Néhány évvel ezelőtt, 1999 elején, mélyen megérintett, amikor a morvai Borromeói Szent Károly testvérekkel álltam SDB Antonín Dvořák atya halálos ágyánál. Ahogy csak tudtuk, igyekeztünk imával körülvenni a haldoklót, és az ő intenzív légzése bennem azt az erős benyomást keltette, hogy ő fáradságosan valami nagy, nehéz felé halad, hogy valóban „dolgozik” a halál pillanatán. Később előadást állítottam össze a rítusról, amellyel korábban a keresztények elkísérték szeretteiket a haldoklás során. Sok gondolatomat kardinal Schönborn A megújulás útján című könyve ihlette, amelyet az 1998-as évben a brünni CDK kiadó adott ki. Alkalmanként visszatérek ezekhez a gondolatokhoz, és tovább foglalkozom velük.
Most a figyelmünket arra a imára szeretném irányítani, amely a megemlített rituáléban központi jelentőséggel bír, és valójában az egyetlen szóra, amely ennek az imának a magvát képviseli.
Átadás
Kezdetben azonban érdemes elgondolkodni azon, hogy hogyan nevezik ezt az említett szertartást: ordo commendationis animae.1 A latin szó, az ordo jelentését a múlt számunkban vizsgáltuk, egy harmadik rendről szóló cikkben (ordo tertius). Most, ebben az összefüggésben az ordo azt a rendet jelenti, amelyet meg kell tartani, tehát a folyamatot, a sorrendet. Ha ez alapján cselekszünk, akkor az elkísérés e nagy szerepe, amelyet a haldokló átadása jelent, hirtelen megtámaszkodhat a keresztények sok generációjának tapasztalatán. Emellett a szertartás neve a lélekről beszél, az animae átadásáról, ami közvetlenül összefügg a testi tapasztalattal: míg a haldokló teste közöttünk marad, és halála után gondoskodni fogunk róla (a temetés előkészítése és a temetés során), a élő ember több, mint puszta test, és éppen ez a „több” az, ami a gondoskodásunk tárgyát képezi az imádságunk révén a haldokló mellett.
Az imák elnevezésének középpontja azonban a latin commendatio szóban rejlik. Mindenki a saját nyelvi érzékenysége szerint mérlegelheti, hogy a cseh nyelvbe inkább a lélek átadásának vagy a lélek rábízásának szertartásaként óhajtja-e fordítani, de ebben a pillanatban hasznosabb észben tartani a szertartás teljes elnevezésének bibliai hátterét. Egyáltalán figyelembe kell venni, hogy e szövegek imáit nem „zöld kerekasztal” körül állították össze, hanem az emberek szívéből fakadtak, akik kívülről ismerték a zsoltárt, és rengeteg más bibliai szöveget is jól bevésődtek emlékezetükbe. E „talajon” a Szentírás (a középkori nyugati egyház által használt latin szöveg) intim ismereteiből nőttek ki ezek az imák.2 E ordo commendationis animae elnevezés mögött kétségtelenül a zsoltár 31,6 vers áll:
In manus tuas commendo spiritum meum;
redemisti me, Domine, Deus veritatis.
A katolikus liturgikus fordításban: „A te kezedbe bízom lelkemet, Uram, hű Istenem, te megszabadítasz.” Ahogy azonban a latin szöveg utal, sokkal gyakrabban a zsoltár második felét úgy értelmezik, mint egy eseményt, ami már megtörtént, múltbeli eseményt. (Ez a zsoltár az egyik szöveg, amelyben a kérő kérések közvetlenül összebonthatók és váltakoznak a már nyújtott megmentés kifejezéseivel.) E hagyományosabb megértése a versnek az ökumenikus fordításban is megjelenik:
„A te kezedbe helyezem lelkemet,
megváltottál, Uram, hű Isten.”
Így ezt a verset az Egyház évek óta imádkozza minden nap végén a kompletóriumban. „Istenem (bízzon benned), a te kezedbe bízom életemet.” A jelenlegi cseh szöveg, amellyel az antifóna folytatódik, elég szabad: „Te irányítasz és védelmezel, hű Istenem.” A bibliai vers szoros használata a latin vagy „domonkos” breviáriumban: „Megváltottál minket, Uram, hű Isten,” segít tudatosítani és megvallani, hogy Isten nemcsak irányít bennünket és védelmez minket mint népét, hanem megváltottunk és ezt át tudtuk élni ennek a konkrét, éppen befejeződő napnak a folyamán is.
