A folytonos imádság Szent Ágostonnál
Fra. János Szent Brunóból, OCD
Ágoston reflexiói az imáról és a lelki életről
Az előző részben legalább egy pillanatra bepillantást nyerhettünk abba, hogyan volt Ágoston lelki és intellektuális érésének kapcsolata az imával és a kontemplációval. A megtérése határvonalán felismerte, hogy a szívét semmi más nem tudja betölteni és megnyugtatni, mint az igazság, amelyben meg lehet pihenni.1 Ez a pihenés, ha tartós lenne, valójában a folytonos imádság csúcsformája lenne, amelyről először szeretnénk beszélni. De vajon az ember képes-e ilyen tartós pihenésre? Megpróbálunk választ adni erre a kérdésre Ágoston kijelentéseinek alapján.
Kibontakozás egy tartós közösségbe Istennel – a lelki élet fokozatai
Ágoston többször is megpróbálta leírni az ember lelki vándorlásának fokozatait, az első küzdelmektől a bűnnel és a nehezen kontrollálható képzelettel, egészen egy olyan Istenlátásig, amely lehetővé teszi a lélek tartós irányultságát Isten felé. Először ezt a De quantitate animae (A lélek nagysága) című értekezésében tette, ahol most egy kicsit megállunk. Ez egy főként filozófiai értekezés, amely párbeszéd formájában zajlik, amelyben Ágoston válaszol Evodius különböző kérdéseire, amelyek az ember lelke vonatkoznak. Az utolsó rész, a 70-80. pontok egy hosszú Ágoston-monológot alkotnak, amelyben a lélek működésének hét funkciójáról vagy fokozatáról beszél. Az első két fokozat a vegetatív és az érzéki funkciókról szól, amelyek a állatokra is jellemzőek, a harmadik fokozat, amely már kizárólag az emberi cselekedetekkel foglalkozik, de közös mindenki számára, „tanultak és tanulatlanok, jók és rosszak,” követik négy fokozat, amelyek már függenek a közösség mértékétől Istennel, és egyben megalapozzák azt.
A negyedik fokozaton (azonban az első, amelyet szupernaturalizálhatunk) a lélek „fokozatosan eltávolodik a szennyező dolgoktól, teljesen megtisztul és teljesen tiszta és szép lesz. Megerősödik mindennel szemben, ami eltéríti szándékától. (...) Ebben a rendkívül értékes cselekedetben a léleknek még számolnia kell a világnak a nagy erőfeszítésekkel és heves küzdelemmel. E munka során ráadásul továbbra is tart a haláltól való félelem, amely általában nem túl erős, de néha nagyon is. Nem túl erős, ha a hit szilárd. Azonban csak a már (nagyon) megtisztult léleknek engedélyezett a világ igazságának intellektuális látása, amelyben az egész világ Isten gondviselése és igazságossága által van irányítva, így senki nem hal meg igazságtalanul, még akkor sem, ha halálát valaki igazságtalan személy okozza.” Mielőtt elérné ezt a tisztaságbeli állapotot, érvényes, hogy „ha a hit a fent említett igazságokban gyengébb, a haláltól való félelem erősebb lehet, (...) és a nézet gyengébb, ahogyan a félelem miatt kisebb a lélek nyugalma, amely szükséges a felsőbb igazságok megértéséhez.”2
Az első fokozat (azaz a globálisan negyedik) tehát a harc, ingadozás, az erőfeszítés időszaka a tisztulás felé, a félelem visszatérése és a bizonytalanság. Talán lehetséges ezt mondani, hogy ez egyfajta egyensúlyozás a külső létezésekben való tartózkodás és a saját belső önmagunkba lépés határán.3 A további vándorláshoz elengedhetetlen a hit, amely fokozatosan tökéletesedhet, és mélyebb megértéshez és a hittartalmakra való rálátáshoz juthat. Ehhez azonban a lélek tisztulása szükséges, amellyel általában azok az emberek rendelkeznek, akik Isten vezetésére bízzák magukat. A lélek által így felszabadul a érzéki mivolta alól, „örömmel időzik önmagában, nem fél magától, és nem aggodalmaskodik semmi miatt.”4 Eléri tehát azt a fajta megnyugvást, amelynek jelentős jele a félelem legyőzése, amely a korábbi fokozatra jellemző: a megélt javak, amelyekhez természetesen ragaszkodik (örömök, elismerés, szabadság, barátság és az élet).5 E (azaz az ötödik) fokozaton a lélek ugyanakkor teljesen tudatában van saját értékének. Ez teljesen megfelel Jézus szavaival: „Aki az én kedvemért elveszíti az életét, megleli azt.” (Mt 16,25; Mk 8,35.) Amikor a birtoklási viszony a földi realitásokkal szemben eltűnik, a mélyen rögzült nézet, hogy ezek adják az élet végső értelmét, legyőzetik. És ezzel a „veszteséggel” eltűnik a félelem is, és szintén legyőzhető az ember hamis énje, aki így felfedezheti, ki is valójában, és ki is Isten számára.
