A zarándokhely 300 éves évfordulója Kostelní Vydriben, mint inspiráció lelki életünkhöz1
P. Gorazd Cetkovský, O.Carm.
Minden jól megélt jubileum új kegyelmi forrást jelent, tanította nekünk II. János Pál a megváltás nagy jubileuma kapcsán. Ezt a szellemet szeretnénk átélni a zarándokhely 300 éves fennállásának jubileuma kapcsán, a Kostelní Vydriben lévő hegyen. Nem a múltba való elmerülésről van szó, hanem azokról az impulzusokról, amelyeket a lelki életünk nyerhet ebből – a jelen és a jövő számára.
A zarándokutak története a keresztény hagyományban
A „szent” helyekre való zarándoklat más vallásokban is általános. A Ószövetség különböző helyekre való zarándoklatot említ, különösen Jeruzsálembe (Kiv 23,17; Lk 2,41). Az iszlámban a zarándoklat Mekkába (életében egyszer) kötelező.
A keresztény közegben nincs kötelező zarándoklat, de az egész emberi élet zarándoklatként van értelmezve, elsősorban abban, hogy a keresztény „életútjának” célja a mennyei Jeruzsálem (Zsid 11,16 és 12,22; Jel 3,12 és 21,9–22,5). A földi Jeruzsálem volt a keresztények számára az első számú zarándokhely, amelyet talán már a 2. századtól látogattak. Egyébként Lukács evangéliumában Jézus nyilvános működését célzott zarándoklatként ábrázolja Jeruzsálembe, ahol az Atyához való távozása valósul meg (Lk 9,31 és 9,51).
Amikor a 4. században a keresztények véglegesen lehetőséget kaptak, hogy szabadon megnyilvánuljanak hitükben, a szent helyek iránti érdeklődés szabadon fejlődhetett Jeruzsálemben és az egész Szentföldön. Elsősorban azokat a helyeket keresték fel, amelyeket Krisztus szenvedésének és feltámadásának eseményei kötöttek össze, majd azokat a helyeket, amelyek az életének többi részével kapcsolatosak. Ezeket a helyeket azonosították, különböző relikviák kerültek elő. A Golgotán és a Szent sírnál bazilikákat építettek. A középkor folyamán Krisztus szenvedésének relikviái rendkívüli tiszteletnek örvendtek, és a holmijuk tárolási helyei új zarándoklatok céljává váltak. (Így volt ez földjeink történetében is.) Később a jeruzsálemi zarándoklatokhoz csatlakozott a római zarándoklat Szent Péter és Pál sírjához, valamint a Compostellához Szent Jakab sírjához. E három hely zarándoklatait peregrinationes maiores néven emlegették. Az egyéb zarándoklatokat peregrinatio minor néven nevezték.
A középkorban a zarándoklat sokszor nagyon nehézkes és veszélyes volt. Az út Jeruzsálembe nem ritkán volt vissza nem térő út. Éppen ezért a zarándoklatok gyakran a bűnbánat kifejeződései voltak. Néha a zarándoklatot kötelező büntetésként írták elő, különösen gyilkosság esetén. Ennek az volt az oka, hogy az illető a zarándokhelyen kellett imádkoznia a bűncselekmény áldozatának lelkéért. Ezzel főleg Franciaországban és Hollandiában találkozunk. Ahhoz, hogy a bűnös bizonyítani tudja, hogy valóban teljesítette a zarándoklatot, zarándokhelyeken emléktárgyakat adtak ki, amelyek igazolták, hogy az illető eljutott oda. Ezek hamarosan inkább emléktárgyakká és a zarándokhelyen vásárlók büszkeségévé váltak, ezért a helyi püspök vagy a templom lelkésze írásos bizonyítványt adott ki a zarándoklat teljesítéséről.