Isten kezeihez való átadás állandó része az Istennel való életünknek, valójában minden hit cselekvéssel, imádsággal, bármilyen helyzetben, amikor is bízzuk Istenre a magunk bizalmát, és nem támaszkodunk önmagunkra, ügyességünkre, erőnkre és mindenféle „biztosítékunkra”. Ezt ünnepélyesen bérmáláskor adjuk át magunkat, és ennek demonstratív példája az egyház életében a szerzetesi fogadalmak. Ezt az átadást tehát minden este elmondjuk lefekvés előtt a kompletóriumban, és csúcspontja van életünk végén, utolsó lélegzetvételünknél. Így mutatja ezt maga az Úr Jézus példája is:
Lk 23,46: Jézus hangosan felkiáltott: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet!” És ezek után kihúnyta lelkét.
A latin szövegben: „Pater, in manus tuas commendo spiritum meum!” Tehát itt közvetlenül egy ószövetségi zsoltár idézése van, amelyet már említettünk.
A testvér (nővér) szolgálata
Kardinál Schönborn a domonkos rítusból egy még szélesebb elnevezést használ ennek a szertartásnak: commendatio animae in transitu fratris, és így fordítja: a lélek átadása a testvér hazatérésekor.3 Az említést, hogy ez a testvér (vagy nővér) elkísérése, noha a kolostor környezetéből származik, ahol a „testvér, nővér” megszólítást a napi kapcsolatban használják, emlékeztet minket a mély keresztény összetartozásunkra a hit és a keresztség által, amely a Újszövetségben is világosan kifejezésre jut. A commendatio animae szertartás feltételezi, hogy a haldokló és mi, akik mellette vagyunk, között közös hitbeli kötelék van, leggyakrabban pedig a közös imádságokban és liturgiákban való korábbi részvétel, talán éveken át. Mi az imáinkkal körülöleljük azt, aki nemcsak „szorul”, hanem akivel szoros kapcsolatban is állunk, tehát a testvérünket, a nővérünket.
A latin Apostolok Cselekedetei szövegében találkozunk ilyen commendatio fratris, vagy inkább a többes számban fratrum kifejezéssel. Tehát az egyház életéhez az is hozzátartozik, hogy egymást ajánljuk, átadjuk az Úrnak. Két helyen használják ezt a kifejezést Szent Pál működésének leírásakor.
ApCsel 14,23: Számukra imádság és böjt után a különböző egyházakban presbitereket állítottak fel, és már csak az Úrnak adták át őket, akiben hittek.
Így summázza Lukács Pál egyházak alapítását Kis-Ázsiában. És amikor Pál végleg búcsúzik az efézusi keresztényektől, ezeket a szavakat használja:
ApCsel 20,32: „Most titeket az Istennek és az ő kegyelmének szavának adok át, amelynek ereje van, hogy neveljen és örökséget szerezzen az összes megszenteltek között.
Páska
Tehát: a másik átadása az ősi egyházi gyakorlat. Kinek bízunk a haldoklóinkat imánkkal, azt még egy pillanatig hagyjuk figyelmen kívül. Kár lenne most észrevétlenül elmenni amellett, hogy a domonkos rítus a testvér halálát a transitus-nak nevezi – szó szerint: átmenet, hozzátéve (valamitől) valamihez, valami másik oldalára, valamin keresztül.4 Talán emlékeznek Ivan atyánk nagyon érdekes cikkére Isten a héberek címűre.5
Az egész Szentírás háttérképe arra figyelmeztet minket, hogy hit által mindannyian héberek vagyunk, ami vándorokat jelent. Magát Istenünket „a héberek Istenének” nevezik, akinek szólítása a megszokott helyzetekből való elindulásra, felé való átmenetre, a szeretetre hív. Hinni annyit jelent, hogy átmenni. Az átmenet transitus. E szót nagyon fontos helyen találjuk a Szentírásban, a húsvéti vacsora és Izrael Egyiptomból való kijövetelének előkészítésében:
Kiv 12,11n.: ...mert ez az Úr Páskája (Átjárás). Azon az éjszakán keresztül megyek Egyiptom földjén...
