bibliai meditáció a világ rózsafüzér negyedik titkáról (1. rész)
P. Vojtěch Brož
Mindhárom szinoptikus evangéliumban, az evangélista narratívája közepén található a Jézus átváltozásának eseménye. Már ez a középre helyezés is beszél arról, hogy e szokatlan esemény központi szerepet játszik Jézus nyilvános életében. Azok számára, akik tanúi voltak Jézus átváltozásának, ez a pillanat a nagypénteki előtti Jézus isteni mivoltának és dicsőségének kinyilatkoztatása volt. Péter apostol a második levelében még hivatkozik erre az élményére, hogy ezzel megindokolja hitét Jézusban, mint hatalmas Úrban: „Amikor tanítottunk titeket a mi Úrunk Jézus Krisztus hatalmáról, és hogy vissza fog jönni, nem valamilyen ügyes ember által kitalált mesékre támaszkodtunk. Hiszen saját szemünkkel láttuk az ő fenségét. Mert őt Kegyelmes Istenünk tiszteletben és dicsőségben részesítette, amikor e nagyszerű Isten szavak így szóltak róla: ‘Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik!’ Ez a hang az égből jött, és mi hallottuk, amikor vele voltunk a szent hegyen.” (2 Pt 1,16–18).
Mindhárom leírás az átváltozás eseményéről alapvető vonásaiban megegyezik: Jézus három tanítványát, Pétert, Jakabot és Jánost magával vitte egy magas hegyre, és előttük átváltozott: új fényben, dicsőségben jelent meg, és vele együtt megjelent Mózes és Illés. Péter kommentálta a látványt, és meg akarta örökíteni, ám ezt hamarosan megakadályozta a mennyek apjának hangja, amely Jézust Fiának nyilvánította, és a tanítványokat az ő követésére buzdította. Az evangéliumok külön-külön tartalmazzák sajátos elemeiket, amelyek teljesen egyes evangélisták teológiai vonalában állnak. A következő elemzésben Máriától indulunk ki. Máté és Lukács saját elemeit csak akkor említjük, amelyek Markéhoz képest plusz információt nyújtanak. Végül, említést nyer a „változás” János evangéliumában.
Markus (9,2–10)
Hat nap múlva Jézus magával vitte Pétert, Jakabot és Jánost, és elvitte őket egy magas hegyre, hogy egyedül legyenek. És előttük átváltozott. Ruhája ragyogó fehér lett – semmiféle fehérítő ezen a földön nem tudná olyanra fehéríteni. Megjelent nekik Illés Mózessel beszélgetve. Péter megosztotta a gondolatát, és ezt mondta Jézusnak: „Mester, jól van, hogy itt vagyunk. Három sátrat kellene építenünk: egyet neked, egyet Mózesnek és egyet Illésnek?” Nem tudta, mit válaszoljon; mert igen meg volt rémülve. Akkor megjelent egy felhő, és beárnyékolta őket. A felhőből hang hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” Amikor körülnéztek, hirtelen senkit sem láttak mellettük, csak Jézust magát. Amikor leszálltak a hegyről, megparancsolta nekik, hogy senkinek se meséljenek arról, amit láttak, amíg az Emberfia fel nem támad a halálból. E szót átértették, és egymás között azt firtatták, hogy mit jelent az, hogy „fel kell támadni a halálból”.
A részlet a jellegzetes időbeli meghatározással kezdődik: hat nap múlva. Ez tehát a hetedik nap Péter Césarea filippibeli vallomása után (8,27–30). Mindkét esemény szorosan összefonódik. Jézus útközben megkérdezte tanítványait: „Kit mondanak az emberek, hogy én vagyok?” A tanítványok összegyűjtötték a nép véleményét: „János Keresztelőnek mondanak, mások Illésnek, mások pedig egy prófétának.” Ekkor Jézus megkérdezte tanítványait: „Ti kinek mondotok engem?” Péter mindannyiuk nevében válaszolt: „Te vagy a Messiás!” Az átváltozás jelenetében kiderül, hogy Isten hogyan tartja Jézust. A Márk evangéliumának elején újra és újra felmerül a sürgető kérdés: „Ki Jézus?” Itt tényleg Márk evangéliumának szívében vagyunk, mert erre a kérdésre most a legjobban megfogalmazott emberi válasz (Péteré) érkezik, amelyet később Isten válasza megerősít és felülmúl.
