(A Kostelní Vydří-i zarándokhely 300 éves jubileuma, mint a lelki életünk ösztönzője)
P. Gorazd Cetkovský, O.Carm.
A zarándoklat fontos pillanatai
A történelem során a zarándoklatokat figyelemre méltó külső megnyilvánulások kísérték (zászlók, hosszú zarándokénekek, imák keresztek és isteni emlékhelyek mellett stb.). Ma általában ezekben a megnyilvánulásokban szegényebbek és szolidabbak vagyunk. De nem akarunk csupán turisták lenni. Ismételten emlékeztetem magam és másokat: nagy a különbség a turista és a zarándok között. Elsősorban a belső hozzáállásban: a turista csupán élményszerző, megítélő, sokan közülük állandóan beszélnek és mindent kommentálnak – még a templomokban is. Ilyen hozzáállás mellett sokszor észre sem vesszük, mennyire tele vagyunk önmagunkkal, milyen nehéz számunkra igazán megszólíthatónak és átalakulónak lenni. A zarándoklathoz viszont hozzátartozik a megnyugvásra való törekvés, egyfajta állandó elmélyültség és a lélek mélyéig ható érzékenység, a hajlandóság és közvetlen vágy arra, hogy megváltozzunk. Mindez abból a törekvésből fakad, hogy Istenre és Vele való találkozásra összpontosítsunk. Ehhez nagyon illenek Keresztelő János szavai Jézusról: „Neki növekednie kell, nekem pedig csökkennem” (Jn 3,30).
Akár a zarándoklatunk külső megnyilvánulásai gazdagabbak, akár szegényebbek, mindenképpen nagyon fontos, hogy ne pazaroljuk el a zarándoklat kulcsfontosságú pillanatait. A zarándok hagyományban több jól bevált pillanat létezik. Általános érvényű, hogy a zarándoklat középpontja, tehát minden egyes lépése és kulcsfontosságú pillanata a ima. Ha a mondanivaló Isten szavából megfelelően tudunk meríteni, az nagyon jó. A meghallott Isten szaváról ugyanis utána, egyedül, az úton is tudunk elmélkedni. A imával párhuzamosan azonban jónak kell lennie a zarándokláshoz kapcsolódó összes szervezési és technikai dolgot folyamatosan biztosító háttérnek is. Nehezen tud a ima behatolni a szívünkbe, ha például olyan helyet választunk számára, ami a forgalmas úton közvetlenül található, ahol a zaj miatt mások nem hallják, vagy ahol még éppen nem is érzik magukat biztonságban.
Hosszabb vagy rövidebb idő elteltével, miután elhatároztuk, hogy zarándoklatot teszünk, és azt előkészítjük, nagyon alkalmas valamilyen formális a zarándoklat megkezdésére szolgáló imát végezni például a plébániatemplomban vagy más alkalmas helyen. Ha jelen van pap vagy diakónus, az zarándokoknak megáldhatja az utat. Ettől az időtől kezdve mindenkinek világos, hogy „már elkezdtük”, és bízunk benne, hogy Isten komolyan vette kezdő imánkat.
A zarándoklat során a ima terjedelme, módja és tartalma a zarándokok (főként a vezetők) érdeklődésén és leleményességén, valamint a körülményeken múlik. Különleges gondossággal kell azonban a zarándoklat utolsó szakaszának, a zarándokhelyre való érkezés előtti pillanatai megélésére figyelni. A zarándokkönyvek, amelyek segítettek a zarándoklat megfelelő végrehajtásában, hagyományosan tartalmazták az imát „a zarándokhely meglátásakor”. Ha lehetséges, jól van, ha ezen az útszakaszon valóban gyalog járunk és imádkozunk. Különböző zarándokhelyeken, a zarándok szentély közelében csatlakozhatunk kápolnák vagy más megállók sorozatához, amelyek már elvezetnek minket a célhoz. Régi időkben a zarándokhely lelki vezetői felé vezették a zarándokok tömeget, és az út utolsó szakaszán kísérték őket. A tanúk emlékezete szerint Vydřínél a papok fogadták a Dačic irányában érkező zarándokokat a keresztnél, ahol az Úrra vezető északi úton jobbra fordul a falu felé vezető út.
