biblei meditáció a világosság rózsafüzér harmadik titkáról (befejezés)
P. Vojtěch Brož
A hírdetés, mint a Egyház küldetése
A tanítványok a feltámadt Úr látomásával új megértésre és tudásra tettek szert Jézus életével és az üdvösség teljes művével kapcsolatban. Megértették az Írásokat. Ez a tudás nem zárja ki őket, hogy egyfajta ezoterikus szektává váljanak, zárt elitként, akik a tudásukat féltékenyen védik maguknak. Az ő tudásuk küldetéssé válik. Amit láttak, arról kell tanúskodniuk. Minden evangéliumban a húsvéti hírek, amelyek a Feltámadott megjelenéséről szólnak, a tanítványok küldetéséhez vezetnek: „Menjetek tehát, és tegyétek tanítványommá az összes népet, kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek. Íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig!” (Mt 28,19–20). „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!” (Mk 16,15). „Így van megírva: Krisztus szenvedni fog, és harmadnapra feltámad a halálból, és az ő nevében térés hirdettetik minden népnek… bűneik bocsánatát. Ti pedig tanúi vagytok ennek!” (Lk 24,45–48). „Békesség veletek! Ahogyan az Atya küldött engem, úgy én is küldelek titeket!” (Jn 20,21). A Cselekedetek könyvében is: „Erővel megerősítitek a Szentlélek, aki rátok száll, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, Judeában és Samáriában, sőt a föld végső határáig.” (Csel 1,8).
A tanítványok küldetése e hagyományokból felnő pedig a világosság rózsafüzér harmadik titka felé haladva, amely Jézus Galileából Jeruzsálembe vezető útját írja le, az ő nyilvános működését, a hirdetését és tanítását, ami a húsvéti titokban teljesedik be. Jézus ezen az úton nem ment egyedül. Tanítványait vezette rajta: „Hívta magához azokat, akiket akart, és ők eljöttek hozzá. Két tizenkettőt állított fel, hogy velem legyenek és küldje őket hírdetni, és hatalommal kiűzni az ördögöket” (Mk 3,13–15). Kezdetben a hirdetésre vannak kijelölve. Jézus így neveli őket, egyrészt azzal, hogy mindenhová magával viszi őket, hogy láthassák mindazt, amit tesz, és hallhassák mindazt, amit mond, másrészt pedig, hogy pontos utasításokat ad nekik a jövőbeli küldetésükkel kapcsolatban (vö. Mt 10,5–11,1 és egyebek). Még a Húsvét előtt egyszer már elküldte őket hirdetni, mintha próbára tette volna őket (vö. Mk 6,7–13).
A Jézus tanítványainak küldetése a feltámadása és mennybemenetele után, valamint a Szentlélek kiáradása után indul el. Az Egyház, amely titokban már létezik a felső szobában (Csel 1,12–14), Pünkösdkor születik meg, világra kerül, és hangos megjelenése van, mint egy újszülött gyermek. Péter kijelenti híres prédikációját, amelynek gyümölcse azok körében, akik hallották, a térés és a keresztség elfogadása volt; háromezer embert kereszteltek meg (vö. Csel 2,1–41). Attól a naptól kezdve Jézus tanítványainak új közössége az apostoli tanításban marad (Csel 2,42). Az apostolokat nem lehet megfélemlíteni, és már az első kihallgatásuk után a főtanács előtt bátorsággal hirdették Isten igéjét (4,31). Az apostolok, akiknek háttérképét a hívők közössége adta, amely egy szívvel és egy lélekkel rendelkezett, ahol senki sem mondott semmiről, hogy az az övé, nagyszerű hatásossággal tanúskodtak a Feltámadt Jézusról (4,32–33). Egy újabb kihallgatás és ostorozás után, amit örömmel fogadtak, hogy e név miatt szenvedhettek méltatlanságot, minden nap újra tanítottak a templomban és házaknál, és hirdették a jó hírt, hogy Jézus a Messiás (5,41–42). Amikor a növekvő és rétegződő közösségben karitatív jellegű szükségletek merültek fel, az apostolok így döntöttek: „Nem lenne helyes, ha mi elhanyagolnánk Isten igéjét és asztaloknál szolgálnánk.” Ekkor felállítottak hét diakónust, akiknek csak az asztalszolgáltatással kapcsolatos gondjaikra kellett figyelniük. Az apostolok ilyen módon felszabadult kezeinek következménye, hogy Isten igéje egyre inkább terjedt, és a tanítványok száma Jeruzsálemben egyre gyarapodott... (6,2.7). Így járhatnánk végig az apostolok cselekedeteit is. Az apostolok mindenfelé eljutottak (számuk is növekszik, ahogy Barnabás, Pál, Silas, Timóteus és mások csatlakoznak a tizenkéthez), és hirdetik az igét. Jézus evangéliuma ebben a terjedésében mindent ledönt az útjában álló akadályokról, lebontja a falakat, amelyeket az emberek egymás közé állítottak, megszünteti az ellenségeskedést a zsidók és szamaritánusok, zsidók és pogányok között. Mint egy refrén, Lukács összefoglaló megállapításai hangzanak: Isten igéje egyre terjedt és gyarapodott (12,24), vagy: A Pán igéje hatalmával terjedt kifelé és erősödött belül (19,20). Az apostolok cselekedeteinek teljes elmondása útját alkothatja az „ige futásának” (vö. 2 Thess 3,1) Jeruzsálemből Rómáig.
