A kommunista elnyomás idején Karmelu P. identitását Medódi Minařík mondta el. Emlékeit a következő cikkbe állította össze, hogy másoknak is betekintést adjon a Vydří „éltető” történetébe.
Azt mondják, hogy Szűz Mária tudja választani a kiválasztott helyeit. Az utolsó háború alatt jelent meg egy cikk az újságban, arról, hogy melyik város a Csehszlovák Köztársaság legegészségesebb a statisztikák szerint. Ott említve lett Dačice. Akkor a Panna Maria Karmelska templom és kolostor Dačice fölötti dombon volt a legegészségesebb hely hazánkban. Számára azonban sokkal fontosabb a belső egészség és szépség. És ebben a tekintetben ennek a helynek megvan az ő pecsétje. Kedves, csendes, imádságra és lelki életre vezető.
Az kezdődött, hogy az erdőben a dombon egy fára akasztották az ő képét. 1709-ben ezen a helyen kápolna épült, amelyet a karmelita rend általános elöljárója, Karel Felix Slavata szentelt fel, és elhelyezte benne a jelenlegi Szűz Mária Karmelska kegyképet. A kápolnához 1754-ben fából készült hajót csatlakoztattak, és 1789-ben épült fel a templom jelenlegi formájában. A karmeliták számára 1746 és 1752 között épült a kolostor.
Különböző akadályok miatt a karmeliták azonban csak 1908. július 1-én érkeztek ide Ausztriából. Az első közülük P. Telesfor Hardt volt. Kölnből származott, korábban misszionárius volt Kanadában, rendkívüli nyelvi tehetséggel rendelkezett (például később a szülővárosomban celebrálta az én első misém, és senki sem vette észre, hogy nem anyanyelvi cseh). Lelkes volt, azonnal újra festette a templomot, új padokat szerzett, és teljesen megújította a templomot, így 1909. július 16-án megvalósulhatott a két évszázados első kápolna ünnepélyes búcsúja. Rajta kívül itt és a közeli Cizkrajovban tevékenykedtek a papok P. Josef, P. Bazil és P. Angelus testvérek, P. Hubert és a bénult P. Elizeus, P. Marian és egy cseh, P. Albert Veleba. A világi testvérek Spiridion, Antonín, Gabriel, Šimon, Jáchym, Richard és a helyi zarándokok által jól ismert Bohumír Čekal ze Studené nevet viseltek. A búcsúk júniustól október közepéig tartottak, minden vasárnap 2-4 zarándokcsoport érkezett, cseh és német. A fő búcsú mindig július 16-a utáni vasárnapra esett.
P. Telesfor, a prior és plébános, több diákot is küldött jezsuita gimnáziumba Linzbe, hogy később mint rendi papok itt tudjanak tevékenykedni. Az első közülük Antonín Valena (későbbi prior és plébános P. Dr. Prokop Valena), továbbá Rudolf Dohnal, aki hamarosan elhunyt, majd további két Valena testvér, Josef (ő is hamarosan elhunyt) és Ludvík, František Běhan és Leopold Karásek (későbbi P. Melichar Karásek).
Az első világháború után heves nemzetiségi harcok kezdődtek, és 1920-ban a osztrák papoknak távozniuk kellett Ausztriába, a cseh testvérek Ausztria nem vette fel, ezért nem szívesen tértek haza. A kolostorban csak cseh pap P. Albert Veleba maradt. Az osztrákok Bécsbe távoztak, P. Telesfor ott lett a prior és plébános, és nagy templomot és a Panna Maria Karmelska kolostort építette fel.
Ebben az időben Prokop Valena Rómában tanult, filozófiából és teológiából doktorált, és 1925. június 28-án püspökké szentelték. Egy ideig Lengyelországban dolgozott, és P. Veleba távozása után 1931. június 1-én priorral és plébánossal érkezett Vydříbe.
Hozzá más rendi papok is csatlakoztak. Volfířovból Albert Kafka érkezett. Őt Rómába küldték tanulmányokra, mint késői hívást gyorsan tanult, tüdőbeteg lett, idő előtt szentelték pappá, és hazaküldték abban a reményben, hogy otthon meggyógyul. Meghalt, és a templom ellenében lévő erdei temetőben helyezték örök nyugalomra.