A zarándoklat csúcspontja pedig a zarándoktemplomban való imádság. Ez az az idő és hely, amikor Istennek előterjesztjük azt a szándékot, amellyel zarándokútra indultunk. Az a tudat, hogy elértük a zarándoklat célját, és a fáradtság, amely arra emlékeztet minket, hogy ez nem volt könnyű, ennek a zarándoklatnak a különleges körülményei. Rajtunk múlik, hogy milyen formát adunk neki. Elégedünk a közös imádsággal (ha azt a zarándok közösségünk mondja), vagy lehetőségünk adódik a szentmisére (ami még ilyen helyzetben is az egyház imájának csúcspontja), vagy pedig van lehetőség az önmegtartóztatás szentsége előtt, és élünk is vele, végül pedig – ami nem utolsó sorban –, mennyi helyet adunk a saját imánknak. Természetesen mindnyájan tapasztaltuk: milyen jó, ha elkerüljük a sietséget! És milyen kellemetlen, amikor éppen ennek az imának nincs elég nyugalma. A régi énekeskönyvek megemlítik az imát „a zarándokhelyre való érkezéskor a csodálatos Szűzanya képe előtt” és az imát „a Szűzanya képénél búcsúzáskor”. Így az addig eltöltött időt a mariánus zarándoktemplomban a Szűzanyával való találkozásként élték meg „szemtől szembe”.
Hasonlóan a zarándoklat kezdetére, a zarándoklatot valamilyen módon le kell zárnunk. Ez a a zarándoklat lezárása még a zarándokhelyen, vagy otthon a plébániatemplomban, vagy ott, ahol kezdtük a zarándoklatot, megtehető. Imánk pedig természetesen tartalmazza a hálaadásunkat Isten oltalmáért a zarándoklat során, minden kapott kegyelemért, és általában kifejezi a szívünkben megélt fordulatban való kitartásunk elhatározását, és kéri Isten segítségét ehhez.
Ha a zarándokhelyről van szó, sokunknak eszébe jut sok olcsó ízléstelenség, amellyel a zarándék ajándéktárgyak generációkon át kísértek minket és talán megdönthetetlen tartóssággal. Másrészről sokan az a hajlamunk, hogy zarándokhelyről emlékül követ, ágat, tobozt vagy más tárgyat vigyünk, ami aztán otthon emlékeztet majd a zarándoklatunkra, annak vezető gondolatára és menetére. Jól ismerjük a felületes és feledékeny természetünket, és szeretnénk megfelelni Isten szavának, ami arra ösztönöz minket, hogy ne feledkezzünk el Isten tetteiről (Zsolt 78,7). Az a emlék, amely a munkapadunkon vagy a lakásunkban van elhelyezve, kiváló lehetőséget biztosít arra, hogy felfrissítsük magunkban a zarándoklat lelkét, és ne térjünk vissza a régi utunkra. Ugyanígy beszélhettek nagymamáink számára a zarándokképek, amelyeket üvegezett szekrényben tartottak, ez csak annyit mond, hogy mi csupán mintaerejüket láttuk benne...