Az első Egyház elsősorban a szó, az evangélium, a jó hír hirdetője. Pál az evangélium hirdetését a küldetésének tartja (vö. 1 Kor 1,17). Utódját bátorítja: „Hirdesd az igét! Jöjj ezzel, bármi alkalmas vagy alkalmatlan, helyreállítsd, tiltakozz, bátorítsd minden türelemmel és a tanítás tudásával!” (2 Tim 4,2) Az Egyház, mint az evangélium hirdetője, Jézus küldetésében folytatja elhívását, akinek a hirdetés szintén az ő küldetésének első pontja volt. Van egy azonosság és folytonosság Jézus küldetése és az Egyház küldetése között. Az Egyház hirdetése Jézus hirdetésének meghosszabbítása. A különbség csak annyi, hogy Jézus hirdetése tartalma: „Az Isten országa közel van!”, míg az Egyház hirdetése: „Jézus feltámadt, Jézus az Úr!” Ez a különbség Jézus húsvéti titkában rejlik, amely határvonalat képez Jézus földi küldetése és az Egyház küldetése között. Jézus hirdette az Isten országát, amely – benne – közel volt, az Egyház hirdeti, hogy Jézus, akit keresztre feszítettek és feltámadt, Király, aki már átvette a hatalmat a világ fölött, mert halálával legyőzte a világ fejedelmét. Ezért az Egyház alapvető üzenete Jézus keresztre feszítése és feltámadása. Így írja Pál a korinthusiakhoz: „Mi Krisztust hirdetjük, a keresztre feszítettet” (1 Kor 1,23). És lelki fiának, Timóteusnak: „Gondolj Jézus Krisztusra, Dávid utódjára, aki feltámadt a halálból. Ez az én evangéliumom” (2 Tim 2,8).
Az Egyház folytatja Jézus küldetését. Nemcsak hirdetnie kell tanításait, hanem azokat az ő szellemében is hirdetnie kell. Szent Pál, az apostol mintaképe, ezt tanúsíthatja saját személyén: „Amikor hozzátok jöttem, hogy tanúskodjak Istenről, nem jöttem semmiféle különleges szónoki képességgel vagy bölcsességgel. Mert úgy határoztam, hogy nálatok semmit nem akarok tudni, csak Jézus Krisztust, és őt is keresztre feszítve. Szomorú hangulattal és félelemmel léptem elő. És az én beszédem és hirdetésem nem emberi bölcsesség meggyőző szavaiból állt, hanem a Lélek és az erő megnyilvánulásából. Hogy a ti hitetek az Isten hatalmán alapuljon, ne pedig az emberi bölcsességen” (1 Kor 2,1–5). Pál itt megmutatja, hogy az, amit hirdet, a keresztre feszített Krisztus, amelynek a stílusa olyan megfelelést igényel: gyengeség, mértéktartás. Az igehirdető egyszerűsége és tisztessége Pálnál összefonódik az elszántsággal, amely soha nem adja fel, mert Isten ereje támogatja: „Amikor ránk bízották ezt a szolgálatot, nem hagyjuk magunkat elnyomni a kishitűségtől, mert Isten irgalmasan segít nekünk. Nem alkalmazunk tisztességtelen taktikákat, nem viselkedünk okosan, és nem hamisítjuk meg Isten igéjét. De teljes nyíltsággal hirdetjük az igazságot… Hiszen nem magunkat hirdetjük, hanem azt hirdetjük, hogy Jézus Krisztus az Úr, mi pedig a ti szolgáitok vagyunk Jézus miatt” (2 Kor 4,1–2.5). Az igehirdetőnek a megszólított ige mögött kell eltűnnie, az Úr előfutáraként és a Vőlegény barátjaként, aki csak „a hang, amely kiált a pusztában” (Jn 1,23; 3,27–30), miközben a Vőlegény az Ige. Csak a szó bír jelentőséggel és értelme van, nem a hang. Pál aggódik amiatt, hogy mint hirdető ne árnyékolja be az üzenetet. Ezért védekezik az emberi bölcsességgel, a szónoki ügyességgel és rafináltsággal szemben, „hogy Krisztus keresztje ki ne ürüljön” (1 Kor 1,17).
