biztosítékot nekünk is közvetítheti. Mi is tudhatjuk, ki vagyunk valójában, ha Jézus megmondja, kicsoda vagyunk számára – és általa, az Atya számára.

4) A Szenvedő Szolga

De a Jézus és az Atya közötti személyes kapcsolaton túl valami másról van szó. „A keresztség révén valami történt, ami megváltoztatta Jézus életének folyamatát... Ez volt a pillanat, amikor Jézus elfogadta küldetését” (Ch.H. Dodd). „A keresztség pillanatában Jézus megértette, hogy el kell fogadnia az Úr Szolgájának szerepét” (O. Cullmann). Jézus emberi tudata ebben a pillanatban összeolvad a két személyiség: a diadalmas Messiásé, akiről a nép különböző elképzeléseket táplál (királyi, papi), és az Úr Szolgája. Ő nemcsak szeretett és kiválasztott, hanem ő „szövetsége a népnek és a nemzetek világossága” (Ézs 42,6; 49,6). A Szolga egyúttal a fájdalom embere, aki vállalja a szenvedést és a halált, mint a hűtlen nép vétkeiért való helyettesítő büntetést (vö. Ézs 50,4–11; Ézs 52,13–53,12). Ennek a Messiásnak és a szenvedő szolgának az összefonódása ezután meghatározza Jézus új messiási identitását, és az összes szavának és tettének megkülönböztető jegyét adja.

„Ez az Atya részéről tett kinyilatkoztatás azonban Jézust nem éri felkészületlenül. Az, hogy a Jordánnál János keresztelését elfogadja, hogy bűnösök között sorba áll, hogy teljesen elveszik közöttük, már lépés a nép bűneinek elfogadása felé, ami az Úr Szolgájának küldetésének egyik alapvonása (vö. Ézs 53,6). Az a jelenet, amelyben Jézust bűnösök között keresztelnek, olyan, mint egy előjáték a jelenet számára, amelyben Jézust a bűnözők között feszítik keresztre.”²

Jézus teljes életét látjuk az ő Szolgájának küldetésében. Már a „Jézus” név is születése előtt érkezett a Józsefnek mondott angyali kinyilatkoztatás alapján: „Hiszen ő meg fogja szabadítani népét a bűneiből” (Mt 1,21). Ez az ő neve, identitásának meghatározása és az élete értelme, amely tökéletesen egybeesik küldetésével. Nyilvános működésének küszöbén Jézus aláveti magát János keresztelésének. A keresztelés elfogadása már egy implicit bűnvallást jelent bűneiről. Jézus a Jordánhoz jön, sorba áll a bűnösök közé, és amikor eljön az ő ideje, mezítelenül lemerül a vízbe és megkeresztelkedik. Az egyedüli ártatlan barát, belép a Jordánba bűnözőkkel. Ő is implicit módon megvallja bűneit velük. Nem különbözteti meg magát. Alázatos és szolidáris. János fellép. Jézus kitart a döntése mellett, a kérését az „egész igazsággal” indokolja. Ez különös igazságosság, amikor az ártatlan és az igazságos úgy viselkedik, mint bűnös. Ez az Isten igazságossága, aki megigazít. Jézusnak lesz az a feladata, hogy ezen az úton eszköz legyen. Rajta keresztül nyilvánvalóvá válik, mit kér az Isten, amikor elismeri minket igaznak. Itt, a Jordánnál kezdődik Jézus bűnöktől való megmentő küldetése. Itt veszi magára a világ bűnét. Itt, amikor Jézus kilép a Jordánból, terhelt a világ bűnével, amit önként vállal, ami nyilvánosan magáévá tesz lemerülésével a vízbe, most jön el az az idő, amikor a menny megnyílik, a Szentlélek lezuhan rá, és az Atya így szól hozzá: „Ez az én szeretett Fiam, akibe gyönyörködöm”. Igen, Jézus pont így tetszik az Atyának, alázatosan, a bűnösök között elmerülve. Az Atya nem hagyja figyelmen kívül őt. A bűn, amely Jézusra tapad, nem akadályozza meg az Atyát, hogy továbbra is szeretett Fiaként lássa. Éppen az a személy, aki alázatosan és engedelmesen viseli és megvallja „saját” bűnét, az a kedves az Atyának. Jézus alázata, a bűnösökkel való szolidaritás, önkéntes önmegtagadása a mi érdekünkben legitimálja őt, mint Isten Fiát, és ez nekünk megnyitja a mennyeket. Az Isten Háromsága megjelenik a Szolgán keresztül, aki megszabadít minket a bűnöktől. Az Isten epifániája nem öncélú, hanem – ahogy mindig is: – üdvözítő jelentéstartalmú. Isten kinyilatkoztatja magát, hogy megmentsen minket. És – másik oldalról – a mi üdvözülésünk éppen Isten kinyilatkoztatása.