A 11. század folyamán a bűnbánat helyett már nem állapítottak meg kötelező bűntetteket (pl. zarándoklat), hanem elterjedt az indulványok gyakorlata, amelyek nem egyéneket, hanem általános kijelentéseket kaptak. A szellemi haszonnal pedig bárki megléphette az adott kegyes cselekedetet. Ilyen cselekedet volt gyakran egy bizonyos zarándokhely látogatása – ami új érdeklődést keltett a zarándoklatok iránt. Azóta a zarándoklatok néha úgy alakultak, hogy a lehető legnagyobb mennyiségű indulványt rekesszenek be. A Kostelní Vydriben lévő zarándokhely történetében is fontos szerepet játszott, hogy a hely, amely rejtélyes fényjelenségekkel hívta fel magára a figyelmet, és ahol a megalapozók kápolnát építettek Mária képének bemutatásával, Karol Felix Slavata, a bőregyházi karmeliták sakkban járta a indulványokat. Később újra megkapták ezeket a zarándoklat különleges előjogait, összesen 13 ilyen pápai oklevél maradt meg az 1734–1763-as évekből. Az indulványok kihirdetésekor a rejtélyes fények állítólag eltűntek a dombon, ami azt jelentette, hogy az indulványok önmagukban elég erős vonzerőt képeztek ahhoz, hogy a hívek bizalommal zarándokoljanak az új kápolnához. Így is történt – a zarándokok száma növekedett.
A mi környezetünkben a leggyakoribb motiváció a zarándoklatra való imádság volt a gyógyulásért. „A hétköznapi emberek számára a szent volt sokszor az egyedüli elérhető orvos.”2 A megőrzött „kegyelmek nyilvántartása” szerint Kostelní Vydriben a legtöbb bejegyzés csodás gyógyulásokról, balesetvédelmi vagy fájdalomcsillapító kérésekről szól. Hasonlóan gyakori okok voltak a zarándoklatok során a megmaradt katasztrófák elhárításának kérése (pl. pestis). Ugyanolyan gyakoriak voltak a hálaadás zarándoklatok, amelyek az átélt isteni védelemhez és segítséghez kapcsolódtak. Ilyen zarándoklatokat sokszor nagy csoportokban, akár egész falvaknyi hívő végeztek. Néha az érintettek fogadalmat tettek, hogy évi zarándoklatot fognak végrehajtani; és a következő generációk hűségesen elkísérik ezt a fogadalmat, évről évre zarándoklatot tesznek, már évszázadok óta (különösen Bávarországban).
A zarándoklatnak az egyik fontos alapja az, hogy a zarándokhely szent hely, ahol az ember könnyebben megtapasztalhatja az isteni közelséget és az Istennel való találkozást – intenzívebben, mint máshol.
A zarándoklat gyakran egy szent kultuszával is összekapcsolódott. A késő középkori zarándok vallásossághoz nagyon konkrét betekintést nyújt például Thomas a Kempis Krisztus követésében való említése (IV,1.9): „Sokan sietve mennek különböző helyekre, hogy meglátogassák a szentek maradványait, és csodálkoznak, amikor hallják cselekedeteikről; nézik a templomok hatalmas építményeit és csókolják a szent csontokat, amelyek selyembe és aranyba vannak burkolva...” Ebben a vonatkozásban nem hagyhatjuk ki kritikus megjegyzését, hogy magának a zarándoklatnak nem garanciája a vallásosságnak: „akik sokat zarándokolnak, ritkán szentelik meg magukat” (I,23.4).3
Martin Luther és a reformátorok elutasítóan álltak a zarándoklatokkal szemben. Fő okuk az volt, hogy a zarándoklatokat az indulványokkal kötötték össze. Ezért a következő időszakban a zarándoklat a katolikus hit jelképe és sokszor demonstratív megjelenése lett. A barokk időszakban a zarándoklatok a szellemi pásztorok hatékony módszerei lettek a megbízottak gondozására. Az újkorban a zarándoklat néha politikai felhangot is kapott – például kifejezte a föld országainak patrónusához vagy Rómához és a pápához való viszonyulást. így történt, amikor a zarándoklatot a uralkodó, családja és befolyásos nemesi személyek végezték. Ezzel példát mutattak vallásosságból a békességüknek.
A protestantizmushoz képest sokkal érzékelhetőbben érintette a zarándoklatokat a felvilágosodás, amely kritikusan viszonyult előttük nem vallási, hanem érthetőségi okokból, gazdasági és erkölcsi okokból. Az életük fontosabb, mint a zarándoklat, ezt áhítatos anyagességnek és vágyakozásnak tekintették, amit a zarándoklatokon tapasztalhattak. Végül a még korszakon is túllépő egységproblémák. Mária Terézia alatt a zarándokot kötelezően produkáló zarándoklatokat 1 napnál hosszabb idő nélkül betiltották (a szálláshelyek megállása nélkül) és számos más megszorítást is bevezettek. II. József császár ezeket teljesen eltörölte. De a hívők nem adták fel: zarándoklatokra mentek külső jelképek nélkül (elöljáró vagy lelkész nélkül) és mindannyian csak a zarándokhelyen gyűltek össze. Azonban a papnak, aki így részt vett, 12 aranyforint bírságot kellett fizetnie. Ezeket a tilalmakat néhány év elteltével visszavonták vagy enyhítették, és fokozatosan a zarándoklatok népszerűsége megerősödött. A 19. század második felében a zarándoklatok új irányokat kaptak, összekapcsolva a vallás tradícióját a nemzeti vagy kulturális hagyományokkal (pl. Morvaországban a Velehrad).