Másutt a Szentírásban a transitus kifejezés egyszerűen egy terület átkelésére utal. 1Kor 16,7-ben Szent Pál azt írja: „Nem akarom veletek csak felületesen látni (szó szerint: transitus módján),” tehát a „transitus” esetében megállás nélküli áthaladásról van szó. És máshol a Szentírás a transitus szót a lét bizonytalanságának, a sorsok bizonytalanságának jelentésére használja: „Mert az árnyék átjárás ideje...” (Bölcs 2,6; magyarul). Máskor – Zsolt 144,14 (a vulgátában) – a kényszerű költözködést jelöli, amelytől az ember a megszokott otthonához való hajlamában meg szeretne menekülni. „Ne érjen minket a falak átlépése, vagy a száműzetés (transitus)...”, olvashatjuk a mai fordításunkban, de a latin transitus lehetővé tette, hogy a mi életünkből való távozásra is gondolhassunk.
Erre egyértelműen így figyelmeztet a katolikus egyház katechizmusa: „Minden szentség (...) az Isten gyermekének az utolsó páskojának célját szolgálja, amely a halálon keresztül beviszi őt az életbe a Királyságban” (1680. cikk).
A lélek átadási imádság szövege
A haldokló átadásának rítusa a testvérek vagy nővérek hívásával és összegyűjtésével kezdődik a haldokló ágyának körül. Ezután a szentek litániája következik. A litánia végi imádság után a rítus szövegében ez áll: „Ezt követően kötelezően mondani kell ezt az imát,” amely arra utal, hogy a következő imádság a szertartás legfontosabb részének számít, amelyet soha nem szabad kihagyni, bár máskülönben számításba kell venni, hogy a szövegekben általában az imák sorrendje a rituális könyvben a haldokló állapotához és az imára rendelkezésre álló időhöz igazodik. Így hát a kulcsfontosságú imádság szövege a következő:
Menj ki, keresztény lélek, ebből a világból,
Isten, a mindenható Atya nevében, aki téged teremtett.
Jézus Krisztus nevében, az élő Isten Fiában, aki érted szenvedett.
A Szentlélek nevében, aki beléd öntetett.
Az angyalok és arkangyalok nevében.
A trónok és uralmak nevében.
A fejedelemségek és hatalmak nevében.
A kerubok és szeráfok nevében.
A patriarchák és próféták nevében.
A szent apostolok és evangélisták nevében.
A szent vértanúk és tanúk nevében.
A szent szerzetesek és remetei nevében.
A szent szüzek és minden szent és szent asszony nevében.
Ma legyen helyed a békességben és lakóhelyed a szent Siónban.
Ez által a Krisztus által, a mi Urunk.
Ámen.
Ez az imádság részben litánia formáját ölti (bár egyes versszakok után nem következik hangos válasz). Az egész szertartás a szentek litániájával kezdődött, most itt van ez az ima, és további imákban a haldokló ágyánál is ezzel a típussal még találkozunk. Meg vagyok győződve arról, hogy ez mögött tapasztalat és nagy bölcsesség található. A haldokló ember nem tud saját szavaival imádkozni, és a másik spontán imádságát figyelni is nehéz számára, mert ehhez hatalmas összpontosításra van szükség, és ebben a küzdelemben hiányoznak az erejei. De a litánia az imádság, amely folyamatosan áramlik, egyenletes, monotón folyamként, és még ha a haldokló egy pillanatra „elveszíti”, és nem tudja érzékelni, bármikor visszatérhet hozzá a saját ébredése során.
Mi a bibliai háttere ennek az imádságnak? Azok a szavak, amelyek a Szentháromság egyes személyeinek isteni tevékenységét kifejezik, nem a Szentírás idézetei. Röviden összefoglalják az Egyház hitét: a Szentháromság titkát és az üdvösség titkát. Érdekes, hogy míg a karmeliták szertartása az angyalok említésével folytatódik, a római rítusban említett lelket átadó szertartás a Szentháromság és az angyalok között még megemlíti ezt a verset: „A dicsőséges és szent Istenanya, Szűz Mária nevében, szent József nevében, aki e Szűz jegyese volt.” Nézd, és a karmeliták, minden máriás áhítatukkal és azokkal a különlegesen figyelmes szándékaikkal a tisztítótűzbeli szenvedések megszabadítása iránt (emlékezzünk a szombati bullára), ebben a pillanatban kifejezetten nem említik Szűz Máriát. Ez valóban érdekes. Talán nem lenne annyira nehéz kitalálni, miért alakultak így a dolgok, de ehhez mégis alaposabb tanulmányozásra és szakmai könyvtárra lenne szükség.
