bibliai meditáció a fény rózsafüzér harmadik titkáról (1. rész)
P. Vojtěch Brož
Jézus, az evangélium hírnöke: Márk evangélista, miután bevezette evangéliumát Keresztelő Jánosról, Jézus keresztségéről és pusztai tartózkodásáról, leírja Jézus nyilvános tevékenységének kezdetét: „Amikor Jánost bebörtönözték, Jézus Galilea földjére jött, és ott hirdette Isten evangéliumát: „Betelt az idő, és elérkezett Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban!” (Mk 1,14–15). Jézus nyilvános tevékenysége tehát az evangélium hirdetésével kezdődik. Ez a hirdetés egy konkrét történelmi esemény. Pontos koordinátái vannak az időben és térben: Galileában, Keresztelő János letartóztatása után. Jézus hirdetésének ideje egy új kairos, kedvező idő, szabadító idő; körülbelül három évnyi nyilvános tevékenység ideje. Nem mindenki volt olyan szerencsés, hogy részt vehessen ezen a megáldott időszakon. Ezért Jézus boldogítja azokat, akik hallhatták szavait, amelyeket sok próféta, igaz ember és király szeretett volna hallani, de nem hallották (vö. Mt 13,16–17; Lk 10,23).
Jézus az evangéliumot hirdeti, örömhírt. Szavaiban megjelennek a megrovások és fenyegetések, lesznek ott olyan érthetetlen és elfogadhatatlan szavak, amelyek a keresztjéről szólnak, és felhívás a követésre – a keresztre. De még mindig örömhírről van szó, Isten spász ajánlatáról és életéről.
Jézus örömhírének tartalma az idő teljessége és Isten országának közelsége, és ebből fakad a megtérés és a hit követelménye. Az idő teljessége akkor következik be, amikor Isten országa közel kerül, amelyet Jézus hirdet. Jézus az örökkévalóságból, Isten birodalmából jön. Ő hordozza magában az örökkévalóságot. Amikor az örökkévalóságból az időbe jön, beteljesíti az időt. Amikor Isten Fiaként jön, aki örökké szabadon elkötelezett az Atyának, magával hozza Isten országát a földre, ahol „a világ fejedelme“ uralkodik. Isten országa nem területi vagy politikai kategória. Isten országa Isten uralma. Bizonyos értelemben már mindenütt létrejött, mert Isten szuverén. Azonban a teremtett világ megpróbálta kicsúszni a kezei közül, emancipálódni, amellyel rabságba került ahhoz, aki erre átvette, és rabszolgaságba került Sátánhoz. Isten tiszteletben tartja az ember szabadságát, és ezért Isten uralma teljes értelemben csak ott létezik, ahol az ember szabadon aláveti magát Teremtőjének. Jézus az Atyának való engedelmesség jegyében jön a világba (vö. Zsid 10,5–9), és így magában hordozza Isten uralmát. Mindenhová elhozza azt. Az egész életművének az a feladata, hogy megtörje a világ fejedelmének uralmát, és helyreállítsa Isten Atya uralmát, megteremtse Isten országát a világban. Most ennek a küldetésnek a kezdetén áll: hirdeti, hogy Isten országát elhozza, és ezzel beteljesedik az az idő, amelyet a bűn kiüresített.
Jézus hirdeti Isten országának eljövetelét. Isten országa éppen e hirdetéssel érkezik. Nem fegyverrel, tűzzel, forradalommal terjed, hanem az igének a hirdetésével. Isten országának eszköze a szó: nem demagóg, egyszerű szó, amelyet a tudatlan és írástudatlan emberek is érthetnek. Isten a hatalma helyett a gyengeséget választotta az uralma megvalósításához, mint olyan gyengét, mint a szó, amely nem támaszkodik semmilyen hatalmi eszközre, hanem csak önmagára, saját igazságára, olyan szóra, amely az emberi szabadságra apellál, amelyet úgy akar megszerezni, mint olyat, amely szabad, szabad szabadság, szabadon engedelmeskedve, nyomás nélkül. Hogyan érvényesülhet ez egy demagóg ideológiákkal teli világban, amelyek hamis ígéretekkel és az igazságért és igazságosságért való fenyegetésekkel és üldözésekkel járnak? Isten az emberi szó gyengesége révén érvel uralma mellett. De ez a szó az Ő szava, Isten szava, mindenható, amely azonban a látszólagos emberi gyengeség mögött rejtőzik. Nem erőszakoskodik, szabad emberi elfogadást kér. Ehhez azonban az embernek meg kell változtatnia a gondolkodását, mentalitását. Ezért Jézus az Isten országának hirdetésével összeköti a megtérés és az ő evangéliumába vetett hit követelményét: „Térjetek meg és higgyetek az evangéliumban!”