Érdekes észrevenni a zarándoklatok fejlődését a 20. század során, amelyet az előttünk álló generációk közvetlen emlékezeténk vagy saját életünk alapján ismerünk. Az I. világháború után új jelenség bontakozott ki: a turisztikai szervezésű zarándoklatok. A javuló közlekedési lehetőségek miatt a távoli helyekre (Szentföldre, Rómába, Lourdes-ba vagy Fatimába) való zarándoklatok már nem voltak annyira veszélyesek és drágák, mint korábban.
A II. világháború után még nagyobb révén bontakozott ki a zarándoklatok iránti népszerűség. Míg nálunk a totalitárius ateista rezsim politikai kormányzása miatt specifikus körülmények alakultak ki, a nyugaton a zarándoklatok szabadon fejlődtek, és a fiatalok körében újra népszerűvé váltak a gyalogos zarándoklatok. A fiatalkorú zarándoklatok visszatértek a katolikus hithez való kiállásukra, a családhoz való elkötelezettségükkel és a keresztény közösséggel szembeni frusztrációval, ami már sokkal inkább előtérbe került az anyagi gondolkodás esetében. Az 1960-as évektől ez a vallásos magában foglalás a fiatal zarándoklatok hasonlósága gyengült. A hagyományos értékek zűrzavara itt is megmutatkozott. És mi volt e téren nálunk a totalitarizmus idején? Ezen maguk is gondolkodhatnak, hiszem, hogy ez sok érdekes emléket ad önöknek. Csak a minden évben megismétlődő szilveszteri zarándoklatot említem, amelyre a Hostiyn irányába mentek, a szentmise idején, a Velehradi zarándoklatot 1985-ben, vagy a Szent Ágnes szentté avatására irányuló zarándoklatot 1989 novemberében. A zarándoklatok lehetőséget teremtettek arra, hogy sok hívőt összeszedjünk és közös ellenállásunkat a kommunista diktatúrával tapasztalhassuk.
Amikor 1989 után az első években a zarándoklatok nagy hulláma a múltbeli adósságot pótolta, a távoli helyek iránti zarándoklatok intenzitása csökkent. De fokozatosan nőtt az érdeklődés a kisebb, helyi zarándokhelyek iránt, megújulnak az egyes templomok és kápolnák, kis csoportok lelkesedése és áldozatos munkája arra törekszik, hogy életre keltsék a zarándoklati hagyományokat a már elfeledett helyeken. A történészek, különösen a barokk időszak vonatkozásában, és a kiadók, valamint a könyvek olvasói iránt a zarándoklatok témáira nagyon élénk az érdeklődés. Bár a zarándoklatok külső megjelenése és a zarándokok száma ma nem igazán összehasonlítható őseink zarándoklataival, nyilvánvaló szándékunk van a lelki szempont kiemelésére. Zarándoklatra indulunk, mert vágyunk hitünk megújulására, Istenhez fűződő viszonyunkra, az elfordulás növekedésére, arra, hogy segítséget várjunk önmagunk megtalálásában Isten előtt, és a zarándoklat nehézségeit a bűnbánat részének tekintjük. A zarándokhelyek, mint a zarándoklatunk célja, megfelelő környezetet biztosítanak a megnyíláshoz Isten előtt.
A zarándoklat spiritualitása
Mielőtt mélyebben elgondolkodnánk a zarándoklat spiritualitásáról, tudatosítsuk magunkban: milyen zarándoklatokat végzek és mikor? Milyen alkalmakat tartok, és hogy néznek ki? Néhányan talán a családon belül tartják a hagyományos zarándoklatot, mások alkalmanként vagy rendszeresen egyedül mennek zarándoklatra. Néha együtt zarándoklatban vehetünk részt a plébániával vagy más csoporttal. Karmelita közösségünkhöz tartozik a harmadik rend zarándoklatának évi zarándoklata, a családoké és más barátainké, akikkel együtt zarándokolunk Kostelní Vydribe, a Szűz Mária Szeplőtlen Szíve liturgikus emléknapján. A legtöbb harmadrendű, aki néhány napig érkezik a Vydribe, ezt az utat is zarándoklatnak tekinti... Amikor így konkrétan „térképezem” fel, hogy a zarándoklat vajon valóban része-e a lelki életemnek, könnyebben érzékelhetjük a következő gondolatokat a zarándoklat spiritualitásáról, mint valami közeli, amivel vagy már tapasztalata, vagy éppen ellenkezőleg, ami a gyakorlatba szeretnénk bevezetni.