A megemlített négyes: trónok, uralmak, fejedelemségek és hatalmak Szent Pál Kol 1,16-ból származik, ahol így sorolja fel, hogy Krisztusnak valóban minden földi és mennyei teremtés alá van rendelve. Az angyalok és arkangyalokkal, valamint kerubokkal és szeráfokkal hasonló a helyzet: minden említett katogória a mennyei szellemek közül a Szentírásból ismeretes, de így együtt még nem bukkantam fel a Bibliában. A kerubok és szeráfok együtt szerepelnek a régi keresztény himnuszban, a Te Deumban (Isten, téged dicsőítünk).
A név ereje
Ma a „nevében” kifejezést a hétköznapi életben egyáltalán nem használjuk, csupán a szertartások és imádságok kezdetén (a keresztvetéskor), vagy filmszcenekben – mint egy letartóztatáskor: „A törvény nevében...!” Nem szeretnék itt részletesebben magyarázni, csak három helyet említek a Szentírásból, amelyekkel nyilvánvalóvá válik, hogy a Szentírás számára ez a kifejezés éppen ellenkezőleg, közel áll és kedves.
Dávid így szól Goliáthhoz: „Te ellenem jössz karddal, lándzsával és dárdával, én azonban az Úr, a Seregek Istenének nevében jövök hozzád, akit megaláztál” (1Sám 17,45).
Miután a zsoltáros kifejtette a megmentés történetét az emberi gyűlöletből, a vízből és a csapdából, a következőképpen vall: „Segítségünk az Úr nevében van, ő teremtette az eget és a földet” (Zsolt 124,8).
Pünkösd után Péter a bénának azt mondja: „Jézus Krisztus názáreti nevében – kelj fel és járj!” (ApCsel 3,6).
Jeruzsálem és a béke
A haldoklónak itt kiejtett áldás vagy kívánság tartalma a litánia végén áll és a Zsolt 76,3 idézete. De az, hogy miként ismerjük ezt a zsoltárt a breviárium imádságaiból, nem segít nekünk. A mi általunk mondott szöveg: „Sátrának Jeruzsálemben van, lakóhelye a Siónon,” a latin vulgátában azonban más formában állt: salem nem mint helyi név lett értelmezve (bár a 1Móz 14,18 szerint Melkisédek, Salém királya, Ábrahám elé jön), de úgy fordították – jelentésében: békesség. Ezt szintén erősítette az a gondolkodásmód, amely a zsoltár egész jellegét figyelembe veszi. A mi breviáriumunkban ez a zsoltár címkézve van: Hálaadás a győzelemért, nekem inkább tetszik a cím: Győztes dicsőítőének az ellenségek legyőzése után.6 A vulgátánál még a zsoltár boldogítását is belefoglalták, amely ezt a zsoltárt egy konkrét győzelmi diadalra vonatkoztatta a szírellen (lásd: 2Kir 19 és Ézs 37). Isten itt őt nevezi meg, aki az ellenség minden katonai erejét megdermeszti, aki megsemmisíti az ellenséges fegyvereket, hogy az ellenség néma legyen és megfáradt. Ez a kép jól illik ahhoz az elképzeléshez, hogy Isten Jeruzsálemben (a szír által ostromlott városban) lakik, de éppen úgy ahhoz a gondolathoz is, hogy Isten maga békesség, mert az ellenség szándékaik abszolút nem jutnak el hozzá, és hogy fezette a békét ott, ahol tartózkodik, a körülzárt város megkönnyebbült, megszabadult az ellenségtől. Jól tennénk, ha a zsoltár teljes szövegét is figyelembe vennénk:7
Ismert Isten Júda között,
Izraelben nagy az ő neve.
És lakóhelye békévé lett,
lakóhelye Siónban.
Ott összetörte a íjakat,
pajzsot, kardot és a háborút.
