Fr. Ján sv. Bruna, OCD
Jézus imádságának formulája és a Név hatalma
A klasszikus Jézus-imádság formulája így hangzik: „Uram Jézus Krisztus, irgalmazz nekem (bűnösnek),“ néha azonban hosszabb változatban is szerepel: „Uram Jézus Krisztus, az élő Isten Fia, irgalmazz nekem bűnösnek.” Maga az orosz zarándok azonban egy rövid szintézisében az atyák imádságáról azt tanácsolja1, hogy néha változtassuk meg az imádság szavait, tehát egyszer mondjuk a rövidebb, máskor a hosszabb változatot. Ezzel talán elkerülhetjük a rutint és a gondolatlanságot. Ugyanakkor máskor, amikor már az imádság mélyebb szintre süllyed, jónak tűnik, ha hozzászokunk egy bizonyos formulához, és azt nem változtatjuk meg. Lehetőség van arra is, hogy többes számra váltunk: „Uram Jézus Krisztus, irgalmazz nekünk,” és így mélyebben tudatosíthatjuk az imádság egyházias dimenzióját. Tehát a Jézus imádságának formulája nem abszolútum, bizonyos mértékig lehet az egyéni igényekhez igazítani. Számomra fontos az olyan formula kiválasztása, amelyet a légzésünk ritmusában lehet mondani, ahogyan az a „fizikai módszer” részében elhangzik.
Nézzük most a Jézus-imádság két részét.
Az első részben a Jézus nevének kimondására helyeződik a hangsúly. A Biblia szerint a név Isten egyik attribútuma, Isten jelenlétének „helye.” Jézus nevének invokálása univerzalizálja az Úr megtestesülésének kegyelmét, mivel minden egyes ember számára lehetővé teszi, hogy ezt a kegyelmet személyesen eltulajdonítsa, hogy a szíve befogadja az Urat.2 Már az Ószövetségben is megtalálható ez az értelem a név mint Isten jelenlétének formája. Ezért Isten nevét csak a főpap mondhatta ki a jeruzsálemi templom „szentélyében,” és csak a Jom Kipur ünnepén, tehát évente egyszer. De a megtestesülés minden embert főpapká tett, akinek a neve van bízva. A Jézus név – Jéšuach, ments meg. Az imádság első részében tehát Jézust saját Uramként valljuk meg, és megvalljuk őt mint Megváltónkat és Üdvözítőnket – Krisztust.
Fontos megjegyezni, hogy a fent említett nézőpont, noha biztosan biblikus ihletésű, közel áll azon felfogásokhoz, amelyek szinte szentségi erőt tulajdonítanak a név kimondásának. De Oroszországban is, ahol ez a nézőpont annyira elterjedt, találkozhatunk olyanokkal, akik ellenkezőleg hangsúlyozzák, hogy az imádság ereje sokkal inkább abban rejlik, hogy a szív elrendezése az imádkozó személyében. Ezt a felfogást Teofan Zatvornik képviselte.
A Jézus-imádság második része valójában a vámos imádsága az evangéliumból (Lk 18,13). Az ember megvallja bűneit és Isten irgalmának szükségét és kérlelte Megváltóját, hogy bocsásson meg neki. A régi szerzetesek e módon próbálták megerősíteni magukban a pénthos érzését, egyfajta folyamatos tudatosságát bűneiknek, gyöngeségeiknek és a bukás közelségének, ha az Úr eltávolítja kezét és folyamatosan nem segít. Ez a hozzáállás azonban egyáltalán nem jelenti a kétségbeesett bűntudatot, amely az Isten bocsánatában kételkedik! Ellenkezőleg, hangsúlyozták a hit szükségességét, hogy Isten azonnal megbocsát – abban a pillanatban, amikor őszintén hozzá fordulunk. A Pénthos tehát egyfajta „vidám bűnbánat” azon ember számára, aki alázatosan elismeri gyengeségeit és egyidejűleg folyamatosan örül az Isten bocsánatának.