Amikor a lélek szeme már egészséges, a hatodik fokozaton lehetővé válik, hogy azt a legfőbb igazságok és magának az észlelt objektumnak – Istennek irányítsák. „Más dolog, ha a szem tiszta, mert a látásunk nem irányul hiábavalóságokra, nem vagyunk önteltségben vagy tévedés fogságában. Más dolog ezt a tisztaságot megőrizni, és még más dolog, hogy a megnyugtatott és biztos látást az észlelt tárgyra irányítsuk.” Azonban a korábbi tisztulás nélkül ez a fordulás a fény – Isten felé nem lehetséges: „Vannak azonban olyanok, akik már a tisztulás és gyógyulás előtt akarnak látni. Olyan mértékben meg lesznek vakítva az igazság tökéletes fényével, hogy azt fogják hinni, hogy nemcsak hogy nincs benne semmi jó, hanem éppen ellenkezőleg, nagy gonoszság, (...) ezért a saját sötétségükbe rejtőznek, amely az egyetlen dolog, amit a saját betegségük miatt képesek elviselni.”6 Isten fényének túlcsordulása a felkészületlen „szemek” számára sötétség, amelyet nem tudnak elviselni, így ez a fény negatív dologként és az embert fenyegetőként jelenik meg. Ezzel a megközelítéssel Ágoston már utal a lelki tisztulás tanára, akit később Szent János a Keresztelőről fejlesztett ki.7
De aki elviseli a tisztulást, eljut a legmagasabb (hetedik) fokozatra, amely már „nem fokozat, hanem végleges állapot, amelyet az egyes fokozatokon keresztül érnek el.” Ez a fokozat a látás, vagyis az igazság kontemplációja. „Milyen öröm, milyen gyönyöré lesz az igazság legfőbb és valódi javának birtoklása, (...) nem tudom megmondani. Abban a mértékben, amennyire ezt helyesnek tartották, a nagy és összehasonlíthatatlan lelkek közölték velünk.”8
Milyen tehát e legmagasabb fokozat tudományának vagy a lélek cselekvésének természete? Úgy tűnik, hogy ez egyfajta részvétel a boldogok szemlélődésében a mennyben. Ágoston azonban nem magyarázza el közelebbről az e szemlélődés és a boldogság szemlélése közötti különbséget. De ez a legmagasabb fokozat a tudományban, amely bölcsességként van nevezve, amely a filozófiai, teológiai és misztikus tudás összefoglalása. Különbözik a „puszta” racionális tudástól: „A bölcsességhez tartozik az örök valóságok intellektuális tudása, míg a tudomány a világi dolgok racionális tudását.”9 Ezen a fokozaton a tudás és bölcsesség másik aspektusa az, hogy az ember megfelelően észleli minden dolog értékét. Már korábban utaltunk arra, hogy a tisztulás alatt álló lélek tudatosítja értékét Isten előtt. Most Ágoston azt is hozzáteszi, hogy megérti a mulandó dolgok és az örökkévaló dolgok közötti különbséget. A mulandó a maga vonatkozásában Istenhez és a lélekhez képest szinte nem-lét, noha önellátva is szépen megjelenik.10
Zárásként idézzük Ágoston saját, tömör összefoglalását a saját magába és önmagán túllépő vándorlásáról, ahogy az a De quantitate animae című művében áll, mert szépen kifejezi az egyes fokozatok közötti apró, de lényeges különbségeket. Ez a lélek mozgása: „önmagába, önmagában, Istenhez, Isten előtt.”11
Térjünk most vissza a már említett elragadtatásra, amelyet Ágoston Monikával éltek át Ostia partján a Tiberisnél, mert ez az esemény nyilvánvalóan összefügg a De quantitate animae párbeszédével.12 Ágoston vallomásában látható részletekben látni fogjuk, hogy az a fajta lépés, amelyen mindkét szent átesett, miközben „a tömeg zajától távol” gondolkodtak, meditáltak és beszélgettek az „örök boldogságról, amelyet szem nem látott, fül nem hallott és amely nem jött az ember szívébe,”13 alapvetően megfelel a De quantitate animae című műben leírt fokozatoknak.