A haldokló átadása során tehát áldás vagy kívánság vágyakozik a haldokló irányába, amelynek tartalma, hogy elérkeztünk a békességhez,8 valamint hogy Isten színe előtt véghezvisznek mukatyuk. Aki ismeri a teljes zsoltárt, az is észre fogja venni a kifejezett kifejezésen: a béke és a Siónban való tartózkodás a győzelem által érhető el. És az a tény, hogy ezt a zsoltárt „az Egyház napi imáját” (breviárium) minden második vasárnap imádkozzuk (a nap folyamán végzett imánál), tanít minket arra is, hogy ezt a zsoltárt és annak egyes versét is összekapcsoljuk az Isten húsvéti győzelmével és Jézus győzelmével. Az ő halála és feltámadása olyan lábnyomot hagyott, amin szeretnénk, ha a haldokló is átlépne, akiről imádkozunk. Ami a haldoklónak címzett kívánság kezdetén áll, hogy „Ma... (legyen lakozása...)”, nem feledkezhetünk meg arról a „ma”-ról, amelyet Jézus a kereszten a bűnbánó gonosztevőnek ígér: „Bizony mondom neked: Ma velem leszel a paradicsomban.” (Lk 23,43).
„Nehéz sokaság azok, akik néznek minket!” (Zsid 12,1)
Ígértem, hogy visszatérek arra a kérdésre, hogy kinek is adjuk át a haldoklót. Természetesen az Úrhoz, az Istenhez a Szentháromságban. De nem lehet figyelmen kívül hagyni ezt, és a szertartás többi imájában is, a környezetet, amelyben a haldokló tranzitja zajlik. Senki sem egyedüli egyén: egy közülünk távozik, ezért körülötte összegyűlik közösségünk, az Úrhoz távozik, de olyan Istenhez, akit angyalok és szentek hada vesz körül, akik Isten előtt állnak – szolgálatban és dicséret formájában. Őket is arra kérik, hogy kísérjék a halottat Isten színe elé, és boldogan vezessék el. E folyamat során az Üdvösség Ellensége és csapata legvégső tervei is számításba kerülnek. A rituális imák során, amelyek ezt követően következnek, ez így, részletesen és egyidejűleg költőien is kifejezésre kerül, de ez már egy másik cikk anyaga lenne.
Kiút
Még egy dologra kell összpontosítanunk – amit már az elején említettem – arra a szóra, amelyet a megemlített imádság magjának neveztem, és ez a szó: „Menj ki.” Amikor a pontos tartalmát megvizsgáljuk ennek a felszólításnak, meglepnek minket azok a jelentésbeli árnyalatok, amelyekkel az imádság különböző fordításaiban találkozunk. A kardinal Schönborn könyve így fordít: „Menj ki, keresztény lélek,...” A brünni egyházmegye egykori imádságos könyve, amely az „Átadás a halálra” teljes szövegét részletesen bemutatja, azonban így fordít: „Haladj tovább,...”9 A régi barokk fordítás így hangzik: „Menj és haladj, kedves lélek,...”10
A latin eredetiben így áll: „Proficiscere.” Pontosan így, ezen a formán – felszólító módban – találjuk ezt a kifejezést a Szentírásban három alkalommal. Az 1Móz 24,51-ben, amikor Ábrahám szolgája kérésére Rebeka Izsák felesége lett, Lában és Betúel így válaszol: „Vedd el, és menj, hogy a te urad felesége lehessen.” Amikor Jákob feleséget keres, Izsák így parancsolja neki: „Menj el az arámi mezőkhöz...” (1Móz 28,2). És a próféta Gád elküldi Dávidot: „Ne maradj a sziklába, menj el a judeai földre” (1Sám 22,5). A Szentírás más helyeiben is találkozunk ennek a szóformának gyakoriságával. Gyakori a patriarchák történeteiben Mózes könyvében, de főleg a Számok könyvében az izraeliták pusztai vándorlásának leírásában. A latin Szentírás szókincséhez tartozik, és szervesen megjelenik az Ószövetségben és az Újszövetség könyveiben.