Ha Jézusról, aki az Ige, igaz, hogy nem mondhat semmit saját magából, ez annál inkább igaz a tanítványaira. Ők csak azokat a dolgokat hirdethetik, amelyeket tőle kaptak, és taníthatják azt, amiben először tanítást nyertek (vö. Mt 28,20). Csak a tanítványok válhatnak apostolokká és hirdetőkké. Nincs saját szavuk, csak Mesterük szava. Szent Pál, a nagy igehirdető, aki magát csak a hirdetésben látja, tudja a szegénységét a hirdetendő igével szemben. Alázatosan elismeri: „Elsősorban azt tanítottam nektek, amit magam is kaptam…” (1 Kor 15,3). Ezen felül – és ezzel még inkább megmutatja a hirdető paradox helyzetét, aki azt adja, ami nem az övé – kéri a hívőket, hogy esedezzenek érte a szóért: „Minden alkalommal imádkozzatok és kérjetek… értem is, hogy nekem igaz szót adjanak, amikor szólok, hogy nyíltan hirdethessem az evangélium titkos igazságait… és hogy bátran szólhassak, ahogy azt kötelességem megkívánja” (Ef 6,18–24).
Hasonlóan Jézushoz, az ő evangéliumának hirdetőinek is számolniuk kell a küldetésükkel járó üldözéssel. Jézus már a magvetőről szóló példázatban beszélt a szóért való szenvedésről és üldözésről (Mt 13,21). Tanítványainak kifejezetten megjósolta: „Amikor engem üldöztek, titeket is üldözni fognak” (Jn 15,20). E szavak beteljesítése nem váratott sokáig magára. Péter első prédikációi után Jeruzsálemben Pünkösdkor és azután az apostolokat letartóztatták és kihallgatták a főtanács előtt. Még akkor is, ha a tanács tagjai nem tudták az apostolokat bűnösnek nyilvánítani, mégis hívatták az apostolokat, megostorozták őket és megtiltották, hogy Jézus nevében szóljanak… (Csel 5,40). Pál apostol folyamatosan üldözéseket szenved el hirdetése közben, börtönbe zárják, megostorozzák, megkőzik… (vö. 2 Kor 6,3–10; 11,23–26). János apostol pedig az Isten igéjének hirdetése miatt egy Pátmosz nevű szigetre került (Jel 1,9). Az Isten igéjéért való üldözések nem terhelhetik meg a tanítványokat. Jézus boldognak mondja őket (Mt 5,11–12). És nem is csupán ennyiről van szó: az üldöztetések és kihallgatások még a küldetésük teljesítésének alkalmaivá is válnak: „Bíróságok elé állítanak titeket, és megostoroznak a zsinagógákban, és elvezetik titeket az uralkodók elé az én nevemért, hogy bizonyságot tegyetek nekik és a pogányoknak” (Mt 10,17n.). Az apostol végül csendben maradhat, mint az Úr Szolgája, mint maga Jézus. Az apostol is erőszakkal elnémítható. De az Isten igéje nem. „Én éppen miatta (az evangélium miatt) szenvedek, még bűnözőként is bilincsben. De Isten igéje nem bilincsbe kötve!” (2 Tim 2,8–9)
Jézus hirdetése, mint üdvösség titka
Jézus hirdetése üdvözítő esemény. Megteremti az üdvösség idejét, bejelenti és egyben hozza is az Isten országát. Így Jézus hirdetését „üdvösség titkának” tekinthetjük. A „titok” alatt Jézus életének olyan eseményét értjük, amely üdvözítő tartalommal bír, és amely ilyen formában a Egyház liturgiájában ünnepelhető. Raniero Cantalamessa rámutat a hirdetés ezen titkának jelenlétére a mi istentiszteleteinkben: 1