Az első lépés a teremtett dolgok, az ember számára külső dolgok meghaladása: „A szenvedélyes szeretet tüze alatt magunkat a legfőbb Lét felé emeltük, amikor túlléptünk minden anyagi lényeinken, sőt magán a mennyen is, amely azzal világítja meg a földet, amit a nap, a hold és a csillagok adnak.”14 Ezt követi a belső önmagunkba való belépés: „Belsőleg megerősítve beléptünk önmagunkba, és feldobva és elragadtatva a műved szépségétől eljutottunk a lelkünkhöz.” A harmadik lépés pedig a legmagasabb csúcsra vezet – önmagunk felett: „Túlléptünk a saját lelkünkön, hogy felfrissüljünk az elérhetetlen bőségek földjén, ahol Izraelt örökké a igazság pásztorolja, ahol a Módszer az élet (...), amelyben nincs múlt és jövő, csak a jelen létezés, mert ez a Módszer örök, míg a múlt és a jövő nem az.” Amikor Ágoston és Monika a beszélgetés során idáig eljutottak, megélték az örök valóságok érintését, amelyről meditáltak: „Miközben beszélgettünk és vágyakoztunk (e Módszer iránt), gondolkodásunkat felfalta, s valami belőle érkezett, és a lélek első szüleményei megkötöztették.” Ezzel az örökkévalóság érintésével azonban következik valami, ami a De quantitate animae című műben nem hangsúlyos: „(Aztán) visszaszálltunk a szavaink üres zörejéhez, ahol minden a szóból kezdődik és végződik.”15 Úgy tűnik, mintha Ágoston és Monika „zsinórosan” átkeltek volna, vagy inkább áthelyezték volna magukat az összes lelki fejlődési szakaszon, amelyről a vitatott párbeszéd szól. A későbbi leereszkedés „a szavak üres zörejéhez”, amelyet a Vallomásokban említ, értelmezhetnénk úgy, hogy visszatértek, miután Ágoston betekintést nyert abba az útra, amely még előtte áll. A második lehetséges értelmezés az időbeli eltérésből fakad a két mű között16 és Ágoston események feletti elmélkedéséből. A szent ugyanis az évek során, amelyet imádságra és lelki életre fordított, egyre tudatosabb lett a közösségek folyamatos tapasztalatának nehézségéről Istennel. Ezt egy Nello Cipriani nevű munkája is bizonyítja, amelyben Ágoston ebből a kérdésből a keresztény élete elején és végén való reflexióját hasonlítja össze: „A Cassiciacumban17 Ágoston, aki frissen megtért, rajongással Plotinosz hatása alatt állva, nem kételkedett (a földi kontempláció elérhetőségében). Túlzottan bizakodott az intellektusának képességeiben. Meg volt győződve arról, hogy (...) képes lesz könnyen elérni a boldog és tökéletes életet, együtt barátaival. De az idő múlásával, miközben a keresztény hitben érlelődött, ezek az illúziók fokozatosan eloszlottak. Így később a Retractationes című művében kijavítja ifjúkori optimizmusát: „Isten tökéletes ismerete, amely mértékben lehetséges az ember számára, a Jelenések szerint a jövő életre van fenntartva, amely egyedül méltó a boldog élet névére, mert csak ott a test, amely halhatatlanná és halhatatlanná válik, zavartalanul és kényszer nélkül aláveti magát a léleknek.”18