A magyar „megtérni” azt jelenti, hogy megváltoztatni a test orientációját, és ezzel a nézőpont vagy a mozgás irányát. Jézus felszólítása a görög szövegben így hangzik: metanoeite; ez szó szerint azt jelenti: „Változtassátok meg a gondolkodásotokat!” Sokan csak erkölcsi értelemben értik a megtérést, mint a viselkedés megváltoztatását. De ez túl kevés. A megtérés a gondolkodás és a valóság észlelésének megváltoztatását jelenti. Ez teljes belső struktúra átszervezését, átrendezését, az összes érték felülvizsgálatát, talán még a legalapvetőbb előfeltételeink cseréjét is magában foglalja. Kérdezhetjük, hogy egy ilyen dolog egyáltalán lehetséges-e. Nikodémussal folytatott beszélgetésében Jézus ezt a változást az újjászületéshez hasonlítja. Talán nagyobb csoda újra születni, mint öregemberként újjászületni, mint hogy egyáltalán születhessünk (vö. Ján 3,3–9). Ebből világos, hogy ilyen megtérés nem emberi erőfeszítésből fakad, ahogy nem képes sem önmagának életet adni a meg nem született ember. Ezért a megtérésre, a mentalitás megváltoztatására, ennek a világnak a mentalitásának elhagyására, amelyből származtunk és amelyben annyira otthon éreztük magunkat, és az Isten országának mentalitásának, Isten logikájának elfogadására vonatkozó felhívás csak a következő állítás függvényében lehetséges: „Betelt az idő, és Isten országának elérkezése közel!” Ha az Isten országának elfogadásához az egyik oldalról szükséges a megtérés, mint feltétel, és előfeltétel, akkor ez a megtérés aztán a közelben lévő Isten országának viszonylatában lehetséges, mint következmény. Semmiképpen sem épül az Isten országa a mi megtérésünkből, a mi erkölcsi és lelki erőfeszítéseinkből. Jézus magában hozza Isten országát, hirdeti saját szaván keresztül, amely egyszerre hív a megtérésre. És ahogy hatalmas Jézus szava, amely Isten országát hozza ebbe a világba, ugyanúgy hatalmas az Ő szava is, amely minket a megtérésre hív.
Befolyásolja a mentalitásunk ezt a világot. A megtérés előtt annyira benne vagyunk a világ fejedelmének logikájában. Az evangéliumot az életünk útjául fogadni, azaz az evangéliumnak hinni, számunkra olyan nehézkesnek tűnik: az ember azt érzi, hogy valami teljesen más, ismeretlen világba lép, ahol minden olyan idegennek és valószínűtlennek tűnik. Mégis éppen akkor válik az ember önmagává, találja meg az igazi identitását, tér vissza a valódi helyére. Érdekes, hogy a héber kifejezés a megtérésre, konverzióra, tešúváh, ami szó szerint azt jelenti: „visszatérés”. Az ember eléri célját azzal, hogy visszatér a legeredetibb kiindulási ponthoz, azaz Istenhez. Mivel azonban eltávolodott tőle, így önmagától is eltávolodott, megtalálja önmagát a megtérés révén, mert eddig el volt fordulva vagy meg volt fordítva. Azt csak a kurváltozással találja meg a helyét és útját, mert eddig rossz úton járt, vagy a pusztulás felé haladt.