A Jeruzsálemi zarándoklatok óta, amelyek nehézségeik és veszélyeik miatt a keresztény élet csúcspontját (és gyakran befejezését) jelentették, a zarándoklat emlékeztet arra, hogy életünk zarándoklattal telik a mennybe, egy szent helyre, a nagy találkozásra Istennel, Isten országába. Zarándoklása során a zarándok tudatára ébredhet, hogy az életünk itt a földön utazás, és hogy itt a földön nincs állandó hazánk (Zsid 13,14). A földi élet sok aggodalma és terve között könnyen elfeledkezünk erről. A hazánkból való eltávozás – legyen az egy napra vagy több napra – előrevetíti, hogy egyszer végleg elhagyjuk. A zarándoklat során érzett gyökértelenség és beteljesületlenség arra vezet, hogy elgondolkodjunk rajta, mennyire kevés a mi családunkkal való hivatalos kapcsolatunk, és hogy tulajdonképpen a hagyományaink és elvárásaink sokkal szélesebb keretet kapnak és csak Isten által találnak kielégítést.
Amikor valami költői nevet kerestem e gondolatmenetet, eszembe jutott a Mária-imádság kérése: „(Jézus) mutass meg nekünk az utunkon”. Mi, keresztények hiszünk abban, hogy az élet a földön az örökkévalóság felé való irányulás, várjuk, hogy ott szemtől szembe találkozzunk Urunkkal, és Máriát kérjük, hogy közbenjárjon, hogy „jó kimenetele legyen”. Az eredeti latin szövegben azonban az exilium, tehát száműzetés szót találjuk, és nem zarándoklat. De akár az Egyiptomi rabságból való kivonulásra, akár a babiloni fogságból való visszatérésre gondolunk, mindkettőnek ugyanaz a vágyott célja: az ígéret földje.
A zarándoklat történetének megismerése során láttuk, hogy a zarándoklat mindig is bűnbánati cselekedet is volt, amely a bűnbánat kifejezése és eszköze volt, amely a gondolkodás megváltozását jelenti. Az utazás alatt eltöltött idő, de az út nehézségei és különösen a fohász, amelyet később a zarándokhelyen való részesedéssel egészítenek ki, a zarándok belső átalakulását eredményezi az út mentén. A védkesnek el kellett távolodnia a bűntől, de mindenki számára lehetővé kell tennie, hogy a pillanatnyi történésekkel kapcsolatban meg vizsgálja a magatartását otthon, és felfedezze, mi rossz, részben káros vagy hiábavaló, és ezeket elhagyja. Jobb szabadságra és tisztulásra jutni azon az úton, amelyet Isten a konkrét környezetemben bízott rám. Az egyébként sok ember körülöttünk, amikor hétvégén vagy nyaraláskor távozik, arról beszél, hogy szüksége van „kielégíteni a dolgokat a fejében”. Hasonló módon sok hitetlen ember átélheti a Compostellába való tárgyalást – mint az egyik életfázis lezárása, vagy egy nagy megrázkódtatás (a párkapcsolat összeomlása, anyagi frusztráció az üzleti életben stb.). A valódi keresztény zarándoklat azonban engedelmességgé változik: Isten felé.
Bár a zarándoklatban van bűnbánati és megtérési elem, mégis (és bizonyára éppen ezért) a zarándoklat ünnep és öröm is. Ezt már az ószövetségi zsoltáros is kifejezi: „Örömmel mentem, amikor mondták nekem: az Úr házába megyünk” (Zsolt 122,1). Igen, nem titkoljuk, hogy a zarándoklat részben a mindennapi munka kulminációja, a feladataik terhe és aggodalmuk elkerülése. Még az ókori mondás, hogy „a változás örömet okoz”, sem veszítette el érvényét. De amikor a zarándoklatunk ünnepként szerepel, sokkal mélyebb tartalma van, mint puszta menekülés vagy relaxáció. Az ünnep a legszebb értelemben a felemelés, a pihenés, tízíznek lenni az élet reményében vagy a szép kapcsolatokban a másokkal, akár a családi vagy baráti sorban, akár az új emberekkel, akikkel teljesen új kontaktást teremtünk. Mindez a zarándoklat része, és a zarándoklat természete számára ez valós lehetőség. E körülmények között a zarándoklat során pihenést (minden fáradtság mellett) és az önállóság örömét tapasztalhatjuk meg, amelyre a mindennapi életben nem gondolunk, vagy amelyhez nem is jutunk el belső erőnk hiánya miatt.