Jézus belépett a Jordánba, a vízbe, amelyben mindenki tisztulni akart bűneiktől. De a víz önmagában nem rendelkezett tisztító erővel. Inkább olyan lett, mint egy mocsok, ami tisztításra szorult. Jézus merülése a Jordánba megtisztítja és megszenteli a Jordánt és minden keresztelési forrást. A Jordánban a bűn rá tapad, és beleivódik egészen a csontig. Most nem szabadulhat meg tőle másként, mint a vér keresztségével. A bűn el fog tűnni, amikor őt eltüntetik. A bűnt az ő halálával fogják megsemmisíteni. Jézus vízbe merül, a bűnösök állapotába, eltűnik a föld felszínéről, mint ahogy egyszer – mint Jonás – a halálba merül, és eltemetik, eltűnik a föld felszínéről. Jézus üdvözítő küldetése a bűnök megszabadítása érdekében a Jordánnál indult, és a kereszten teljesedik be. A Jordánnál Jézus magára vette a világ bűnét, a kereszten megsemmisíti a szenvedésében, és halálával öli meg. A Jordánnál a Szentlélek leszállt rá, a kereszten pedig a Lelket átadja. A Jordánnál megnyíltak a mennyek, az Atya szól hozzá, míg a kereszten a mennyek elsötétednek és az Atya elfordul a Fiától. A Jordán keresztsége beteljesedik a vér keresztségében. Ott Jézus a halálba merül, és a mi názánai templomunk fóliáját is felkínálja, a sírjaink megnyílnak (Mt 27,52). A Jordánba való belépés a pokolba való belépésben teljesül ki.

Hans Urs von Balthasar a két keresztelés, a vízbeli és a véres keresztelés összefüggését a következőképpen fejezi ki:³
Hogy Jézus a bűnösökkel együtt keresztelkedik, akik arra törekednek, hogy megtérjenek bűneiktől, valami titokzatosat tartalmaz. Olyan, mintha már az első nyilvános cselekedetével akarja jelezni a bűnösökkel való szolidaritását. Később, a keresztelésén keresztül, amit a keresztény keresztségbe fogad, a víz kigondolásával és az újjászületés folyamatával megszabadított ismerete. Nem kíván annál többet azok számára, akik az övéi, minthogy mindazt megvalósítsák, amit ő is átélt. Ha a keresztség valóban a vele együtt a halálába való temetetésnek és a nem-pasztírozó életre történő felszínre hozásnak jelentését hordozza – ahogyan Pál is leírja (Róm 6) – akkor már ez az első keresztelés az ő személyes szenvedésének és feltámadásának előzetes természetét hordozza. Minden, ami a keresztség és a keresztre feszítés között történik, egyetlen egységes értelemre és eseményre van keretezve. A Jordán keresztsége Jézus számára a „Szentlélek keresztsége”, a kereszten pedig az ő számára a „tűz keresztsége”. Az első a bűnösök tisztulásával való szolidaritás, a második a közös bűnökkel való tűz elégetésével.

5) Messiási felkenés

Jézus a Jordánban új módon tapasztalja meg az Atyát, és megkezdi küldetését, a Messiás küldetését. Leszáll rá a Szentlélek, akinek a Messiás küldetésében pótolhatatlan szerepe van. Jézus a Messiás, a Krisztus. Tanto a héber máshiách, como a griego christos jelentése „felkent”. Tehát a Messiás nem elsősorban csodatevő, hanem az, akit felkennek. Jézus messiássága összefonódik a Jordánban történő keresztségével. Ott lett Messiás, Krisztus, mert ott kapta a Szentléleknek a kenetét. Ezt mondja Péter apostol Kornéli házában tett igehirdetésében Cézáreában:„Tudjátok, ami a János által hirdetett keresztség után Galileában, majd Júdea-szerte történt: Hogyan felkent Isten a Szentlélekkel és hatalommal Jézust, Názáret Fiát, aki átment mindenhol, és jótett mindenkinek, akit a Sátán fogságába kerített, mert Isten vele volt” (ApCsel 10,37–38). A keresztelés előtt biztosan ismeretes volt más Szent Fiú felkenések is: a Szentlélek kenete a megtestesülés pillanatában, amely a Máriának történő Szentlélek érkezésével történt (Lk 1,35). Hiszen a pásztoroknak az Úr angyala örömhírt hozott a Megváltó születéséről, aki Krisztus Úr (Lk 2,11). Néhány egyházatyák akár azt is mondják, hogy azon a „kozmikus” felkenés története is, amelyet az Atya adott a Fiának, hogy általa a világot megteremtsék, hogy általa minden „fel legyen kenve és díszítve”, hogy a fényességet nyerjenek. ⁴ A Szentlélek már a megtestesülés óta jelen van Jézus életében. A Jordánban történő ünnepélyes felkenés viszont különleges és döntő jelentőséggel bír. Ez a lehetőség Jézus messiási küldetésének beindításához. Mondhatjuk, hogy úgy, ahogy a megtestesülés során az Ige – a Szentlélek erejével – testté lett, „Jézussá”, úgy a keresztség során, a ugyanezen Lélek átvételével „Krisztussá”, Isten felkentjévé vált. A Szentléleknek Izaiás próféciája szerint a Messiáson kell nyugodnia, a Jessze csonkjából kiszármazott Ágakon, hogy az ő munkájának sikeres legyen (Iz 11,2nn.). Ez a Lélek most jön, hogy felkenje, megszentelje, hatalmat adjon ahhoz a feladatához, ami nem csupán azt jelenti, hogy megmenti az embereket, hanem hogy az Atya által kijelölt, egyéni módon a Szolgájának önkéntes, engedelmes és helyettesítő áldozatán keresztül megódítja őket.