Első fellépésétől kezdve egészen az utolsó napig, mielőtt letartóztatták, Jézus folyamatosan hirdette vagy tanította. Ezt tekintette missziója központi elemének: a Pán Lelkével volt felkenve, hogy hirdesse az evangéliumot a szegényeknek (Lk 4,18). Amikor egy helyen meg akarták őt akadályozni, azt mondta tanítványainak: „Menjünk másutt, a közeli városokba, hogy ott is hirdethessem, mert azért jöttem” (Mk 1,38). Jézus tehát a hirdetést tekinti küldetése első pontjának. Ebből a nézőpontból jobban megérthetjük a süketnémák gyógyítását végző csodáit: Jézus azáltal adott nekik lehetőséget, hogy hallják az ő szavát. Az idejének legnagyobb részét prédikálással és tanítással töltötte. A templom udvarában, a zsinagógákban egész Palesztinában, a tóparton, a hegyen, az úton és házakon tanított. Mindenkit tanított: tanítványait, egyes embereket és tömegeket is. Annak ellenére, hogy nem vágyott a reklámra, az emberek minden oldalról köré gyűltek. Tanítása csodát keltett, mert úgy tanított, mint akinek hatalma van, és nem mint a törvénytudók (Mk 1,22; vö. Mt 7,28-29), kérdést keltett: „Mi ez? Új tanítás – és ilyen hatalommal!” (Mk 1,27).
Jézus szava kétszeres módon mutatkozott meg hatalmasnak: erővel és tekintéllyel. Jézus szava emberfölötti hatalommal bír. Amikor Jézus beszél, valami történik: a vakok látnak, a süketek hallanak, a leprások megtisztulnak, a sánták járnak, a holtak feltámadnak, a bűnösök felszabadulnak a vétkük alól, a démonok elmenekülnek, a szél eláll, a háborgó tenger megnyugszik... Jézus szavának azonban van egy másik, meghódító ereje is, amellyel megnyeri a hallgatóságát. A főtanács szolgái, akik őt letartóztatni akarták, üres kézzel térnek vissza, és a Jézust nem elfogó okként azt mondják: „Soha egy ember így nem beszélt!” (Ján 7,46). Jézus egyedül a saját hatalmáról tanít, amelyre nem támaszkodik más emberi tekintélyekre, sem Mózesre, sőt még Istenre sem. Olyan gyakorlatutasnak tűnik, mint aki tudatában van abszolút hatalmának: „Hallottátok, hogy ezt mondták az ősöknek... Én pedig mondom nektek...” (Mt 5,21-22 stb.). Jézus megengedheti magának, hogy még a népe legfőbb tekintélyét, Mózes törvényét is kiigazítsa. A Mózes felett áll, saját hatalmával beszél, és ezzel is isteni tekintélyt kölcsönöz szavának. Tanítványai iránt az ő tanítómesteri szerepe az egyedüli, amely – eltérően a rabiktól – teret ad neki, hogy saját tanítványait válassza, joga van elvárni tőlük, hogy ne csak az ő tanítását kövessék, hanem személyét kövessék, hogy ne csak az ő bölcsességét szeressék, hanem Őt magát, és azt jobban, mint apjukat, anyjukat, feleségüket, gyermekeiket, sőt még önmagukat is.
Jézus, Isten Szava: Azáltal, hogy Jézus küldetésének alapvető tartalmát az igehirdetésre helyezi, azon próféták sorába áll, akiknek küldetése elsősorban prófétai: nem a jövő előre jelzésének értelmében, hanem az élő Isten szavának hirdetésében és a dolgok állapotának előterjesztésében Isten előtt. Az emberek prófétának tekintették (vö. Mt 21,11; Lk 7,16; Ján 4,19). A Zsidók levele azonban őt nemcsak egy sorba állítja a prófétákkal, hanem akár még meghaladja is azt: Sokszor és sokféleképpen szólt Isten régen atyáinkhoz próféták által. Ebből a legutolsó időben azonban Fián keresztül szólt hozzánk (1,1-2). Mi a különbség a korábbi próféták és Jézus között? A próféták a mondandóikat azzal kezdték: „Így szól az Úr...”, vagy: „Az Úr szava... ” Jézus ehelyett így mond: „Bizony, bizony, mondom nektek...” Itt, akárcsak Mózes törvényére vonatkozóan, Jézus bátorsága nyilvánul meg, hiszen nem támaszkodik magasabb tekintélyekre, sem a törvényre, sem valamilyen korábbi prófétára, sőt még magára Istenre sem, hanem önmagát, magát képviseli, olyan kötelezettséggel, amelyért csak Isten nyújthat igényt. Szava örök, mint maga Isten: „Mennyei és földi dolgok elmúlnak, de az én szavaim soha nem múlnak el!” (Mt 24,35).