Telčből Václav Havlík érkezett, Lengyelországban tanult, és Bécsbe helyezték, mert a 10. bécsi kerületben, ahol a karmelita kolostor található, sok cseh él. A Mauthauseni koncentrációs táborba került, és a szabadulás után kilépett a rendből.
Harmadikként én, Medódi František Minařík voltam. Szülőhelyemről, Slavičínból első alkalommal 1933. október 17-én érkeztem Kostelní Vydříbe. Noviciát töltöttem Straubingban, pappá a Bambergi Egyetemen tanultam. 1938. június 6-án szenteltek pappá, 5. évfolyamot fejeztem be, és visszatértem Kostelní Vydříbe mint káplán 1939. szeptember 1-jén.
1934-ben Straubingban és később Bamberggel Melichar Leopold Karásek csatlakozott hozzám. 1939. június 29-én szentelték pappá, de mivel a fiatal papokat Németországban a háború alatt besorozták, csak 1947-ben térhetett vissza Vydříbe. 1939. március 15-én mindketten Bambergből értesültünk hazánk megszállásáról.
1939–1950
1939-től Kostelní Vydříben ketten voltunk papok, P. Prokop Valena és én. Az elején, amikor a brünni püspökség felhívta a németül tudókat, hogy jelentkezzenek, akik hajlandóak dolgozni papként a németországi csehek között, felajánlottuk, hogy egyikünk elmehet, de nem élték meg a lehetőségünket. Így maradtunk Panna Maria Vyderská mellett, és az ő különleges oltalmán. Követtük a háborús eseményeket, talán meggondolatlanul, az összes háború alatt a bejárati ajtón egy nagy térkép volt, és abba jegyeztük a hadsereg előrehaladását.
Mindenhol igyekeztünk segíteni, ahol szükség volt. Dačice-ben pótoltuk a plébániát és a hitoktatót, aki elment külföldre, hittant tanítottunk Řečice-ben és Horní Myslové-ban. Rengeteg lelkigyakorlatot és népi missziót tartottunk, például Poštornéban, P. Pavel Klimovič szülőhelyén, aki később Vydří adminisztrátora lett. Rövid lelkigyakorlatokat tartottunk gyerekeknek az iskolából, vagy lányoknak a Borromei nővérektől Moravských Budějovicích. Lelkigyakorlatokat tartottunk karmelitákhoz Prágában. Volt kapcsolatunk velük, még ha Broumovban és Jiřetínben voltak is. Barátságban álltunk a ferencesekkel Dačice-ben és a premontreiekkel Nové Říši-ben. A priorunk a spovédjük volt. Gyakran jöttek hozzánk jegyesek kiváló távolabbi helyekről, akik Szűz Mária Karmelská templomban akartak házasodni.
A legaktívabb élet nyáron élt bennünket. A templom mellett levő szállásokon középiskolás lányok táborai voltak (a fiúk nem elégedtek volna meg ilyen szerény körülmények között), amelyeket a dominikánusok és néhány professzor tartottak. Tanulók és fiatalok jöttek a beszélgetésre, és röplabdáztak. Érdeklődtek a Karmel iránt, még ha végül nem is lettek karmeliták.
Minden nyáron érkeztek hozzánk gyerekek és idősek Ostravából, hogy a szennyezett ostravai környezetből a jó levegőn regenerálódjanak. (Ezt egy pap és hittantanár szervezte, aki a szülővárosomból volt, P. Malovaný, aki latinból készített fel a gimnáziumba való felvételi vizsgára). A környékbeliek hazájukba vitték őket, és teljesen összebarátkoztak velük egy családként.
A plébánia és az iskola között jó kapcsolat volt, mert a Novák család, amelynek tanár tagjai hívők voltak. Az első búcsú a „felső” templomban volt, amelyet „alsónak” neveztek július 2-án, Szűz Mária Látogatásának ünnepén. A július 16-i csütörtöki napon tartották a „városi” búcsút a Dačice, Telč és Nové Říši zarándokai számára, amíg ezt lehetetlenné nem tették. A fő búcsú július 16-át követő vasárnap volt, mint eddig.
