Állandó ima Szent Ágostonnál - befejezés
Fra. Jan Szent Brúnótól, OCD
Szavakban kifejezett ima
A cikk korábbi részében elhangzottak alapján felmerülhet a kérdés: Szent Ágoston szerint tényleg szükséges a szavakban kifejezett ima, vagyis az a fajta ima, amellyel az emberek a leggyakrabban foglalkoznak? Vagy talán ilyen ima csak azoknak való, akik még nem haladtak elég messzire a lelki életben?
Szent Ágoston számára a szavakban kifejezett ima annyira fontos, amennyire az (földi) vándorlás állapotában szükséges a vágy fellobbantásához: „Folyamatosan imádkozunk a vággyal (...), azonban az előre meghatározott órákban és időkben az imánk szavakkal is kifejezzük, hogy ezekkel a jelekkel bátorítsuk önmagunkat, tudatosítsuk, mennyire haladtunk előre ebben a vágyban, és ösztönözzük magunkat annak nagyobb fellobbanására. (...) Íme, tehát az előre meghatározott órákban eltávolítjuk elménket más gondoktól, amelyek részben elolthatják vágyunkat, és visszahívjuk azt az imával, amely szavakkal vezet minket ahhoz, amire vágyunk. (Igyekszünk) megakadályozni, hogy a vágy teljesen kihűljön, (...) ellenkezőleg arra törekszünk, hogy újra fellángoljon. Ezért mondja az Apostol: „Kéréseitek tudtára adassanak Isten előtt” (Fil 4,6).1 E szavak jelentését nem úgy kell érteni, hogy azokat meg kell ismertetni Istennel, aki biztosan tudta azokat, mielőtt elhangzottak, hanem olyan értelemben, hogy nekünk ismertek Isten előtt, hogy bátorságot adjanak nekünk.”2 Ebből fontos tanulság származik a leggyakoribb imádságformára, a kérő imára vonatkozóan. Ez nem - az elterjedt felfogással ellentétben - Isten akaratának megváltoztatására irányuló erőfeszítés, hanem a lehető legteljesebb azonosulásunkra ezzel az akarással. Amire kérünk, az anélkül is megtörténne, hogy imádkoznánk. De ha csatlakozunk a mi Atyánk imádságának szándékaihoz, akkor elfogadjuk Isten tervét, és életünk arra az irányra terelődik, amelyet Isten szeretne, és az ő szándékai megvalósulhatnak akár rajtunk keresztül is: „Ha azt mondjuk: Szenteltessék meg a Te neved (Mt 6,9; Lk 11,2), önmagunknak bátorítást adunk, hogy vágyjunk, hogy Isten neve, amely mindig szent, közöttünk is szent legyen, és ne legyen elutasítva, ami nem segít Istennek, hanem az embereknek. Amikor azt mondjuk: Jöjjön el a Te országod (Mt 6,10; Lk 11,2), ami úgyis el fog jönni, kívánva vagy sem, vágyunkat e királyság felé irányítjuk, hogy eljöjjön számunkra, és hogy megérdemeljük, hogy abban uralkodjunk. (...)”3
Az ember, aki a vándorlás állapotában van, szüksége van arra, hogy megértse és megfogalmazza azt, amit kíván. Az ő vágya, az ő irányultsága egy célra kell, hogy irányuljon. Minél jobban ismert és átlátható ez a cél, annál erősebb az iránta való vágy, és annál inkább hajlandó az ember megfelelő eszközöket alkalmazni annak elérésére. A szavak szükségessége azonban relatív. Vannak olyan pillanatok, amikor a szavak kifejezése nem szükséges és talán még lehetséges sem: „Gyakrabban az imádság sóhajokból áll, mint szavakból, könnyekből, mint beszédből. Könnyeink az Isten arca előtt vannak, és sóhajaink nem rejtve az elől, aki mindent a szavával teremtett, és nem szükséges neki emberi szó.”4
Imádság formái
A kérő ima, amelyről a korábbi szakaszban röviden említést tettünk, nem az egyetlen formája a szavakkal kifejezett imának, amely integrálható az állandó ima koncepciójába. Ágoston írásaiban további legalább négy másik imádságformát is megkülönböztethetünk. Mindezek az ember életéből származnak, aki Isten arca előtt áll. Tehát egyfajta élet-imádságról van szó, amely semmilyen körülmények között nem elérhetetlen azok számára sem, akik aktív életre vannak hívva. Agostino Trapè különböző imádságformákat különböző emberek Isten előtti állásfoglalásához kapcsolja: „A teremtett lényeki, aki Isten arca előtt áll, magatartása az imádatban (hódolatban) nyilvánul meg; a szerető előtt az örök Szépség arca előtt a dicséret fejezi ki magát; az ajándékot kapott magatartása jótéteményese arca előtt a hála; az a személy, aki bűnösnek érzi magát, a szent előtt, akit cselekedeteivel megbántott, a kiengesztelődésért imádkozik; a szegény, szükségben lévő és nyomorult a kívánja, akinek minden kincse van, amellyel minden szükségünket ki tudja elégíteni, az a kérésben fogalmazza meg.”5 Mivel a legutolsó említett formáról, a kérő imáról már röviden beszéltünk, most próbálunk rövid megjegyzést tenni a többi formáról is.