Jézus magával vitte Pétert, Jakabot és Jánost. E három tanítvány Jézussal van Jairus lányának feltámasztásánál (5,37) és később a Getszemáni kertben (14,33) is. Ez a három, Ondrással együtt, az Olajfák hegyén (13,3) is Jézus eszkatológiai beszédének címzettjeiként található. Ők tehát Jézus privilégiumos tanúi. Az ő különleges és kizárólagos jelenlétük Jézus mellett a korábban említett alkalmak során az eseményeket összekapcsolja, ahogyan azt később említjük.
Elvitte őket egy magas hegyre. A Jeruzsálemi Cirill óta ez a hegy a Tábor hegyével azonosítják. Az evangéliumban azonban a neve nem szerepel, így szimbolikus funkciót kap. Ezen a hegyen, az átváltozás hegyén, mintegy beteljesedik az Istenhez való találkozás évszázadok óta tartó hagyománya. A hegy a Héber Biblia szerint a legfőbb helyszín, ahol Isten kinyilatkozik, tehát ahol találkozik az emberrel. De nemcsak a Héber Bibliában. Sok vallásban a hegy szent hely, ahol az ember valamilyen módon intuícióval keres kapcsolatot az istenséggel. A hegy a táj legmagasabb pontja, a menny csak fölötte van. A hegyen tehát a mennyhez van legközelebb. Ez az is hely, ami a mindennapi élet szféráján kívül helyezkedik el. Ahhoz, hogy valaki oda eljusson, el kell hagynia a megszokott környezetét, a munkáját és az embereket, és egy nehéz felfelé vezető útra kell indulnia. Amikor felér a hegyre, felülemelkedik mindennapi fárasztó életén. Felemelkedik, nyer egy nézőpontot, és képes a megszokott életének táját más perspektívából nézni, mindent szélesebb összefüggésekben láthat, világosan látja, hová vezetnek az útvonalak, gyakran kanyargósak és átláthatatlanok, amelyeken nap mint nap halad... Az ember egyszerűen csak lélegzik, felemelkedik, távolságot nyer, felszabadul. A hétköznapi élete megvilágosul és egy pillanatra megváltozik. Ilyen élményeket némi mértékben akár a hegyi túrázás is nyújthat. De itt többről van szó. Az átváltozás hegyén az ember valóban megváltozik.
Amilyen sokan vágyunk valamilyen változásra! Folyamatosan keressük, hogy mit kellene megváltoztatnunk az életmódunkban: új dolgokat venni, új helyeket megismerni, ismeretlen helyekre látogatni. Megváltoztatjuk a frizuránkat, a ruházatunkat, a lakóhelyünket, a munkahelyünket, az élet szerepeinket, némelyek még partnereiket is... Sokan hisznek az újraszületésben, a lélek vándorlásában. Az embert egyfajta vágy hajt, hogy valaki más legyen. Játsszuk a játékokat, a színházat. Ez lehetővé teszi, hogy legalább egy pillanatra, legalább a játékban, valaki másnak legyen a szerepe. Mindez mögött egyfajta tudattalan meggyőződés áll, hogy nem vagyunk azok, akiknek lennünk kell, nem vagyunk ott, ahol lennünk kellene, még nem értük el azt, amire vágyunk, nincs meg, aminknek lennie kellene. A szívünkben egy állandó elégedetlenség rág, ami állandó keresgélésre és állandó relativizálásra ösztönöz mindennel kapcsolatban, amit eddig elértünk. A lelkünkben nyugtalanság van, tele reménnyel, hogy a jövő jobb lesz. Az idő változásokkal jár, és reméljük, hogy elérjük... Az ember hite nélkül az idő múlásától várja a változást. Ha megérti, hogy az idő, mint fizikai mennyiség, nem hozhat változást, talán apátiába esik, és feladja. Vagy valamiféle véletlenre vár. Vagy ő maga határozza meg vágyainak célját; és saját magától - gyakran könyörtelenül – követi.