A Messiás, Krisztus, Felkent. Ez a szó szervesen kifejezi a kapcsolatot. Felkenté csak az válik, akit felkennek, azáltal, hogy valaki felkeni. A Jordánban Jézus felkenése a Szentháromság kenet, mivel mindhárom isteni személy részt vesz benne. Az atyák ezt így mondják: „A Krisztus nevében az áll a háttérben, aki felkent, az aki fel lett kenve, és magának a kenésnek is.”⁵ „A Krisztus nevezése azt jelenti, hogy a Szentháromságot megvalljuk; jelezni azt jelenti, hogy Istent, aki felkent, a Fiút, aki felkent, és a Szentlélek, ami a felkenés.”⁶

A Lélekkel felvértezve Jézus elindulhat a messiási küldetésére. Raniero Cantalamessa nagyon találóan összegzi, hogy milyen jelentése van Jézus küldetésének, amelyet a Lélek közvetítenek:⁷

Jézus egész élete a Szentlélek vezetése alatt zajlik. Egyes kulcsfontosságú pillanatokban az evangélisták kifejezetten megemlítik a Lélek hatását Jézus életében. Különösen hármat emelhetünk ki: a Lélek vezette Jézust a pusztába, hogy ott megkísértse a Sátán (Mk 1,12); a Lélek megszentelte Jézust, hogy örömhírt hirdessen a szegényeknek (Lk 4,18); a Lélekben Jézus örvendezik és mondja: „Magasztallak téged, Atyám,...” (Lk 10,21). Más szavakkal: a Lélek vezeti Jézust, hogy harcoljon a démontól, hirdesse az evangéliumot és imádkozzon az Atyához, és felajánlja magát áldozatként. E három pillanatban valósul meg Jézus messiási kenetét, amely hármas: királyi (az ellenfél hatalmának megtörése és Isten országának megvalósítása), prófétai (az evangélium hirdetése) és papi (ima és áldozat).

Jézus elindítja nyilvános szolgálatát és Messiás küldetését, az Úr Szolgájának. Ennek az új szakasznak új felkenése van a Szentlélek által. Ez új felkenés. Nem arról van szó, hogy Jézus előbb hiányzott valami Istenessége teljes mértékéhez (ahogy a ariánizmus hirdette). Jézus már Isten Fia, a Szentlélek teljes mértékben. Most azonban ebből a helyzetből megy az emberek közé és megosztja gazdagságát. Az ő lénye mindenben a küldetése. Von Balthasar még megjegyzi:⁸

Először találkoznak itt a két kapcsolódó szentség: a keresztelés és a bérmálás. Az utóbbi tölti ki azt, amit az előbbi alapozott meg, az újból való születés által. Az örök Fiúnak, aki az örökkévalóságból született az Atya ölén, és akinek nem kellett újbóli születnie, meg kell keresztelkednie, hogy előképe lehessen jövőbeni bűnös testvéreinek és nővéreinek. A Fiú Atyából való kiáradása, processio, kifejezetten a küldetés formáját öltötte, missio, és azt nem úgy hagyja, hogy az Atyával együtt jön a Lélek a szeretetben, ahogy az örökkévalóságban, hanem engedelmesen hagyja, hogy leszálljon rá és pihenjen, mint a szeretet Lelke, akit az Atya küldött hozzá, és utasításokat ad neki. Ő követte az Atya szerető akaratát az üdvözítés érdekében, valamint belső ösztönzőként. Olyan, akit az örökkévalóságban az Atyától született, gyermek, aki megismeri az Atya szívének értelmét.