Úgy tűnik tehát, hogy a De quantitate animae című műben tárgyalt legmagasabb fokozat a lelki életnek teljes mértékben csak a végső időben érhető el, addig érintőlegesen csak megérinthető, ahogyan Ágoston és Monika is tette Ostia partján. De ez a nézőpont valószínűleg nincs teljesen egyértelműen megfogalmazva. Ágoston azt írja, hogy „visszatértünk a szavaink üres zörejéhez, ahol minden szó kezdődik és végződik,” tehát a hit homályos megismeréséhez,19 de „az elme volt a saját repülésében megérintve (...) és a lélek első szüleményei megkötöztették.”20 Mik azok a lélek első szüleményei? „Létünkhöz legmagasabb rész, amely uralkodik életünkön, amikor szellemi módon élünk; amely által mély és élénk érzékelést nyerhetünk Isten jelenlétéről magunkban és jelenlétünkről Istennel, függetlenül a mindennapi elfoglaltságoktól.”21 A lelki érés, a lelki élet és az imádság élete itt a földön ezek között a két véglet között zajlik. Az ismeretlenség, a nem birtokolt Isten és a teljes közösség között vele. A folytonos imádság az Isten szépségének állandó szemlélése lesz a végső időben, itt a földön azonban még nem éri el ezt a formáját. Ismét felmerül a kérdés: lehetséges-e a földön folyamatosan imádkozni?
A vágy imádsága
A szent maga több helyen az imát és a vágyat azonosítja: „‘Folyton imádkozzatok’ (1Thessz 5,17). Mit is jelent ez más, mint az, hogy legyen mindig vágyatok elfogadni a boldog életet – amely nem más, mint az örök élet – attól, aki egyedül tudja azt adni?”22 És a 37. zsoltár 10. versének kommentárjában „Uram, minden vágyam előtted van,” úgy írja: „A te vágyad és a te imád: ha állandó a vágy, az ima is állandó.”23 Az a jelentés, amelyet a szent a vágyhoz, csak megerősíti, amit már korábban említettünk. Az ember, aki lelki életet él, a birtoklás és a nem birtoklás határán él Isten iránt. Ha már teljes mértékben elérné Istent, nem lenne mit vágynia; ha nem ismerné Istent, és bizonyos mértékben nem lenne benne, nem vágyna utána. Isten megismerése mindig megtartja magát a lélek lényegében, csupán el lehet fedni. „Nem tudunk szeretni és vágyakozni valami után, amit egyáltalán nem ismerünk.”24 Ezért nem lehet más, mint hogy a lélek már Isten megismerése előtt, a hit előtt és a Istenhez való akarat átalakulása előtt, amely megelőzi a hitet, már forrással rendelkezik Isten iránt, és megőriz egyfajta emléket Istenről.”25 Ez az emlék az alapja a vágyakozásnak a teljes közösség iránt Isten előtt. Meg lehet indítani egy hasonló lelki tapasztalattal, mint amit Ágoston és Monika éltek át Ostia falainál. A vágy alapja és megerősítése a hit erénye által keletkezik: „A hit segít, hogy jobban megismerjük és szeressük Istent: nem mint aki nem ismeri és nem szereti, hanem hogy világosabban megismerjük és erősebben szeressük őt.”26 Von Ivánka értelmezése szerint a hit nem „átmenet a teljes tudatlanságból a tudásra, a teljes elvesztésből az újrafelfedezésre, hanem egy valaminek a megújulása, életre keltése, megerősítése, ami a lélek belsejében jelen volt és soha nem veszett el teljesen.”27
A hit tehát növeli a vágyat, amely valójában imádság, folyamatos imádság, mert mindazt, amit teszünk, Istenért és Isten felé kell tennünk. A hit azonban nem lehet igaz, ha nem párosul a két fennmaradó teológiai erénnyel, a reménnyel és a szeretettel. Ezek is szorosan összefüggenek az imával és bizonyos mértékig azonosulnak vele: „Folyamatosan imádkozunk a hitből, reményből és szeretetből fakadó vágyakozással.”28 Ugyanakkor az is igaz, hogy az imádság és a vágyakozás Isten után való valósága a mindennapi