Az umírvány helyzetével való párhuzam miatt jelentős, hogy ez a ige kifejez egy hosszú utazásra való átállást– akár valóságos (mint például Pál és Barnabás utazásai, amelyeket az Apostolok Cselekedetei írnakküldött), akár elméleti – mint egy gazda, aki bérbe adta a szőlőt a rossz szőlőknek, (Mt 21,33n.) és az az ember, aki a visszatéréséig a gyermekeire bízta vagyonát a talentumokban (Mt 25,14 n.).
Emellett számunkra fontos, hogy ez a ige nem csupán egy helyről a másikra való elmozdulást jelenti, hanem ezzel egy időpontot is, amikor ez az út elkezdődik. Így e szóban a „helyről való elválás” fáradtságát és nehézségeit is kifejezi. Ez nem egy ködös „haladéklás,” hanem egy „megmozdulás” kérdése, a helyben való mozdulatlanságból a mozgásba való átmenet.
E két általános jelentésbeli árnyalat mellett említsünk még két konkrét helyet a Szentírásban, ahol ennek a szónak a formáit találjuk. Amikor az Úr a tizedik csapással Egyiptomban megölte az elsőszülötteket, a fáraó még éjjel megparancsolta az izraelitáknak, hogy menjenek el. „Izrael fiai elindultak Rámesszusból Szukótra, körülbelül hatszáz ezer gyalogos férfi, a gyermekeket nem számolva” (Kiv 12,37). Ez a pillanat különösen jelentős a Isten népének történetében. A Páska először is egy kiút pillanata.
Péter első levelében így írnak az Úr Jézus Krisztusról: „Ő elment a mennybe, Isten jobbján ül, és hatalmasok, hatalmak és erők nyitottak neki.” (1Pét 3,22). Tehát a kiút szó pontosan az e mennybe való elmenést jelenti. Az angyalok, hatalmak és erők említése már szintén közel áll hozzánk.
Ez a felfedezésem a „Menj ki, keresztény lélek” felszólítással és annak bibliai alapszövegével P. Ivan szavaival fejeződött be, amikor ezeket a gondolatokat beszéltük meg, azzal, hogy felfedte nekem a kifejezés héber származását, amellyel foglalkozunk. P. Iván szerint a héber ige, amely az eredeti szövegben áll, szó szerint azt jelenti, hogy „kihúzni” a földből a sátor kolomposait. Hasonló jelentése van a akkádnak. Tehát ez a kifejezés elindulást jelent, elmozdulást a helyről, ahol Izrael (vagy az, akiről szó van) csak átmenetileg lakott.
Felszólító mód
Ne hagyjuk figyelmen kívül azt sem, hogy az imádság, amelyről beszélünk, a ige felszólító módját használja. Tulajdonképpen itt azok, akik imádkoznak, parancsolnak a haldoklónak. „Menj ki!” Tehát nem kérjük: „Maradj,” és nem szólunk Istenhez: „Hagyd nekünk!...” Már beszéltem arról, hogy az a halál, amellyel ezekkel a gondolatokkal kezdtem el foglalkozni, számomra valami nagy felé való törekvésként hatott, nem pedig a semmibe merülésként. És nemcsak az én érzésem ez, mások is meséltek róla, hogyan derült ki számukra az, hogy most el kell engedniük az Őt, akit nagyon szerettek.
Szabad folytonosság...
Végül újra a katechizmusra visszatérhetünk, hogy a gondolatainkat esetleg vele összehasonlítsuk és további impulzusokat kapjunk a témáról való gondolkodásra és imádságra. Két cikket említenék itt. A temetési szertartásokról a katechizmus azt mondja:
„Az Egyház, amely szentségi módon kísérte a keresztényt földi vándorlása során, mint anya, a karjaiban, elkíséri az útja végén, hogy „átadja a kezére az Atyának.” A kegyelme gyermekét Jézus Krisztusban átadja az Atyának, és a földbe temetés során a testének magját elhelyezi, amely dicsőségben fel fog támadni” (1683. cikk).
Ami a saját haldoklásunkra való felkészülést illeti: „Az Egyház arra bátorít minket, hogy készüljünk fel a halálunk órájára („A hirtelen és váratlan haláltól szabadíts meg minket, Uram” – litánia a szentekhez), hogy imádkozzunk Isten Anyjához, hogy könyörögjön érettünk a „halálunk órájában” (Üdvözlégy Mária), és hogy bízzunk meg Szent Józsefet, a boldog halál védelmezőjét” (1014. cikk).