Tehát a Jézussal jellemzett abszolút függetlenség és szuverenitás mellett teljesen lelepleződik az Atyának való teljes függőség és alárendeltség is. Jézus nem a saját szavaiból, hanem az Atyától kapja szavait. János evangéliumában erről szinte minden oldalon beszél. „Tanításom nem az enyém, hanem annak, aki küldött engem” (7,16). „Aki küldött engem, az igaz; én a világnak beszélek, amit tőle hallottam... Olyan módon beszélek, ahogyan az Atya tanított” (8,26.28). „Én nem magamtól beszéltem, hanem az Atya, aki küldött engem, ő adott parancsot, hogy mit mondjak és mit hirdessek... Amiért én beszélek, úgy beszélek, ahogyan azt nekem mondta az Atya” (12,49-50) stb. Jézus az Atyának szánt nyitottságot képviseli, olyan mértékben, hogy ő maga Isten Szava: „Keveset szólva a kezdetben volt a Szó, és a Szó Istennél volt, és Isten volt a Szó” (Ján 1,1). „Nemcsak tehát az én szavaim örök élet szavát hozzák” (6,68), hanem ő maga a Szó! Mint az Atya szavaként fogadja el teljes lényét attól, aki kimondja, így aztán arra is képes, hogy teljes mértékben megossza. Jézus, szegény szellemben, megengedi, hogy az Atya mondja ki, és így ő lesz az Atya szava. Jézus a Szó. Ez magyarázza teljes alávetettségét az Atyának, ugyanakkor függetlenségét Mózestől. Jézus ugyanis a Szó, ezért neki a Szó nem kívülről jut el, ahogyan azt a próféták esetében lehetett észlelni, hanem saját lényegéből adja azt. Nála a személy és a küldetés közötti tökéletes azonosulásról van szó, amely a prófétáknál nem várható. Az, hogy Jézus az Isten Szava, tökéletes egységet jelez az ő üzenete és élete között, identitást a hirdetés és a hirdető személye között. Jézus az ő szavával és személyével hozza magával Isten országát, mert ő maga a Szó és a Isten országának tökéletes megvalósulása. Ezen értelemben a Márk evangéliumának kezdete sem csupán „az Jézus Krisztusról szóló evangéliumot”, hanem „Jézus Krisztus evangéliumát” (Mk 1,1) is értelmezheti, amelyet örömhíreként is felfoghatunk, amelynek tartalma és hirdetője maga Jézus Krisztus. Ha az ő evangéliumának középpontjában Isten országa áll, akkor azt mondhatjuk Origenes mellett, hogy Jézus maga ez az ország, Jézus az autobasileia.
Jézus maga az evangélium, amelynek első hirdetője is, Jézus maga az „Isten Szava” (Jel 19,13). Ha Jézusnál valódi azonosulás van a hirdető és az üzenet között, akkor Jézus valóban magát adja, önmagát adja hirdetésében. De éppen így Isten szava is. Isten őbenne mondja el önmagát, véglegesen ebben az utolsó időszakban, eszkatologikusan (Zsid 1,2). Az Atya mindent közvetít rajta keresztül. Mindent ad neki. „Isten soha nem ad kevesebbet, mint önmagát” – írja Ágoston.1 Isten mindent ad az ő Igéjében, mert az ő Szava az ő egyszülött Fia, akinek mindent teljesen megad. A mindenható Atya éppen abban mutatja meg mindenhatóságát, hogy képes, az emberek apáival szemben, teljességgel kinyilatkoztatni Fiának egész lényegét, képes teljesen önmagát adni. A földi atyák, ha hatalmasak is, új életet adhatnak, de nem „mindenhatók”, mint Isten: egyrészt azért, mert a gyermek nemzése érdekében szükségük van nőre, míg az Atya a Fiúnak „apa” és „anya” is; másrészt azért, mert a földi atyák sohasem használják fel minden termékeny lehetőségüket; s végül, még ha minden termékeny lehetőségtől születtek is, akkor is mindig egy másik lénynek adnak életet, az ő saját életük megmarad, megőrzi a fennállását és az nem osztható meg. Isten teljességgel fejezi ki önmagát az örökkévalóságban, hogy a Fiának adja lényét. Ő a lényegileg egy az ő egyszülött Fiával, az ő kimeríthetetlen Igéjével, Szóval, amellyel az Atya megszólítja isteni „Tejét” Fiának, és ezzel az oszlopvezetésével életet ad neki.