életben, így a teológiai erényekből fakadó tettekben is megjelenik, elsősorban a szeretetből, amelyből minden más erény kifejlődik. Aztán amennyire szeretjük a jót, annyira vagyunk képesek dönteni érte, harcolni érte, veszíteni érte, és éppen ebben az erőfeszítésben a szeretett jóért valóban megnyilvánulhat a többi erény is: „Ennek a jónak a választása a bölcsesség, az akadályok elviselése a bátorság, a hiábavaló reménység félrevezetése a mértéktartás, a büszkeség elkerülése az igazságosság.”29
Az erény azonban „a szeretet rendje (ordo amoris).”30 A helyes „értékrend” vagy a szeretett tárgyak rendezése dönti el, hogy a szeretet valódi szeretet lesz-e, tehát erényes, vagy éppen ellenkezőleg, bűnös: „Kit kell választanunk a szeretetünk leginkább megérdemlő tárgyává, ha nem azt, akire nincs jobb, tehát Istent? Ha a szeretetünkből valakinek többet vagy ugyanannyit adunk, mint neki, az azt jelenti, hogy nem tudjuk szeretni még önmagunkat sem. Minél közelebb kerülünk ahhoz, akiben nincs jobb, annál több jót teszünk magunknak is. Az Istenhez azonban nem fizikálisan közelíthetünk, hanem a szeretettel, és annál közelebb kerülünk, minél tisztább a szeretet, ami őhozzá vezet minket. (...) Az Istenhez nem fizikailag közelítünk, hanem a jó cselekedetekkel,31 mivel ő mindenütt jelen van és mindenhol egész. (...) A jó vagy rossz tettek32 nem mások, mint a jó vagy rossz szeretetek által formáltak. (...) A bűnök miatt eltávolodunk Istentől, ám egy rendezett szeretet által helyreállhatunk, hogy igazságossá válva egyesülhessünk azzal, aki igazságos.”33
A szeretetnek pedig van még egy jelentősége, amely nagyon fontos Isten imádságáról és közösségéről szóló tanítása szempontjából. Lehetővé teszi Isten mélyebb megismerését: „Ha szeretjük, amit már valamilyen módon megismertünk, ez a szeretet elvezet bennünket a jobb és teljesebb megismeréshez. Mert ha a Szentlélek által a szíveinkbe ültetett szeretetben gyarapodtok, (ő maga) minden igazságra tanít titeket (János 16,13), vagy – ahogy más kódexekben áll – bevezet titeket minden igazságra.”34 Mivel a szeretet a lelki élet alapja és célja, a „fokozatai” valójában a szeretet fokozatai. A De quantitate animae című műben láttuk, hogy Ágoston ezeket a fokozatokat főként a megismerés fokozataként írja le, míg a De Trinitate művében arra, hogy nem szerethetünk mást, csak a megismert szubjektumot.35 Az utolsó idézetben megmutattuk, hogy a szeretet nélkül a megismerés nem érheti el teljességét.36 A szeretet és a tudás kölcsönösen kiegészítik egymást, és úgy tűnik, hogy bizonyos pillanatokban a szeretet a tudást valamilyen módon megelőzi, és a homályos, részleges tudást világosabbá és teljessé teszi.
Így összefoglalhatjuk az előző részt: az ember a vándorlás állapotában soha nem pihen meg teljesen Istenben, mindig valamilyen elégtelenséget tapasztal az ő közösségében. Alapján, hogy Isten képmása, és a hit ismerete alapján, amely megvilágítást nyerhet a misztikus tapasztalatban, mindig van bizonyos tudása Istenről és az ő szeretetéről. Amennyire növekszik ebben az Isten ismeretében és szeretetében, annál közelebb kerül hozzá. Ezért fokozatosan meg kell változnia a vágyainak is, és így a imádkozhatjának is fejlődnie kell.37