És előttük átváltozott. Amikor Jézus felment a hegyre, hogy átváltozzon, betöltötte az Isten kinyilatkoztatásának történelmét a hegyeken, betöltötte az ember vágyát a találkozásra Istennel és a saját átalakulására. Jézus a hegyen átváltozott. Márk kifejezése teológiai passzívum, passivum divinum, azaz isteni passzívum, amelyben a történések rejtett oka Isten. Isten változtatta meg Jézust. Jézus nem az volt, aki ügyességével és ravaszságával, erejével és hatalmával valami magasztosabbá vált magánál. Jézust Isten változtatta meg. Ez betölti az emberi vágyat a változásra. Ez a vágy már az ókori görög mítoszokban is nyilvánvaló, amelyek szintén ismerik a metamorfózisokat. Az istenek emberi vagy állati formát öltöttek. Az ember is átváltozhat állattá vagy fordítva. De az ember sosem válik istenné. Az evangéliumban azonban egészen másról van szó. Itt az ember Jézus, mint égi lény ragyogásra kel. Eközben nem változtatja meg a formáját úgy, hogy ne maradjon ember. Jézus továbbra is önmaga, ember, és mégis meg van változva. Micsoda konkrét átalakulásról van szó?
A ruhája ragyogó fehér lett. A ruhának a Bibliában - és nemcsak a Bibliában - mindig is mély szimbolikus jelentősége van. Az ember nemcsak eltakaródban, hanem kifejezésének eszközeként is. A ruha hozzátartozik a személyhez, amennyiben az a mások szemébe kerül, jellemzi és azonosítja őt a másokkal való kommunikációban. Jézus ruhája ragyogó fehér lett. A fény és a fehérség a szentek attribútuma. A Jézus ruhájának természetfeletti fehérsége itt hangsúlyozva van a megjegyzés által, hogy „nem ismer egyetlen fehérítő a földön, aki így fehérítene”. Az ő fehérsége földöntúli. Ez a Feltámadott színe vagy az ő küldötteinek (Mk 16,5). Az átváltozás így Jézus isteni voltát tárja fel, és előre jelzi jövőbeli dicsőségét a feltámadásban. Jézus a hegyen a tanítványok előtt feltámadottként jelent meg. Így mutatta meg nekik az Emberfia útjának célját.
Mózes és Illés is megjelent nekik. Elsősorban mint azok képviselői, akiknek Isten a hegyen nyilvánult meg. Talán azért is, hogy jelenlétük Jézus mellett a mennyei természetét hangsúlyozza. Hiszen mindketten a népi meggyőződés szerint mennyei lények voltak, mivel az eget magukkal vitték. A hegyre nem jöttek, hanem „jelenlétre kerültek”, ami az ő mennyei állapotukat feltételezi. Illésről azt hitték, hogy élve emelték az égbe egy tüzes szekéren (2 Kir 2,11). Mózest is tudták, hogy halott, de a sírjáról nem tudtak (Dt 34,6), ami spekulációkat generált a mennybemenetelet illetően, ahogyan azt az apokrifírás Mózes mennybemenetele is dokumentálja. Mózest a nép hitében közbenjárónak imádták, „aki kérjen a bűnökért és közbenjárjon a népért” (Flavius József). Amikor most mindkettő megjelent a megdicsőült Jézus mellett és beszélgettek vele, megvilágítják Jézus átváltozását: Jézus az „ők” világukhoz, a földöntúlihez, a mennyeihez tartozik. Különleges, hogy Illés van az első helyen említve, ami ellentmond a kronológiának és a Máté és Lukács által közölt sorrendnek. Ennek a különlegességnek az oka talán az, hogy Márk számára az eszkhatológia fontosabb, mint a történelem. Illésről hiszik, hogy az idők végén mint a Messiás előfutára jön (Mk 9,11–13). Nagyon kevéssé dokumentált az is, hogy Mózes is eljön az idők végén. De közös megérkezésüket nem dokumentálták. Illés társa valószínűleg Henok, aki szintén élve emeltetett az égbe (vö. 1Móz 5,24). Mózes itt valószínűleg más szerepet tölt be, mint Illés. Mózes a Messiás modellje és előképe, míg Illés az eszkhatológiai kísérője. Mindkettő jelenléte biztosan felfedi Jézust mint az igazi Messiást, akinek eljövetele az idő véget ért, az üdvösség eszkhatológiai ideje. Legalábbis Péter így véli.