A fizikai módszer és az imádságra szánt idő
Néhány hesykhaszta próbálja támogatni imádságát pszicho-fizikai módszerekkel. Alapvetően ez biztosan jó ötlet, amely tudatában van az ember minden komponensének részvételének az imában. Ennek a irányvonalnak klasszikus műve a Szentséges Simeonhoz tulajdonított szöveg, amely valószínűleg Niceforus penészesíti Athos szent hegyén (14. század). Nagyon precíz útmutatóval szolgál a légzésről, a lélegzet visszatartásáról és egyéb gyakorlatokról, ígérve, hogy aki így imádkozik, „látni fogja a dicsőségben, ami hasonló ahhoz, amit Jézus tanítványai láttak a Tábor hegyén, és megkapja a szellemek megkülönböztetésének ajándékát…látni fogja a szív közepén lévő helyeket…, attól a pillanattól kezdve Jézus nevének invokálása minden rossz gondolatot el fog oszlatni.” Azonban nem minden hesykhaszta fogadja el ezeket a gyakorlatokat. Teofan Zatvornik, a Filokália oroszra fordítója, rövidíti a szöveget, és hozzáfűzi a megjegyzést: „Itt Szent Simeon bizonyos külső cselekedeteket említ, amelyek egyeseket megbotránkoznak és eltávolítanak ezektől a gyakorlatoktól, másoknál maguk a gyakorlatok torzítják...” „Figyelj a köldöködre,”3 Teofan egy „durva és buta” gyakorlatként jelöli meg.
Mindezek ellenére úgy tűnik, hogy bizonyos testi gyakorlatok, amelyek kiegészítik az imádságot, bizonyos értelemben, különösen a kezdeti szakaszban, amikor az imádság belsőbbé válik, tehát kevésbé függ a külső körülményektől, jelentőséggel bírnak. Számos atya és lelki szerző azt javasolja, hogy imádkozzunk a saját légzésünk ritmusában. Belégzéskor: „Uram Jézus (Krisztus),” kilégzéskor: „irgalmazz nekem.” Vagy: „Uram” (belégzés) – „Jézus” (kilégzés) – „irgalmazz” (belégzés) – „nekem” (kilégzés). A légzés és az imádság szavai közötti összhang segít idővel elérni, hogy a Jézus imádságunk olyan természetessé válik számunkra, mint a légzés. Ezt nem ellenezné Teofan Zatvornik sem, aki azt írja: „Fontos… bizonyos mértékig irányítani a légzést, hogy a szavak ritmusához tudjuk igazítani.”
Egy másik testi segédeszköz a testhelyzet és a környezet megválasztása imádság közben. Szent Bazil mondja: „Nézd, hogy a lélek ereje befolyásolja a testet, és hogy a lélek érzései is a testtől függenek.” Ezzel egyetért Szent Ignác Loyolai és más nyugati szentek is.4 Ignác nem ismer egyetlen ideális testhelyzetet sem, ami mindenkire vonatkozna, de tanácsolja: „Kezdd úgy, hogy térden állsz, vagy arccal a földön fekszel, vagy hátrafelé fekszel, mosolyogva nézve az égre, vagy ülve, vagy állva, mindig azonban azzal a szándékkal, hogy keresd, amit szeretnél. Közben figyelj a két dologra: 1. ha térdelve megtalálom, amit keresek, nem változtatom meg a testhelyzetet; ugyanúgy, ha arccal a földön fekszem, stb.; 2. azon a ponton, ahol megtalálom, amit szeretnék, nyugodtan elidőzök, anélkül, hogy gondovigod kérdésekkel a továbblépésen.”5
Fontosnak tartom, hogy ne tulajdonítsuk túlértékeltetett fontosságot ezeknek a módszereknek, és különösen tudatosítsuk, hogy az imádság és a benne elért fejlődés mindig az Isten kegyelme ajándéka. Jézus imádsága tehát nem csupán egy olyan gyakorlat, mint a jóga, ahogyan azt néha Nyugaton tévesen nézik.