Az igaz, hogy Jézus hirdetése számára külön liturgikus ünnep nincs (ahogyan van születése, megdicsőülése, halála stb. számára). Az is igaz, hogy minden liturgiában az Egyház Jézus hirdetését idézi. A „Szó szertartás”, amely minden misében elválaszthatatlan része, nem más, mint a liturgikus aktualizálása Jézusnak, aki hirdet. A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai mondják: „Krisztus… jelen van a szavában: ő beszél, amikor a Szentírást a egyházban felolvassák” (SC 7). Ahogy a történelemben, miután hirdette az Isten országát, Jézus Jeruzsálembe ment, hogy áldozatul ajánlja magát az Atyának, úgy a liturgiában is, miután újra hirdette az igéjét, Jézus újból felajánlja önmagát az Atyának az eucharisztiában. Amikor a prefáció végén kiáltjuk: „Áldott aki jön az Úr nevében, Hozsánna a magasságban!”, lelkünk visszaidézi azt a pillanatot, amikor Jézus belép Jeruzsálembe, hogy megünnepelje a Pászká-átjárót. Amikor a hirdetés időszaka véget ér, megkezdődik a szenvedés ideje.
Ha Jézus hirdetését „titokként” emlegetjük, ami egyike a „szentség” latin]régi Egyház által használt kifejezéseknek, 2 tudatosítjuk Jézus hirdetésének „szentségi jellegét” és Isten igéje közelségét a szentségekhez. Hasonlóan, mint a szentségek közvetítik számunkra az üdvözítő eseményt, ami Jézus Krisztusban történt, úgy a hirdetett szó is. Isten igéje szintén üdvözítő esemény. A héber DáBáR szó nemcsak „szót” jelent, hanem „cselekedetet” is. Minden egyes szó egy bizonyos helyzetet megteremti, cselekvőképes, történelmet formáló erő. Ha ez már igazkülönböző emberek szavaira, úgy a legkevésbé érvényes Isten szavára, amely mindenható. Isten számára nincs távolság a szó és a cselekedet között. Istennek nincsen üres szó. Amikor Isten beszél, az, amit mond, megvalósul. Isten igével teremtette meg a világot (vö. Ter 1; Zsid 1,3). Az Isten szava, amely az Isten szájából származik, nem tér vissza Istenhez hatás nélkül, hanem – hasonlóan az esőhöz és a hóhoz, amelyek öntözik a földet – végrehajtja, amit megparancsoltak neki (vö. Iz 55,10–11). A szó magja önállóan csírázik és növekszik, nappal és éjjel, az ember ébren van vagy alszik, ő pedig nem tudja, hogyan. A mag ereje a földet megtermékenyíteni, amely – ha a szó magját valóban elfogadta – önmagától terem gyümölcsöt (Mk 4,26–28). Isten szava tele van élettel és erővel (Zsid 4,12). Ez minden Isten szavára érvényes, akármilyen formában, amikor Isten teremtette a világot, vagy amikor Krisztus feltámasztja Lázárt. Ez érvényes az Egyház által hirdetett szóval is, amely nem csupán emberi szó, hanem valóban Isten szava (vö. 1 Thess 2,13). Innen származik az evangélium hirdetőinek önbizalma: „Nem szégyellem az evangéliumot, mert (ez) Isten ereje, hogy üdvözítse azokat, akik hisznek” (Róm 1,16). Isten szava hatalmas. Minden Isten szava egyetlen Szóból származik. János a Jelenések könyvében ezt „Isten szavának” nevezett lóként látja, amelynek neve:
Isten igéje mindig esemény. Éppen ezért a próféták az Isten szavának beavatkozását saját életükbe eseményként tanúsítják: „Megérkezett hozzám az Úr szava…” Ez igaz a legutolsó prófétáig, Keresztelő Jánosig: A Tiberius császár uralkodásának tizenötödik évében… Isten igéje Jánosra jött (úgymint a görögben, Zakariás fiára… (Lk 3,1–2). Akkor ez a formuláció teljesen eltűnik a Bibliából, helyette megjelenik egy másik: Az Ige testté lett (Jn 1,14). Az Ige már nem csupán esemény, hanem személlyé válik. A Bibliában sosem található a „Isten igéje Jézus lett…” kifejezés. Ennek oka, hogy Isten igéje Jézussal nem külső dolog, amely hozzá hozzáadódna. Jézus az a Szó, amely egyszerre szó és cselekedet, értelmes és a valóság teljes megvalósítása. Mivel Krisztusban kifejeződik és megvalósul az Isten életének minden tartalma, ez a Szó a testté lett az utolsó és végső Isten igéje a világ felé. Istennek már nincs mit mondania, mert már mindent elmondott. Azonban ez nem jelenti, hogy nem hallhatunk többet Istentől. Pontosan ebben hasonlít Isten igéje a szentségekhez. R. Cantalamessa ismét a Isten igéje és szentség közötti analógiát hangsúlyozza: 3
Jézus áldozata a kereszten befejeződött és lezárult. Bizonyos értelemben tehát Jézus áldozatai már nincsenek. Mégis tudjuk, hogy még mindig van áldozat, és ez az egyetlen áldozat, amely a római egyházban az eucharisztikus áldozatban válik jelenvalóvá és működőképessé. Az esemény a szentségben folytatódik, a történelem a liturgiában. Hasonló dolog történik Krisztus igéjével: az már nem létezik eseményként, ám létezik szentségként... Az Ige történeti eseménye a Krisztus mennybemenetelével lezárult, de a Lélek, aki ebben az eseményben működött, „örökre megmarad” (vö. Jn 14,16). Ezért az esemény örökre tart. Az Egyházban már nincsenek a szavak, mint esemény; az Isten igéje már senkire sem száll le, mint valaha Sámuelre, Jeremiásra vagy Keresztelő Jánosra. Itt azonban szavak vannak, mint szentség. A szentségként létező szavak Isten szavai, amelyek „egyszer és mindenkorra” történtek, a Bibliában összegyűltek, és mindig "aktív valósággá" válnak, valahányszor az Egyház felfedi tekintélyével őket. Az őket inspiráló Lélek újból meggyújtja a hallgatók szívében... Ahogyan az inkarnációnál Krisztus a test fátyla alatt rejtőzködik, és az Eucharisztiában a kenyér fátyola alatt, úgy a Szó is a szó fátyol alatt rejtőzik. Az inkarnációnál Isten az emberi természet alázatosságába rejtőzik, a Szó pedig az emberi beszéd alázatosságába rejtőzik.
A Isten szavának szentségi jellege bennünket megfelelő tiszteletre kellene indítson a Isten igéje iránt. Ismét a szentségekkel való analógia segíthet nekünk, különösen a Legszentebb szentséggel kapcsolatban. Már Origenes is figyelmeztette a keresztényeket: 4
Ti, akik hozzászoktatok a isteni titkokra való részvételhez, amikor a Pán testét elfogadjátok, minden óvatosággal és tisztelettel őrizzétek, hogy egy morzsa se essen a földre, hogy a megszentelt ajándékból semmi se vesszen el. Ez a ti meggyőződésetek – és ez a helyes meggyőződés – hogy bűn, ha hanyagságból a földre esik. Ha az ő testét ilyen óvatosan őrzitek – és ez igaz, hogy így van, – azt gondoljátok, hogy kisebb bűn elhanyagolni Isten szavát, mint amikor az ő testét elhanyagoljátok?
Ez a szó az életetek
A tisztelet és szeretet a részünkről Isten igéje iránt nem csupán azért fontos, mert ez az Isten igéje, a Hospodin, a háromszor szent szó. Isten igéje nekünk is becsesnek kell lennie, mert számunkra ez az élet kenyere, az élet szava.