Lassan közeledett a második világháború vége. A német hadsereg visszavonulásakor néhány német tiszt rövid időre megállt nálunk a plébánián. – Különbözőek voltak. Az egyik, jóindulatú osztrák azt mondta nekünk, hogy jó lelkiismerete van, mert egyetlen embert sem ölt meg, amikor lövöldöznie kellett, a levegőbe lőtt. Biztos, hogy igazat mondott. Főként figyelmeztetett minket egy fanatikus evangélikus lelkész ellen, aki néhány katonáját személyesen lelőtte, amikor azok meg akartak szökni.
1945. május 6-án, vasárnap, és főként május 7-én éjjel, a német hadsereg menekülve törekedett vissza, hogy ne kerüljenek a oroszok kezére. Ha nem tudtak elmenekülni, elrejtőztek az erdőkben, és a következő napokban Ausztriába húzódtak. Napokig és éjszakákig a férfiak őrséget álltak. Amikor kevesen voltak, kaptam egy puskát, hogy legalább nappal őrködjek. Csak egy polgárt lőttek le egy éjszaka, a fiatal Koukal.
Hétfő délelőtt és egész nap, mi is, Dačice-ben vártuk az első orosz katonákat. Szűz Mária védett minket. Néhány idő után a templomunknál orosz meteorológiai állomást alakítottak ki, egy tiszt néhány katonával és katonai lányokkal. Semmi sem veszett el tőlünk, tisztelettel viselkedtek. A tiszt a plébánián lakott. Amikor vasárnap nem ment táncos szórakozásra, P. prior kérdezte tőle, miért nem ment. Szép választ adott: „Amikor búcsúztunk a feleségemtől, megfogadtuk, hogy nem megyünk el szórakozásra, amíg a háború után újra találkozunk. Eddig megőriztem az ígéretemet. Nem akarom végül megszegni.”
A májusi napokban hálaadó búcsú volt Montserratnál Cizkrajovban. A prédikáció során kértem az embereket, hogy szívesen menjenek búcsúzni, hogy ne legyenek kevésbé jámborok, mint a németek, akik ott szívesen zarándokoltak. Azonnal a következő napokban néhány úr érkezett Břeclavból, és kihallgattak, mit prédikáltam. Ez talán az első STB vizsgálat volt, és az első találkozásom vele.
Lipolec a Protektorátus idején megszállt területen volt. Az osztrák püspök odahelyezte a diecéziai karitász igazgatót, hogy megmentse a várható bebörtönzéstől. Ő P. Müller volt, jó ember, nemzetiségi szempontból teljesen pártatlan. A háború végén Dačice-ben mindkét lábát amputálni kellett. Sikerült eljuttatnunk őt Ausztriába, és én irányítottam a lipoleci plébániát, amíg nem arzéltak új adminisztrátort. Ott is átéltem a németek elűzését.
Ezen kívül a Volfířov plébániát is kaptuk. Amikor P. Pařil plébánostól átvette a plébániát, és búcsúztunk, sem ő, sem én nem sejtettük, hogy mi vár rá Babicében (vagy Babice közelében?), ahová áthelyezték. Az a hírhedt Babice-korszak, amelyben néhány polgárt és papot, köztük őt is, lelőttek.
Ebben az években P. priorral kétévente váltogattuk egymást mint lelkivezetők a Boldog Szűz Mária Intézet nővéreiből (köznéven Angol nővérek) Štěknin. P. prior ismerte őket, amikor egy nyáron lelkivezető volt a diákok táborában, amely akkor nem Vydří-ben, hanem az ő kastélyukban Štěknin volt.
1947-ben visszatért Vydří-be, ahogy már említettük, P. Melichar, így hárman lettünk. Megéltük Szűz Mária csodálatos védelmét. Az STB be akart minket csalogatni egy csapdába, és hasonló játékot játszani velünk, mint Babicében. Néhány embert Vydříben és Dačice-ben belerángattak, elfogtak, de később szabadon bocsátották őket, a papok voltak az igazi célpont. Aznap este, amikor ez történt, csak P. Prokop és P. Melichar volt otthon, én éppen Štěknin voltam.
1950
1950. március 31. és április 5. között monumentális per kezdődött tíz rendi vezető ellen. Április 13-a és 14-e éjjel lecsaptak a férfiak kolostoraira, és a szerzeteseket internáló táborokba szállították. Csak néhány kis kolostor maradt, különösen ahol lelkészeti szolgálatot végeztek.