Hódoló ima
A hódoló ima alapvető kiindulási pontja az a tudat, hogy teremtettek vagyunk, és egyben annak igaz megértése, hogy kik vagyunk a Teremtő előtt. Ágoston még manicheusként azt hitte, hogy az ember segíthet Istennek a rossz elleni harcban, és hogy Istennek szüksége van erre a segítségre.6 Később felismerte, hogy Isten teljesen független a teremtésétől, aki csak szeretete által ad létet, és aki az ember számára egyben a világosság, a tudás és a szeretet forrása.7 A hódolat azonban nem csupán ezeknek az igazságoknak az intellektuális megértése, hanem azok elfogadása. Tehát hagyjuk, hogy ezek alakítsák életünket, a Teremtő előtti magatartásunkat.8 Az az ember, aki így fogadja el Istent mint Teremtőt és önmagát mint teremtést, az igazságban áll, és így hódol Istennek. Azoknak az időpontoknak az alapja, amikor közvetlenül a hódoló imának szenteljük magunkat, például az eucharisztikus imádatnak,9 tehát az őszinte hódolat pelhe az Isten elismerése és akaratának elfogadása, ami az egész élet durva dolog. A hódolat látható kifejezése pedig az áldozat. De Ágoston számára a külső kifejezés elválaszthatatlanul összefonódik a belső állásfoglalással, a külső áldozat a belső áldozattal. Ezért számára minden „jó cselekedet, amellyel próbáljuk egyesülni a szent közösségben Istennel, és amely az utolsó jónak irányul, a valódi boldogság elérését célozza.”10 A legteljesebb áldozattá így válik az az ember áldozata, aki teljesen elfogadja Istent és az ő akaratát: „Legjobban az az áldozat lesz, amely a lélek belép a dialógusba Istennel, hogy a szeretetének tüzével megégett formáját elveszítse világi vágyának, miközben felöltözik a mulandotlan és méltóvá válik Istenhez, mivel az Ő szépségéből elfogadta.”11
Dicsérő ima
Ahhoz, hogy Isten dicsérhető legyen, Ágoston szerint kettős szükséges: egyrészt megfelelő szavak, amelyekkel méltó módon kifejezhetjük Isten dicséretét. Ezeket maga Isten készítette számunkra: „Azért, hogy az embert méltóan dicsérhessük, Isten maga énekelte a saját dicséretét, és az ember így megtalálta a módot, hogy dicsérje Őt.”12 A zsoltárokban több Szentszellem hangját találjuk, mint a sajátunkét. Nem tudnánk énekelni ezeket a szavakat, ha azok nem lennének általuk ihletettek.13 De ha Isten ezeket a szavakat készítette, nem azért tette, hogy önmaga számára, hanem miattunk. A mi dicséretünk végső soron számunkra hasznot hoz, és nem Istennek: „Isten méltósága nem növekszik, amikor dicséred, és nem veszít semmit a nagyságából, ha megsértették. Te jobbnak válsz azzal, hogy dicséred azt, aki jó, míg ha megsértetted, rosszabbá válsz. De aki jó, örökké jó marad.”14 És egy másik helyen: „Ha dicséred a tolvajt, mert tolvaj, nem leszel-e a cinkosa? Ellenkezőleg, ha dicséred az igaz embert az igazságáért, nem leszel-e a dicséreteddel részes a jogosságában?”15