A zarándoklat legmeghatározóbb vonása azonban az, hogy az istentisztelet természete jellemzi. Ez a lényeg és a legautentikusabb oka: szolgálat Istennek. A zarándoklat során Istenhez igyekszünk közel kerülni, megpihenni nála, imádni őt és valamiről beszélni vele, valamit rábízni. A szent hely (zarándoktemplom, kápolna) ehhez kedvező környezetet biztosít. Szépsége (a természet vagy a művészet közepette) és hagyománya segít nekünk jól imádkozni – akármilyen formában is kifejezzük dicséretünket és hálaadásunkat Istennek, vagy kérelmünket és közbenjárásunkat. Ha fogadalommal köteleződünk el a zarándoklat elvégzésére, amelyet most teljesítünk, hálát adunk Istennek, hogy segít nekünk.
Ha a zarándokhelyek valamilyen szent mögötti tisztelethez kapcsolódnak, akkor a zarándok képét, szobrát, relikviát vagy pl. barlangvíznek az imánkhoz való általános módjává válhatnak, amely összefonódik a korábbi imádkozóknak bizonyított isteni kegyelmével. Mindez szembetűnő jelek Isten közelségéről és szeretetről. A zarándokhelyen való imádság csúcsa pedig az, hogy részt veszek a liturgián: a szentmisén, a szentség felvételén és esetleg a szentség megtartásán a zarándokhely előtt. A közös zarándoklatokban szokásosan része a különböző emléktárgyak megáldásának és a zarándokok megáldásának is, amelyek mind Istenhez fűződő odaadásunk módjai az egész zarándoklat folyamán. A zarándoklatunk célja nem mindig a legszebb és legszentebb zarándokhelyek, vagy csupán a megszentelt és hivatalos helyek. A lelki szándékkal és az imaközönség részvételével a helyszínekre is zarándoklattuk a már ismert zarándokhelyekre, ahol többé már nem üdvözölték, vagy az egészen profán helyekre – amihez azonban kapcsolódnak számunkra fontos események vagy valóságok (például a szülők vagy más számunkra kedves emberek életének helyszínei, amelyek azonosak a szándékommal való imádságommal).
A zarándoklat magában foglalja az apostolát is, egy tanúbizonyságot a hitünkről. Elég, ha út közben valaki megkérdezi tőlünk, hogy hová tartunk és miért megyünk oda. Hasonlítunk az apostolokra, akik Jézussal járták az országot, és hirdették a Boldog Isten országát. Az Egyház hagyományában ez az életmód erősen tisztelt ideál volt, amelyet „apostoli életnek” neveztek.
És az utolsó zarándoklat jellemzője az, hogy ez is forma a közösség megélésének. A legszembetűnőbb értelemben közösséget teremtünk azokkal, akik velünk zarándokolnak, és egységben vagyunk a hitünk megélésében, a közös imádságban, de a kölcsönös figyelemben és segítségnyújtásban is. A zarándoklat azonban felerősíti a kapcsolatunkat Jézussal, aki velünk van, ahogy a tanítványokkal is, akik melléjük ült a Házába tartó úton. Még ha teljesen egyedül járunk is, ha imádkozunk, akkor a zarándoklat során elmélyítjük a kapcsolatunkat a házban hagyottakkal (ahova visszatérünk), de a teljes egyházzal is – akár földivel („zarándoklatba”) vagy a győzelmes égi egyházzal (a cél sejtszélén). Az is erősen megélhetőtte a zarándoklat során, hogy azok, akik előttünk jártak a földi (és konkrétan ezen zarándoklaton) úton, a zarándokhely teremtői, művészei és mesterei, akik a zarándokhelyet odaadón építették és fenntartották, és a legszélesebb körben az egész emberi család tapasztalataival, fájdalmaival és örömeivel.
folytatás