A választott nép létezése az Isten igéjéből származik. Története azzal kezdődik, hogy Hospodin beszél Ábrahámhoz (Ter 12,1). Amikor Mózes kivezette a népet az egyiptomi rabságból, a szívébe véste Isten törvényének szavait, amelyek Izrael létezésének alapját képezik: „Most tehát hallgattok a parancsolatokra és rendelkezésekre, amelyeket tanítok nektek, hogy életben maradjatok…” (MT 4,1). Izrael teljes mértékben függ Isten szavától. „Az ember nemcsak kenyérből él, hanem az ember mindennel él, ami az Úr szájából származik” (MT 8,3). Ezért folyamatosan ismétlődnek a figyelmeztetések, hogy hallgassanak a szóra, és engedelmeskedjenek. Az életük attól függ. „Helyezd szívedet minden szóra, amelyről ma tanúskodok nektek… Ez a szó nem üres számotokra, ez az életetek. Ezért a szónak köszönhetően hosszú ideig éltek abban a földön, amelyhez átkeltek a Jordánon…” (MT 32,46-47). Izrael visszatekintése az Isten szavának hatalmára, a történelem során megvalósult nagy tetteire arra vezeti a hívő népet, hogy megértse, hogy Isten szava az élet és a lét alapja. Isten igéjével teremtette meg a világot (Ter 1). Isten igéje, amely mindannyiunk szívében zeng, az életünk forrása, ahogyan Szent Ambrus találóan kifejezi: Isten szava a lelkünk élő lényegével bír; életben tart, legeltet és irányít. Nincs semmi Isten szaván kívül, ami életet adhatna az emberi léleknek.”5
A teremtés szava az alapja a további Isten igéjének, a kinyilatkoztatás és megváltás szava. A szónk nélkül lettünk megteremtve. A megváltás a mi akaratunk nélkül nem érhető el. Keresztény létünkhöz szükséges el fogadnunk Isten szavát, ami új életszármazást biztosít. Új életet kaptatok, amelyek nem mulandó nemzési erővel, hanem élő és megváltoztathatatlan Isten igéjével. Mert „minden ember fűként van, és az ő szépsége olyan, mint a fű virága. A fű elszárad, és a virág lehullik, de az Úr igéje örökre megmarad” – nevezetesen az evangélium szava, amit hirdettek nektek (1 Pt 1,23–25). Ezt a szót hit által kell elfogadni, úgy kell venni, hogy az ember mögötte áll, amely megnyilvánul a vallomásban. Pál a római levélben megfogalmazza az igazságunkat és üdvösségünket hittel és vallomással, amelyek azonban csak a hirdetésen keresztül valósulhatnak meg: Közel van hozzád ez a szó, a szádban és a szívedben van, ez a hit szava, amit hirdetünk. Ha tehát a száddal vallod, hogy Jézus az Úr, és a szívedben hiszel, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból, üdvözülni fogsz. A hiten a szív a megigazulásra vezet, a vallomás a szájból pedig az üdvösségre… Mert aki vallja az Úr nevét, üdvözülni fog. De hogyan hívhatják, ha nem hittek benne? És hogyan hihetnek, ha nem hallottak róla? Hogyan hallhatják viszont hirdető nélkül? … A hit a hallásból van, a hallás pedig Isten szaván keresztül valósul meg (Róm 10,8–17). A hit elsődlegesen a szó elfogadását jelenti. Ez azonban hatékony, hogy valódi elfogadás esetén cselekedetek formájában nyilvánul meg. Szent Jakab figyelmeztet minket: „Ne feledjétek el ezt, kedves testvéreim: az ember legyen készen a hallásra, de lassú a beszédre... Csendben legyetek fogékonyak a szóra, amelyet belétek ültettek, mint magot, és amely megmentheti a lelketeket. Ezt a szót pedig cselekedetekbe kell átültetni, nem csak hallani szabad.” (Jak 1,19–22.)
Izrael büszke a törvényére, az élő Isten szavára. Tudja, hogy ez teszi különlegessé. „Van-e másik nagy nép, akinek istenei olyan közel vannak hozzánk, mint nekünk, az Úr, a mi Istenünk…? És van-e másik nagy nép, amelynek olyan igazságos törvényei és parancsolatai vannak, mint ez a törvény, amit ma elétek terjesztek?” (MT 4,7–8) A kiválasztott nép tiszteletét Isten igéje iránt kifejezi azáltal, hogy a tízparancsolat szavait az szövetség ládájában őrizte; ez a láda a sátor legbelső részében található, a legszentebb helyiségben, amelyet héberül DeBíR-nek neveznek. Így az Isten szó a történelem mély titkát képvisei Izraelben.
Az Egyház az új szövetség ládája, amely Isten igéjét rejti magában. Hasonlóan Máriához is az inkarnációnál, akit a hívők tisztelettel hívnak „Szövetség ládájának”, az Egyház a szívében hordozza Isten igéjét, hogy szülje azt a világ felé apostoli tevékenységével. Az Egyház titokban és sötétben hallgatja a Vőlegényét, és amit így hall, azt a tetőkre hirdeti, a világ világosságába emeli (Mt 10,27).