Hogyan ösztönöz minket mindez az életünkre általában
Amikor ebben a gondolkodásunkban, több lelki dimenzióját is tudatosítottuk a keresztény zarándoklatnak, hangsúlyozzuk még, hogy a zarándoklat nem „üvegház”, amelyben mesterséges környezetet hozunk létre, amely nem kapcsolódik a további életünkhöz. Minden olyan aspektusának, amelyet megemlítettünk a zarándoklatnak, jelen kell lennie – még ha nem is olyan nyilvánvalóan – az egész keresztény életünk minden területén. Nemcsak a zarándoklat során, hanem mindig az életünk a teljesség isteni országának megközelítése, a végső örökkévalóság felé való haladás. Az átalakulásra való törekvés is egy élethosszig tartó feladatunk, mivel az egész életünk során az ingadozásunk, lanyhaságunk és különböző kísértések elhomályosítják és elmosódnak Istenre irányuló figyelmünket. Szintén élethosszig próbáljuk meg őrizni a szabad Isten gyermekeivel való kapcsolódásunkat, amelyet hit és keresztelés révén kaptunk. És mint a zarándoklat ünnep, így az életünk más alkalmaival is – a mai individualizmusnak és fogyasztói életmódnak ellentmondva, a teljesítmény előnyben részesítése ellenére – az ünnepi pillanatok és napok megtartásával újra felfedezzük a kapcsolatok értékének, a kölcsönös összetartozásnak és a lelki értékek iránti nyitottságnak az érzését. Így gondolkodhatnánk a zarándoklat további aspektusairól is.
Néhány észrevétel a Kostelní Vydří-i zarándokhelyről
P. Jindřich Charouze alapos történeti kutatásának köszönhetően1 idén újra és alaposabban elgondolkodhattam a vyderski zarándokhely történetén. Mindig is a háromszáz év során csupán egy egyszerű, vidéki, kis zarándokhely volt. De az, hogy őseink mit éltek itt meg, és milyen formát adtak a zarándokhelynek, számunkra inspirációt jelent.
A Szűzanya képén lévő baldachin és az angyalok gesztusai a főoltárnál világosan jelzik: itt megnyílt a mennyország, és elárasztott minket az a vakító fény. Mária közel jött hozzánk, ő választotta ezt a helyet. Karjában tartja Fiát. Nemcsak önmagához közelít, hanem Krisztushoz, akihez a zarándokképe alapján jól olvashatunk. És Mária karja nekünk is kinyílik. Saját jóságos Anyaként is felajánlja magát nekünk. És Mária keze által nekünk átadott egy másik ajándék a scapularium – szimbolikus ruha, amely jelzi anyai gondoskodását a Karmelről.
Érdekes ez a történeti epizód a zarándokhely korai történetéből. Amikor az olomouci konzisztória 1735-ben nemet mondott egy új, nagyobb kápolna építésére, és azt javasolta, hogy a Szűzanya képét vigyék vissza a plébániatemplomba, a vyderski zarándoklók nem voltak hajlandók lemondani a kicsi dombra álló helyről. Nem mondtak le, és néhány év múlva elérték céljaikat. Úgy gondolták, hogy ezen a helyen Isten csodát tett, ami azt jelenti, hogy megszólított minket, és folytonos élő hitre bátorít minket. Az Istenhez intézett ilyen szólítása megkerülhetetlen, ezzel nem szabad könnyedén bánni, manipulálni vele, vagy figyelmen kívül hagyni... Ami felfogásunkra teremt lehetőséget, hogy az életünkben is fontos, hogy ne adjuk meg magunkat a lanyhaságnak vagy a gyávaságnak. Ha úgy érezzük, hogy Isten megszólít minket és valamire hív, akkor tényleg meg kell tennünk, és nem szabad megijednünk azoktól az akadályoktól, amelyek az utunkban állnak.
A kegyelmi képen alul megjelenik a párok címere, akik a teremtők és feleségeik. A templom oldalbejáratánál a fiúk és feleségeik, a zarándokhely jótevőinek címere kőből kifaragva lóg. Ez a házaspárok összetartozását fejezi ki – közös életükben, vallásoságukban és nagylelkűségükben. Ha egyetértesz velem, ezt egy fontos dolog szimbólumának lehet látni: Mi a Szűzanyához, Vydříhez, sosem jövünk csupán önmagunkért. Mindannyian valamilyen módon kapcsolódunk másokhoz (különböző fokú véres kapcsolatban, barátok stb.) és őket hordozzuk a szívünkben. Még ha el is felejtettük, itt nem finoman figyelmeztetnek minket arra, hogy miért kell imádkoznunk értük. Legyenek ezek a kapcsolatok szépek vagy éppen nehezek, annál inkább fontos, hogy emlékezzünk rájuk.