A második előfeltétele a méltó dicséretnek életünk összhangja Krisztus életével, és akaratunk alávetése Isten akaratának. Az életünk teljes dicséretté válik. „Soha ne hagyjuk abba az Úr dicséretét! Mondtunk egy szót, és elment; tettünk valamit, és vége; dicsértük az Urat, és aztán elhallgattunk; énekelünk, aztán pihenünk. Átmegyünk arra, hogy más dolgokkal foglalkozunk, amelyekre szükség van. Ez azt jelenti, hogy Isten dicsérete megszűnik bennünket? Nem, mert a nyelved egy pillanatig dicsér, de az életednek tartós dicséretnek kell lennie.”16
De lehetséges-e Isten dicsérete olyan időszakokban, amikor úgy tűnik, hogy az élet csak keserűséget és szenvedést hoz nekünk? És mire dicsérni Istent ilyen pillanatokban? Gyakran nem a közvetlenül megtapasztalt valóságra, mivel az ilyen dicséret talán nem lenne őszinte, bár ez nem kizárt. De lehet dicsérni Istent azért, hogy megőriz minket a hitben, reményben és szeretetben. Ágoston így kommentálja a zsoltár szavait: „Boldogok, akik a Te házadban laknak; örökké dicsérni fognak Téged” (Zsolt 84,5).17 „De hol ez megtörténhet? Az életemben. De milyen élet ez a kor életében? Meg lehetne válaszolni: a halálom! Miért a halálod? Mert száműzött vagyok, távol az Úrtól. És ha a vele való kapcsolat élet, a távolság halál. De van valami, ami vigasztal Téged? Igen, a reménység. Ha reményben élsz, dicsérd meg a reményért, és énekelj a reményért. Ne énekelj azért, ami a halálod oka; énekelj azért, ami az életedet adja. Ez a világ és szenvedése az élet halálának oka, de a megújult világ elérésének reménye éltet Téged. Az Úrat a életemben dicsérem.”18
Hasonlóképpen, mint ahogy nehéz időszakok jönnek, ebben az életben olyan időszakok is érkezhetnek, amikor a dicséret, amelyet az ember szeretne Istennek adni, túllép a szavakban kifejezett lehetőségek, ami vitathatatlanul feszültséget okoz a dicséret méltóságának első feltételével, vagyis a megfelelő szavak használatával. Ez azonban nem a szavak megvetését jelenti, hanem azok túllépését: „Énekeljetek Istennek örömmel! (...) Az öröm egy bizonyos hang, amely azt mutatja, hogy a szív valami olyan születésére vágyik, amit nem lehet szavakkal kifejezni. És kinek tartozik ez az öröm, ha nem a kifejezhetetlen Istennek? Kifejezhetetlen az, ami nem mondható el: de amikor nem tudod kifejezni azt, amit akarsz, és nem is szabad hallgatni, mi maradna más, mint hogy örülj és nyisd meg a szíved a kimondhatatlan örömmel, amely túllép a szavak határain? Szépen énekeljétek neki, örömmel.”19
Köszönet imádság
A hála imádság szorosan összefonódik a hódoló imával és a dicsérő imával. Akárcsak ők, kifejezésre juttatják azt a magatartást, amely jellemzi az embert, aki érzékeli, hogy Isten ajándékozta meg. Az a hódolat, amely Isten elfogadásának kifejezése, az a feltétel, amely megnyitja ajándékozásának ajtaját életünkbe. A dicséret és a hála kapcsolata is nagyon szoros, de a hálát kifejezhetjük Isten jósága egyedi megnyilvánulásáért, amelyet életünkben tapasztalunk.