„Jól van, hogy itt vagyunk!” Péter, amikor meglátja Jézus dicsőségét, átél egy bizonyos teljesülést, amit minden ember vágyik. Az a belső nyugtalanság, ami miatt nem tudunk sehol sokáig maradni, hirtelen eloszlik, és Péter azt érzi, hogy már nincs hova menni. Minden beteljesedett. Most lehet megállni, mert itt jó lenni. Péter valóban azt szeretné, hogy most megállna az idő. Három sátrat akar építeni. Ezzel nem azt akarja, hogy ezt a pillanatot az időben megörökítse, hanem meg van győződve arról, hogy eljött az idő vége. Péternek már az az érzése támad, hogy elérkezett a beteljesedés, amit a zsidók vártak, és az őszi ünnepekkor már ünnepeltek (vö. Lv 23,42; Dt 16,15n.). Azt hitték, hogy a végén Isten az ő népével fog lakni, ahogyan vele volt a pusztai vándorláskor, amikor az izraeliták sátrakban laktak. Péter megérti, hogy most már eljöttek az utolsó, eszkhatológiai sátrazás ünnepei. Nem csak az adott pillanat megörökítéséről van szó, nem csupán a földi ünnepekről, hanem a mennybéli sátrakról (vö. Lk 16,9). Ezért szeretne három sátrat építeni Jézusnak, Mózesnek és Illésnek, és nem magának és a másik két tanítványnak.
Márk Péter javaslatát tudatlanságának megnyilvánulásaként értékeli. Ennek a tudatlanságnak nem annyira abban a véleményben gyökerezik, hogy meg akarta örökíteni a pillanatot, ami még hátra van, vagy hogy a mennyei lényeknek földi sátrakat akart emelni, vagy hogy Illést és Mózest Jézussal egy szintre állította (hiszen Péter mégis beszél Jézussal!), hanem leginkább abban, hogy ezzel szemben állt Jézus szenvedéséről tett előrejelzésével. Péter az eszkhatológiai elképzelését akarta anélkül, hogy az szenvedéssel járna (a stauros = keresztről származik), dicsőt, de kereszt nélkül. Péter javaslata, hogy három sátrat építene, a dicsőség előérzetének megörökítésére tett kísérlet, és el akarta kerülni a Jézus által már előre megjövendölt szenvedést, amit Péter nem értett, és nem tudott elfogadni (8,32). Péter meg akarja őrizni, állandóan meg akarja tartani a mennyei dicsőség megjelenését, és így elkerülni a szenvedést. Péter itt szeretne maradni. Ez azonban nem lehetséges, ez ellentmond a tanítványok hívásának, hogy kövessék Jézust a kereszt felé vezető úton. Péter a szenvedéssel szemben áll. Ez a jellemző reakció a tanítvány előtt a nagypénteken, akárcsak a három tanítvány rémülete az isteni megjelenéskor, egy általános emberi reakció.
Majd egy felhő jelent meg és beárnyékolta őket. A felhőből hang hallatszott. A felhő és a hang értelmezi a látomást, és kiigazítja Péter reakcióját. A Bibliában a látomások általában megkívánják az értelmező szót. Péter megpróbálta saját magyarázatot adni arra, amit látott. Az ő értelmezése azonban nem elegendő. Isten most maga adja meg a magyarázatát.
A felhő Isten jelenlétét jelenti. Megjelent a Sínai hegyen (Kiv 19,16; 24,15.18), leereszkedett a pusztai hajlékra (Kiv 33,9–10; 40,34–38), és a Salamon templomot betöltötte annak felszentelése napján (1 Kir 8,10–11). Ezekiél a proféta, amikor látta Isten dicsőségét, a felhő képében állt, amely betöltötte az Úr házát (Ez 10,4). Az ilyen dicsőség megjelenése az utolsó időkre várt: „Az idő vége felé az Úr saját magát fogja bemutatni, és dicsősége és felhője megnyilvánul, ahogyan Mózes fölött megjelenik, és ahogyan Salamon kérte, hogy ez a hely különösen megszentelt legyen” (2 Mak 2,8). Így most a felhőben látható Isten dicsősége beárnyékolja a megdicsőült Jézust és a két mennybéli alakot. Isten teszi azt, amit Péter emberi módon szeretett volna megoldani: felhővel beárnyékolja, a jelenléte és dicsősége jelképével. Ezáltal Jézust új találkozási sátorként jelölte meg, új templomként, ahol az Úr dicsősége lakozik.