Mennyi időt érdemes imádságnak szentelni? Teofan Zatvornik tanácsolja egy fiatal lánynak, akit levelek által lelkileg vezet:6 „A templomból sietve menj a szobádba... és közben tiszteletben kérd meg az Urat, hogy eltöltesz egy kis időt hasznos módon, amikor otthon tartózkodsz egyedül. Aztán egy kicsit pihenj. De a gondolatokat akkor se engedd kószálni, csak ismételd el magadban: Uram, irgalmazz! Uram, irgalmazz! Miután pihentél, azonnal kezdj bele a munkába: vagy imádkozz, vagy foglalkozz kézműves munkákkal. Hogy mit, mikor és hogyan, azt már magad döntsd el. Nem lehet csak a lelki dolgokkal foglalkozni. Valamilyen könnyű kézműves munkát kell végezni. És csak akkor nyúlj hozzá, ha a lélek fáradt és képtelen az olvasásra, gondolkodásra vagy az Istenhez imádkozásra. Ha viszont a lelki dolgok jól mennek, nem szükséges kézműves munkához nyúlni. Az arra van rendelve, hogy kitöltse az időt, amely különben üressé vált volna, és az mindig romboló...”7
Fontos észben tartanunk, hogy a itt idézett szöveg egy szabad lelkész lány számára készült, aki nem gondozott családot, és nem járt dolgozni, tehát valóban a legtöbb időt az imádságra és minden, ami ahhoz kapcsolódik, tudta szentelni. Nyilvánvaló, hogy ilyen körülményei ma csak minimális embereknek vannak, még a szerzetesek között is. Ancak Teofan tanácsai számos értékes, általánosan érvényes észrevételt tartalmaznak. Először is arra utalnak, hogy a Jézus imádsága az liturgikus és szentségi életbe van beépítve,8 és továbbá javasolt az olvasás és a „gondolkodás,” tehát biztosan az elmélkedés. Látjuk, hogy a Jézus imádsága miatt nem kell feláldoznunk más vagyoni imádságformákat, amelyekhez hozzászoktunk. Ellenkezőleg, ezek megfelelően kiegészíthetik egymást, és elsősorban attól függ, hogy melyik imádságforma felel meg tudatosan, és mennyire „haladó” vagyunk az imádságban és a lelki életben, hogy megfelelő időt szenteljünk az egyes formáknak, hogy a kontemplációra és az Istennel való életre vezethessenek minket.
Egy másik értékes észrevétel a munka fontosságára helyezett hangsúly, amelyet végzünk, mint a aktív pihenés formája. Ez összefügg Teofan antropológiájával, amely trichotómiás: az ember a test, a lélek és a szellem egysége.9 Ahhoz, hogy az ember harmóniában élhessen Istennel, minden egyes rész igényeit ki kell elégítenie. Közben a lelki szükségletek a legmagasabbak, és azok kielégítése megtanítja az embert arra, hogy a többi rész szükségleteit is összhangban elégítse ki. Hogy mennyi időt szentelünk mindegyik rész szükségleteinek, az nagymértékben függ a hivatásunktól és állapotunktól (legyünk laikusok, papok, vagy közösségben éljünk). Fontos azonban, hogy a szellemi, lelki és testi módokat bár a schematizálás kedvéért elkülönítjük, minden összekapcsolódik egyetlen emberben. Ideális esetben minden egyes rész támogatja a másikat. Ez nyilvánvalóan azt jelenti, hogy ha az állapotunkat és a hivatásunkat valóban Isten akaratának megfelelően választjuk, akkor a munkánknak is segítenie kell minket az imádságban való növekedésben, és viszont az imádság kedveltebbé teszi munkánkat, bármennyire is egyszerű is, az Isten elé való áldozattá. Nyilvánvaló, hogy ez egy magas ideál, amely felé haladnunk kell, és fokozatosan fel kell nőnünk.
Bár a talán megmutattuk, hogy az egész - és a munkanap is - imádsággá válhat, lelki tradíciók mellett a „privilegizált imádság időszakokat” ismerik. Ezek közé tartozik leginkább az este és a reggel. Ezt tanácsolja egy bizonyos szerzetes egy világi embernek, hogy – ha nem tud közvetlenül imádkozni egész nap – szenteljen időt a Jézus-imádságra az alvás előtt egy órával. A tapasztalat megmutatja, milyen sokat változik az ember alvása, aki csendben alszik, attól, aki szétszórt. Nem csupán arról van szó, hogy az első ember biztosan jobban pihen, hanem hogy reggel általában kezdetét veszi a csend, vagy hogy a csend könnyebben elérhető, akár egy viszonylag rövid időt is imádságban tölthetünk. A reggel tehát a második privilegizált idő. Aki képes, vagy inkább akinek megadatott, hogy bizonyos időt töltsön munka előtt a csendben és imádságban, fokozatosan felfedezi, hogy a munkanapja miként válik imádsággá, és a munka, bármennyire is fontos a figyelmet igényelni, egyre inkább áthatja az imádság, még akkor is, ha éppen „nem imádkozunk” – a szó megszokott értelmét tekintve. Az imádság nem lesz többé a „jó keresztény” kötelezettsége, és valóban áldás forrássá válik számunkra és környezetünkre. Nem szükséges hangsúlyozni, hogy ezen imádsági szint elérése, a Szentlélek erőteljes segítségén kívül, ismereteket és az imádsághoz való hűséget is igényel.