Biztosan lehet köszönetet mondani bármely Isten ajándékáért, de Ágoston számára legnagyobb örömet és hálaadást elsődlegesen Isten üdvözítő tervének ismerete és azt a konkrét életben való megvalósulása, tehát a bűnbocsánat ajándéka és Istenhez való megbékélés jelenti. Ő maga ezt a megbocsátást tapasztalta meg, amikor megkapta a keresztséget, és a Vallomásaiban leírja azt az örömöt, amelyet az üdvözítő terv merengetése okozott neki a következő napokban: „Megkeresztelkedtünk, és eltűnt minden nyugtalanság, amit múltbéli életünk okozott. Ezekben a napokban nem tudtam betelni azzal, hogy a te üdvözítő terveid nagyságán és mélységén meditáljak. Sok könnyet is a mai napig bőgtem, miközben a házadban elhangzó himnuszokat és énekeket hallgattam!”20 Ebből a nézőpontból értékelhető Ágoston teológiai harca a pelagianizmus ellen, mint az, hogy lehetőséget kínál a valódi emberi magatartásra Isten előtt, amely lehetővé teszi a valódi imádságot és bármilyen jót is Isten ajándékaként való elfogadást: „Megvallom, hogy mindent megbocsátottál nekem, amit szabad akaratommal elkövettem, de mindent, amit nem követtem el, mert Te megóvtál engem.”21 Ugyanazt a gondolatot, amely a legutolsó idézetben szerepel, a szent pozitív módon is kifejezi a jól ismert mondatban: „A Te érdemeid (ember) nem más, mint Isten ajándéka. Amikor Isten megkoronázza a Te érdemeidet, azokat a saját ajándékait koronázza meg.”22 Így a hála imádság ismét teljesen Istenhez kapcsolódik, de a jelentősége ismét főleg az ember számára van, aki ezen keresztül is tudatosítja az Isten ajándékait, amelyeket életében Isten adományozott neki.
Kiengesztelődés imádsága
A kiengesztelődés imádsága természetesen beletartozhatna egy egyszerű kérő imába, mint ahogy ez a mi Atyánk imájában is megtalálható, ahol a „bocsáss meg nékünk a mi vétkeinket” az összes hét kérések egyike. Mégis, ahogyan az előbb említettük, az a magatartás, amely Isten előtt vezet ehhez, elkülöníthető a kérő ima tipikus magatartásmódjától más szükségekre. A kiengesztelődés imádsága feltételezi azt az embert, aki tudatában van annak, hogy megsértette Isten szeretetét.
Agostino Trapè megfogalmazza Szent Ágoston kiengesztelő imájának alapelvét: „A bűn, amelyet egyszer elkövetett, nem maradhat büntetés nélkül: vagy Istennel büntetik meg, vagy minket.”23 A szent írásaiból számos hely alátámasztja ezt a nézetet: „A bűnnek büntetés alá kell esnie, mert az igazságosság pálcája az ő országának pálcája. Vajon a bűn megmaradhat büntetés nélkül? Nem; a bűnnek büntetés alá kell esnie, ha nem kell büntetni, akkor az már nem is bűn. Előzd meg Istent; ha nem akarod, hogy ő büntessen, büntesd meg magad.”24 „Szükséges, hogy minden igazságtalanság után, nagy vagy kicsi, következzen egy büntetés, vagy az ember lila, aki megbánja, vagy Isten, aki megtorolja. Azonban aki megbánja, már bünteti magát. (...) Mielőtt ő rád nézne, hogy megbüntessen, előzd meg őt a bűnbánattal és büntesd meg magadat, hogy ő ne találjon okot a büntetésre. Amikor elégedettséget érsz el a saját igazságtalanságod miatt, megvalósítod az igazságosságot. Isten irgalmas lesz hozzád, mert látja, hogy az igazságosságot követed.”25
Szent Ágoston teológiájának kontextusából következik, hogy ez az a fajta megigazulás, amelyet az ember az imájával és bűnbánatával nyerhet, azon emberekre vonatkozik, akik már megváltatottak Jézus Krisztus által, és ingyen, érdemeik nélkül nyerték el a megváltás ajándékát. Az ellenkezőjét állítani azt jelentené, hogy Ágostonra olyan gondolatokat hárítanánk, amelyekkel hosszú időn keresztül harcolt, és amelyek szerint „sérüléseket okoztak a kereszténység szívének: kiüresítették és megfosztották Krisztus keresztjét és a mi üdvösségünket a jelentőségétől.”26 „Krisztus keresztje hiábavalónak tűnik, ha azt állítják, hogy az igazságosságra és az örök életre el lehet jutni Krisztus titka nélkül. De pontosan ezt védi az a könyv,27 nem mondom, hogy szándékosan, ezt mondanám, hogy szerzője nem keresztény, hanem, mint inkább hiszem, tudatlanul.”28