A mennyei hang az átváltozás autorizált értelmezését kínálja: „Ez az én szeretett Fiam!” Ezzel az Atya önmagát mutatja be a három tanítványnak, mint Fiát. Márk evangéliumának legfontosabb kérdése: „Ki Jézus?” Erre a kérdésre csak Isten adhat válasz. A szívében vagyunk az evangéliumnak. Péter vallomása Césareában szoros kapcsolatban áll az átváltozással. Akkor Jézus megkérdezte a tanítványokat: „Ki gondol a nép, hogy az Emberfia?”... És ti kinek mondotok engem?” Most megtudjuk, kinek tartja őt Isten. Az Atya Fiaként nyilvánítja őt, ahogy a Jordánban történt (1,11). Jézus Isten fia. Már a Márk evangéliumának címsorában Jézus Fiaként mutatkozik be (1,1). Tehát ő már a kezdetektől fogva az. Ez a tény azonban mindeddig fokozatosan derült ki - Jézus hatalmas cselekedetei során. Az ő csodái nem voltak egyértelmű felfedései isteni mivoltának, inkább csak azt a kérdést váltották ki, hogy „Ki ő?” A mennyei hang, amikor átváltozik, végérvényesen válaszol erre a kérdésre és így felfedi a tanítványok számára Jézus igazságát, ami már a evangélium címédben be volt jelentve. A Márk evangéliumának végén ugyanezt az igazságot vallja meg a pogány százados is (15,39).
Az átváltozás Jézus Jordánban történő keresztségével van összekapcsolva. A kapcsolat a felhő és a mennyei hang. Mindkettő Jézus tevékenységének kezdetén és közepén található. A három tanítvány jelenléte egyben az átváltozást Jézus Getszemáni imájához is kapcsolja. Ott – csak Márknál – Jézus így szól Istenhez: „Abba, Atya!” (14,36). Ez a megnevezés - az Atya akaratának való maradéktalan alávetésével - Jézus válaszát tükrözi Isten kettős tanúságára. Jézus Istenhez mint Atyához kapcsolódik és felnőttségét igazolja, akárcsak az Atya őt a saját Fiaként ismerte el. Az átváltozás kapcsolata a Getszemáni imádsággal közvetlen kapcsolatot teremt Jézus szenvedésével. Magát az átváltozás eseményét közvetlen kontextusba helyezik Jézus halálának előrejelzése. Jézus azonban megváltozott, és mintha már a halhatatlansággal megdicsőült. Így mindkettő - a szenvedés és a feltámadás, a megalázás és a dicsőség - itt intimitásban szövi egymást. Az átváltozás prófétai előrejelzése a feltámadásnak. Egy pillanatra a tanítványoknak megmutatják Krisztust a jövő végleges formájában. A szenvedés, ami közben van, átmeneti lesz és végül a dicsőségbe torkollik. Kit is láttak a tanítványok? Az Emberfia feltámadott formáját. A szenvedés felé vezető úton a tanítványoknak megmutatták a célt. Az átváltozott Jézus képe előttük kell maradnia, és ebben a fényben kell látniuk, amikor a gyötrött és megalázott Jézust látják, hogy így megértsék, hogy ez ugyanaz, aki mindig is volt, hogy ő mindig is a dicsőséges Úr és Isten Fia.
„Őt hallgassátok!” Az Atya nemcsak azt tárja fel, ki Jézus számára, mint szeretett Fiának, hanem azt is, ki ő a tanítványok számára, mint abszolút hatalom. Jézus az ígért Próféta, akiről Mózes mondta: „Őt fogjátok hallgatni!” (Dt 18,15). Akkor jövendöltek a jövőre nézve, most Isten adja, mint jelenvalót. Most minden Jézus szava megerősítve és hitelesítve van Isten által. A kontextus alapján különösen Jézus szenvedéséről és feltámadásáról való előrejelzésekről van szó. Őt hallgassátok - aki most a szenvedésről beszél.
Amikor leszálltak a hegyről, megparancsolta nekik, hogy senkinek se meséljenek arról, amit láttak, amíg az Emberfia fel nem támad a halálból. A parancs, hogy hallgassanak, a messiási titokhoz tartozik. Itt azonban ez a csend időben korlátozott: amíg az Emberfia fel nem támad a halálból. Akkor lehet beszélni az átváltozásról, mert csak a feltámadás mutatja meg ezt az eseményt a helyes fényben. Az átváltozás még a szenvedés előtt van. A szenvedés nélkül nem lehet helyesen érteni az átváltozást. És a szenvedést csak a feltámadás által lehet megérteni.
Az átváltozás Márk evangéliumának középpontjában áll. Minden olvasónak, így a három tanítványnak is szól a felhívás: „Őt hallgassátok!” Hallgassátok őt feltámadottként, még ha még a szenvedés felé vezető úton vagytok is.