A hesykhasztikus spiritualitás és a Jézus imádsága Nyugaton
A nyugati keresztények a hesykhasztikus spiritualitásnak ismerhetik meg zömmel az eddig említett Őszinte zarándok elbeszélésekkel, amelyek 1881-ben jelentek meg Kazanyban, és az első világháború után kezdték el fordítani a világ nyelveire. Már sokkal korábban azonban a spiritualitás legalább rokon volt a hesykhasztikus életben, különösen a kolostorokban. Gorazd Vopatrný a Hesykhasmus, mint tradicionális keresztény spiritualitás című könyvében,10 a hesykhaszták között tartja Szent Benedeket, Szent Patrikot, vagy akár Szent Ludmilt is.
Úgy tűnik, hogy a leginkább hesykhasztikus spiritualitás a Szent Brúnó fiainál, a kartuzánoknál maradt életben. Már a 12. században elterjedt benediktin szerzetes, Vilmos Szent Thierry a „Négy arcszög” című írásában a kartuzánokat úgy említi, mint akik „a nyugati sötétségben és a Gallföld hidegében hordozzák a keleti fényt, az ókori egyiptomi szerzetesek buzgóságát – a magány életpéldáját és a mennyei élet mintáját.” Az írni való kartuzán szövegek, ma elérhető,11 ténylegesen kiemelik a belső csend és imádság aszkézisének életének tapasztalatait, amelyek Istenhez való egységhez vezetnek. Szeretném itt bemutatni egy anonim kartuzán szöveget is, amely egyúttal körvonalazza az aszkézis feltárási aspektusait is, amelyeket eddig nem hangsúlyoztam: egy hesykhasztának néha „sötét éjszakán” kell áthaladnia, hasonlóan ahhoz, ahogyan Szent János a Keresztelőnél leírta. Ez a felismerés is sok szent átélt a keleten.
Itt tehát előterjesztek egy részletet egy anonim kartuzán szövegből:
Végtelen a csend utáni vágyam,
végtelen a béke iránti vágyam.
Hogyan tudom megszabadulni az életem hajszolásától?
Hogyan tudom kiirtani a zajt?
A szeretet Istene volt a szívemben,
és én a szeretet Istenének a szívében voltam.
Halálomig kóboroltam az éjben,
pillanatokba nézve,
csúcsokra emelkedve,
dacolva a hideggel...
(...)
Kint a világ,
kint a zaj és a rohanás.
De a lakás nem kint van,
bent van.
Csak rajtunk múlik,
hogy megtöltsük a házat csenddel.
A csend pihenést ad, megnyugtat, meggyógyít, örömet okoz.
A csend helyreállítja az erőnket, véd, segít gondolkodni.
A csend jobbá tesz minket.
Csak ő ad egységet a szellem és anyag között,
megengedi, hogy Isten után keresünk buzgóbban magunkban,
hamarabb rátaláljunk, és teljesen birtokba vegyük.
Ahogy már említettem, a Jézus imádsága és a szív imádsága a keresztény keleti spiritualitás ősi részét képezi. Ugyanakkor egyre nagyobb szerepet kap a nyugati keresztények imádságában is. Talán ez lehet egyike azon utaknak, amelyek hozzájárulhatnak, hogy közös forrásokat találjunk a teológia és a lelki élet terén, hogy egyre nagyobb teljességgel törekedjünk Isten és az ő apostolai parancsainak és kívánságainak beteljesítésére: „mindig imádkozzatok” (1Thess 5,17) és „legyetek a tökéletes egységben” (Jn 17,23).
előző