Ennek ellenére számomra a fent említett terminológia, amely a büntetés szükségességére helyezi a hangsúlyt, nem tűnik teljesen megfelelőnek. Úgy tűnik, mintha Istennek meg lenne tagadva a lehetősége, hogy a büntetésről lemondjon anélkül, hogy kérné a szükséges kompenzációt, ahogyan például C. V. Pospíšil az ő soteriológiai reflexiójában hangsúlyozza: „Egy sértettnek nincs kötelezettsége arra, hogy teljes kártérítést követeljen saját megsérült tisztessége után. Mindenkinek elidegeníthetetlen joga, hogy megbocsásson az elveszett dolgokért, amelyeket a büntető nem tud visszaadni, és a jogi rend nem szenved megrázkódtatást. Az a lényeg, hogy a rend helyreállítása nem a sértett tisztelet helyreállítása, hanem a sértett személy belső megújítása.”29 A valóban keresztény spiritualitás számára rendkívül fontosnak tűnik, hogy a bűnbánat szükségességét úgy észleljük, mint ami az ember számára szükséges, aki előtt Isten előtt az igazságban áll, vagyis tudatában a saját bűnének, és nem mint Isten számára szükséges. Ez végül teljesen összhangban van Szent Ágoston imádságra vonatkozó általános tanításaival, amelyeket már bemutattunk további formációikban, mindig nemcsak Isten dicséretére, hanem az ember felemelésére is irányulóan.
Összegzés
Több szempontból igyekeztünk bemutatni, miért lehet Szent Ágostont a nagy imádság tanítójának tekinteni, még akkor is, ha vele nem szoktak társítani egy konkrét szellemiség vagy belső imaiskolát, ahogyan az a következő évszázadokban ismert. Mondható, hogy ez a szent közös alapokat fektet le, amelyekre különböző iskolák és életformák spiritualitását továbbépíthetjük és kiegészíthetjük. Magát Ágostont is ismerték „privilegizált” emberek csoportjainak, akik különös módon a imádságnak szentelték életüket. A 130-as levelében, amelyet a római özvegynek, Probának< a title="lásd: S. Agostino d’Ippona: La preghiera, a cura di Antonio Cacciari, Paoline, Roma 1981. Ez a munka tartalmazza a 130. levél teljes kommentárját is.">30, mutatja, hogy a bibliai idézet (összehasonlítás 1Tim 5,5) alapján ezek az özvegyek egyike az ilyen csoportoknak.31 De végső soron minden kereszténynek az a kötelessége, hogy ne helyezze a reményét semmibe másba, mint Istenbe, így ezen a világon „Krisztus özvegyei” lesznek, azaz olyan emberek, akik nem biztosítják magukat, akik az imádság révén remélik Isten üdvösségét és életük beteljesedését.32 Minden keresztény, aki azon a helyen él, ahová Isten hívja, már e válasszal is kifejezheti Isten közösségének iránti vágyát, amely az imádság alapja. A saját hivatásának elfogadása megnyilvánulás Isten terve iránti engedelmességként, amely az, amit életimádságnak hívunk. Ennek révén megtanuljuk, hogyan éljük meg azokat a pillanatokat, amelyeket kizárólag a közösségre szánunk Istennel, vagyis az imára szorosabb értelemben.
A keresztény imádság legmagasabb mintája természetesen Jézus Krisztus maga, aki emberi szavakkal szól hozzánk, és magát is szavakkal imádkozik. A mi imánk részvétel az ő imájában, a mi kapcsolatunk Istenhez részvétel az Ő Atyához való kapcsolatában. Jézus élete a Golgotai áldozatban csúcsosodik ki, amely a tökéletes hódolat, dicséret, hála és a kiengesztelődés áldozatát jelenti Isten előtt. Azokról a különböző imádságformákról, amelyek a tárgyalásban szerepeltek, tehát mind jelen van ebben az áldozatban. Mivel ebben az áldozatban a legteljesebb módon veszünk részt a szentmise áldozatában, így az a legmagasabb kifejezési és egyesítési helye minden magatartásunknak Isten előtt – az imádság formáinak.
(Ez a tanulmány a mesterszakos dolgozatom alapján készült:
Imádság Szent Ágostonnál, KTF UK, Prága 2009.)