Amikor a Fiú emberré lett, amikor a Szó testé lett és közöttünk lakozott (Ján 1,14), Isten mindent adott nekünk őbenne. A mindenható Szó, amellyel Isten önmagának szól, amelyel megszólítja, szóban a sok iralmas, benne van, most mi felé fordul. „Egyszer Isten szólalt meg és így mondta ki egyetlen örökkévaló Szavát” – írja Szent Bernát.2 És Szent János a Keresztelő csodálkozik, hogy az új szövetség idején nem kereshetjük Istenet a természetfölötti úton, az alábbiak szerint:3
Amikor már ebben a kegyelemben az hit Krisztusban megszilárdult, és az evangélium törvénye nyilvánvaló, nincs okunk arra, hogy úgy kérdezzük, vagy még miért is beszélne, és válaszolna, mint régen. Mivel amikor odaadta Fiát, aki az ő Szava, és Neki más szava nincs, mindent egy ízben közölt velünk ebben az egyetlen Szóban, és már nincs, amit mondania lenne... Isten mintegy néma lett, és már nincs, amit mondania lenne, mert azt, amit egykor részletekben mondott a prófétáknak, most egészen mondta el, amikor mindent, azaz Fiát adta nekünk.
Ezen értelemben értelmezhetjük azt is, hogy Jézus nyilvános élete végén, amely tele volt hirdetéssel és tanítással, elhallgat. Ez prófétai szavak beteljesedését jelentheti a Hospodin Szolgájáról. Küldetése prófétai volt, ezért megkapta a Hospodin lelkét és nyelvét, mint kardot. Szólította a szigetet, hogy hallgasson (vö. Ézs 42,1–4; 49,1–2; 50,4). Mindez azonban csak bizonyos időig tart. A küldetése során elérkező üzenete nem valósul meg. Nem tudja közvetíteni a rábízott üdvözítő igazságot. Küldetése ezért irányt változtat: végül szenvedésbe torkollik és a Szolgája feltétel nélkül és csendben elveszi. „Nem nyitotta ki az ajkait, mint a bárány, amelyet vágásra vezetnek. Mint a juhok, amelyek hallgatnak a nyíróik előtt, nem nyitotta ki az ajkait” (Ézs 53,7). Az egyház már kezdetétől fogva látta Jézus alakjában azt, amit prófétai szavakkal sugalltak: "Ézsaiás prófétájának szolgája.” (vö. ApCsel 8,26–40). Jézus hirdette – és a kezdeti csodálat után végül kivétel nélkül elutasítást tapasztal. A főpap előtt tett vallomásakor Jézus szavain keresztül foglalja össze az egész küldetését: „Nyilvánosan beszéltem a világ előtt. Mindig a zsinagógában és a templomban tanítottam... „ Reakció? Már alig fejezte ki, az egyik szolgája... arcul csapta Jézust... (Ján 18,20-22). Jézus arculcsapása a hosszú hirdetői tevékenységéhez és életéhez hasonló szimbolikus válasz.