Május 3-a, szerda, a Szent Kereszt megtalálásának ünnepe volt. Délután hazafelé tartottam hittanóráról a Velký Pěčínből. A bejárat előtt néhány állambiztonsági ember ült a fűben. Körülvettek, és körülbelül így alakult a párbeszéd.
„Beszélnünk kell az elöljáróval.”
„Nincs itthon.”
„Hol van?”
„Štěknin.” (Tudtam, hogy ezt tudják.)
„Ki helyettesíti?”
„Én.”
„El kell mennie Pestre, holnap ott jár a zarándokhelyekről szóló tárgyalás, ahová senki nem megy, ott minden zarándoklatot betiltanak.”
„Fel fogom hívni az elöljárót, hogy ő döntse el.”
„Miért hívná fel, mi megyünk, magát is magunkkal visszük.”
Mivel nem tudtak meggyőzni, nélkülem távoztak. P. priorral tudtam beszélni. Csak annyit mondott: „Jó.” De nem ment sehova, azt látta, hogy minden hazugság.
Mentem haza késő este a májusi imádság után. Egyszer csak hallottam, hogy több autó érkezik. Egyfajta belső nyugalom fogott el: Az Úr nevében! Amikor beszorultak a belső térbe, P. Melichart keresték. Lent rendezett egy gyermek színdarabot a kastélyban. Elküldték érte.
A tárgyalás rövid volt. Alapvetően körülbelül ilyen volt:
„A szerzetesek ellen indított per azt mutatta, hogy a rendek a rendszer ellen vannak. Ezért a kormány kénytelen összegyűjteni minden szerzetest és újra megvizsgálni. Aki velük tart, az visszatérhet a kolostorába, aki ellene van, az bezárva marad, hogy ne tudja megzavarni a népet.”
„Mit mond erre?”
„Így elvisznek.”
„Csomagoljátok be a legszükségesebb dolgokat. Ahova viszünk, ott mindent megkapsz, amire szükséged van. Karásek úr itt marad, hogy legyen, aki gondoskodik a plébániáról.”
Útközben megálltunk az STB-nél Jihláván, és továbbvittek az elöljárók internáló kolostorába Želivében. Ugyanezen az éjszakán P. Prokop Valena priorját is letartóztatták Štěknin, és őt is Želivében hozták és ugyanolyan cellába helyezték, mint engem. Ez éjfél után történt. Ott találkoztunk.
Želivében több mint húsz rend papjait internálták. 1955-ig ott maradtunk. A szabadulás után már nem tudtunk visszatérni a Panna Maria Karmelska templomhoz Kostelní Vydříbe.
P. prior fokozatosan számos plébánián adminisztrátor lett, 1971. április 6-án hunyt el a brünni kórházban, és a Vydří plébánia temetőjében temették el.
Én többnyire idősotthonokban voltam rendi nővérek mellett. Szűz Mária Karmelska templomhoz látogattam, és fő búcsúra. „Állami engedélyt” kaptam a szentmise tartásához és a bűnbánat szentségéhez a búcsún. Egyszer azonban hitről prédikáltam, és idéztem az Írást: „A balga szív azt mondja: Nincs Isten” (Zsolt 13,1). A szentmise után az egyházi titkár azt mondta P. deáknak: „Úgy tűnik, mintha mi ateisták mind hülyék lennénk.” Azóta ő és mások is csak a szentgyónásaimra engedélyeztek.
P. Melichar 1983-ig volt adminisztrátor. Mindig testvériesen fogadott minket, még nagy kockázattal is, amikor különböző találkozóink voltak a kolostorban és a templomban azokkal, akikről nem szabadott volna tudni, és akik kiderültek, hogy karmeliták. P. Melichar addig maradt a kolostorban, amíg el nem hunyt a pünkösdi ünnepen 1985. május 26-án.
–
Szűz Mária Karmelská Kostelní Vydříben olyan kedves hely, hogy egyszer a szentélyből elhunyt generális asszisztens P. Jan Brenninger azt írta: „Kostelní Vydřít soha nem szabad elhagyni.” Kívánom, hogy Szűz Mária Karmelská soha ne hagyja el őket. A templom egy védője, a Rolsberg családból, a könyvtárában található könyvébe egy bélyegzőt helyezett el, amelyen a következő felirat állt: „Mariánské Vydří”.
P. Medódi Minařík
1992. május 12.