A sakrális régióban található szokatlan fém bejáratok a sekrestyéhez és a templomhoz (és a szentélyhez hasonlóan) azt jelzik: ez a templom valaha nyitva állt naponta éjjel-nappal. Csak a sekrestye volt zárva, és a tolvajok ellen védve volt. Tehát a templom folyamatosan imádkozásra állt rendelkezésre. Ez arra sarkall minket, hogy személyesen imádkozzunk, és egyedül legyünk Istennel. Fontos, hogy zarándoklatunkon Istennek a legszemélyesebb síkján adjuk át magunkat.
A 18. század 30-as éveiben a nagyobb kápolna építése során játszott szerepet abban is, hogy lehetővé tegye a zarándokok számára az eucharisztikus szentségekben való részvételt: részt venni a szentmisén, áldozni és szentgyónni. Ezzel pedig megnyílt a lehetőség a búcsúk elnyerésére. Értsük meg: életünkben a szentségek utáni vágy és azok hálás, figyelmes befogadása mindig nagy lehetőséget jelent a mélyebb kapcsolatra Istennel.
Csak fokozatosan, az egész 18. század folyamán kezdett fejlődni a vyderski zarándokhely a Butz család tagjainak fáradozásainak köszönhetően. Ha ők nem lettek volna, már régen feledésbe merült volna. Csak a hűségüknek és kitartásuknak köszönhetően növekedett a épületek, ültettek fákat, területet formáltak. A személyes vallásosság itt a családi hagyománnyal (a felmenők munkájának folytatására irányuló törekvése) és a szolgáik vallásosságának gondozásával kapcsolódott össze. Amikor erről gondolkodunk, arra kényszerít minket, hogy a mai világ körülményei között azt mérlegeljük: hogyan tudunk a családjainkban szép, tartós hagyományokat létrehozni és megőrizni? Talán ez hasznos lenne számunkra. Valamilyen nemes „projekt” birtokában, amely túlmutat a saját személyes vagy családi érdekeink körén, olyan művet, amelyben nem fárasztjuk egymást apró bonyodalmaikkal, hanem közösen igyekszünk elköteleződni. Így a Butzok generációkon át kedveskedtek ennek a zarándokhelynek. És mindannyian ebből még mindig profitálunk: ennek köszönhetően ma itt van templom, rezidencia (kolostor), kerengő. Mindez egyszerű fáradozással és munkával növekedett.
A Kostelní Vydří-i zarándokhely 300 éves évfordulója tehát számunkra ösztönzés, hogy vigyázzunk rá, hogy az Vydří valóban zarándokhely legyen. Ha (rendszeres vagy alkalmi) zarándokokként elmélyítjük a kapcsolatunkat ezzel a zarándokhellyel, jól tudni fogunk, mit tegyünk bármely más zarándokhelyen is. (Még ha Kostelní Vydří számunkra egyértelműen megismételhetetlen.) Soha ne legyünk csupán kíváncsiak vagy turisták, legyünk zarándokok, akik a mennyei Jeruzsálem felé tartanak, akik a zarándoklattal emlékeztetik magukat, hogy életünk célja, hogy Isten karjaiban pihenjünk. Akik az életük nehézségeit a zarándoklat nehézségeiként élik meg, és biztatják magukat a tudattal, hogy a cél megérdemli az erőfeszítést. Akik jól tudják, hogy az Istennek szentelt idő nem elvesztegetett idő, még akkor is, ha emiatt munkáiknak egy kis ideig várniuk kell. Akik tudják, hogy a zarándoklat során Isten találkozása valamilyen módon ünnep, és hogy erőt ad a további úthoz. Legyünk olyan zarándokok, akik ezt a zarándokhelyet éppen zarándokhelyként szeretik.
előző