Így Jézus számára véget ér a hirdető és tanító küldetése, és megkezdődik a szenvedő Szolga, Isten Báránya küldetése (vö. Ján 1,29). Hasonlóan a Szolgához, Jézus is végül hallgat a prófétai küldetése végén, és átadja magát a szenvedésnek. Többször is találkozunk az evangelista szenvedéseit megelőző hallgatással: Jézus azonban hallgat (Mt 26,63; vö. 27,12–14). A de ő hallgatott, és semmit nem válaszolt (Mk 14,61; vö. 15,5; Lk 23,9; Ján 19,9). „A Fiú, aki a Szó, némaság lett.”4 Utolsó kifejezése már nem szó, hanem egy fájdalmas, ki nem fejezett kiáltás, hatalmas hang (Mk 15,37), amely közvetlenül következik azután, hogy hiába próbálkozott, hogy hívja Az Atyát: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mk 15,34). Nincs hívás. Az Atya itt nincs, ezért nem lehetséges a dialógus. Ott pedig, ahol nincs dialógus, ott nincs is Szó! Az Atya elfordult a Fiútól, aki bűnné lett értünk (2 Kor 5,21), és ezért Jézus meghal. Emberként hal meg, Isten Szavaként hal meg. Isten hal meg. Az ő létezésének utolsó darabjai egy üres üvöltésben nyilvánulnak meg. A Szó elhallgatott. Mert tökéletesen kifejezésre került, még a végsőkig is. És ez a Szó, amely némasággá vált, a legkiemelkedőbb nyilvános kiüresedése Isten tartalmának, Isten örök életének! A sötétség órája egyben a fény robbanásával is összefonódik, Isten dicsőségének kiáradása ezen a világon. Krisztus halála megmutatja Isten életét, némasága a kereszten a szó, amely soha nem szűnik meg hangzani. A Szó, amely kimondatott azáltal, hogy véget ért és némává vált, amely önmagát adta. Csak ez a valójában megvalósult Isten Szava. Nem csupán a Fiú szava tanítványai felé, hanem Isten szava a világ felé. „A legnagyobb szónak, amelyet az Atya mondott Jézusban, a halálban való némasága.”5 És ez az evangélium, amelyet a világ végéig hirdetnek.
Jézus-Szó beteljesíti a Szentírás szavait: Jézus Isten Szava, a tökéletes kifejezése Isten Atyának, dicsőségének visszatükröződése és lényének kifejeződése (Zsid 1,3). Mivel ő maga Isten mindenható Szava, szava képes arra, hogy parancsoljon a szélnek, a viharoknak és a démonoknak, elhívja a holtakat a sírból stb. Jézus szava emellett képes beteljesíteni minden emberi szót, amelyek Isten Szava nélkül csupán üres szalmák. Jézus, mint megtestesült, keresztre feszített és feltámadt Szó, minden Szentírás szót is beteljesít, amelyek nélküle beteljesítetlen ígéret maradnának. Már nyilvános tevékenységének során a Szentírás szavai, amelyeket Jézus mondott, megkapták tevékenységük teljességét. Amikor a názáreti zsinagógában felolvasott a próféta Ézsaiás 61,1-2 részletéből a Mesiás felkenéséről és küldetéséről, be tudta zárni a könyvet, és mondani: „Ma beteljesedett ez az Írás, amit most hallottatok!” (Lk 4,21). Jézus őmaga beteljesíti a holt írást, az ő életével, az ő Lelkével. Amíg meg nem jelenik a feltámadt Úr, aki halálával mindent tökéletesen betöltött és beteljesített (Ján 19,28.30), a tanítványok nem értik meg a Szentírást (Ján 20,9), mert amikor a régi szövetséget olvassák, fátyol terheli azt, és nem látják, hogy Krisztusban megszűnik (2 Kor 3,14). A feltámadt Jézus betölti az egész Szentírást, és ezzel eltávolítja a fátylat, amely a törvényen volt. Az Emmausi tanítványoknak magyarázta, hogy minden részben rá vonatkozik a Szentírásban (Lk 24,27), és ők visszatekintve megállapíthatják: „Mivolt szívünk lángolt, amikor útközben beszélt velünk és kinyilatkoztatta számunkra a Szentírás értelmét?” (Lk 24,32). Amikor aztán este megjelenik a tanítványoknak Jeruzsálemben, és bizonyítja nekik, hogy nem szellem, hanem hús-vér ember, aki még enni is tud (vö. Lk 24,36 stb.), Lukács végre megjegyezheti: Akkor megnyitotta gondolataikat, hogy megértsék a Szentírást (24,45). Krisztus adja meg a Szentírás megértését, mert Ő annak élő beteljesedése. Krisztus a törvény célja (Róm 10,4). Benne találtak minden Isten ígéretes mondásának az „igen”-jét (2 Kor 1,20). János a Jelenésekben a Bárányt kárhoztatja, mégis állva, tehát él, feltámadva, aki egyedül méltó, hogy vegye el a tekercset, amely hét pecséttel le van zárva, és hirdesse (Jel 5).
