Fra. Jan Szent Bruna, OCD
Az első karmelitai regula felszólítja Szent Albert a Kármel hegyén élő remetéket: „Mindenki maradjon cellájában vagy annak közelében, és nappal és éjjel tanulmányozza az Úr törvényét, és őrködjön az imádságok felett” (10. fejezet). Hasonló parancsot az imáról Pál apostol is ad a tesszalonikai keresztényeknek: „szüntelenül imádkozzatok” (1 Thessz 5,17).
Már az ókortól sokan próbálták ezt a bibliai igét megfelelően magyarázni, és beilleszteni a hétköznapi életbe. A magyarázatok gyakran eltértek egymástól, és néhányat el kellett vetni. Így például a „messaliániák”, a 4. századi szíriai eretnekség hívei, ezt a parancsot azáltal akarták megvalósítani, hogy egyes imákat egyenként, egymás után recitáltak. Ahhoz, hogy így imádkozhassanak, feladták a munkát, különösen a manuális munkát. Egy másik megoldással, amelyet Szent Ágoston is átvett, és amely később a legelterjedtebbé vált, jött Origénész: „Szüntelenül imádkozik az, aki összeköti az imádságot a szükséges munkával, és a szükséges munkát újra az imádsággal.”1 Ez a felfogás összhangban van a rendünk szavaival, amelyeket fentebb nem említettünk, nevezetesen, hogy a testvéreknek folyamatosan imádkozniuk és meditálniuk kell, „ha nem foglalkoznak más indokolt okok miatt” (ugyanott, 10. fejezet).
Felvetődik azonban a kérdés, vajon lehetséges-e a szükséges munkát fokozatosan átszőni imádsággal, így az nemcsak azért válik imádsággá, mert az Úrnak végzik, hanem hogy az Ő jelenlétében tudjunk dolgozni. Az egyház hagyománya, különösen a szerzetes hagyomány, arra válaszol, hogy ez lehetséges, mégpedig a szív imádsága és a vele szorosan összefonódó úgynevezett Jézus-imádság által, amelyet napjainkban különösen a nyugati egyházak szerzetesei (de laikusok is) gyakorolnak. Éppen erről az imádságról szeretnék röviden beszélni, mint a spiritualitásunk lehetséges gazdagításáról.
Hésükhia
A Jézus-imádság hagyománya a hézukhasták spiritualitásához kapcsolódik, akik a lelki nyugalom, béke és csend keresői, tehát a lélek és az érzékek megnyugtatásának állapotához, amely lehetővé teszi a következő állandó figyelmet Istenre és a Szentlélek sugallatai iránti érzékenységet. Ennek az állapotnak a eléréséhez azonban fokozatos szívpurificáció szükséges, mivel „a szív meggyógyulásából származik a lelki egészség, így vonzódunk Istenhez és annak valóságaihoz, míg a világiesség és a bűn ellenállást és akár gyűlöletet ébreszt bennünk.”2 A tiszta szívű ember meglátja Istent (Mt 5,8).
Mit is értünk szív alatt? A kifejezés különböző íróknál nem mindig azonos jelentésű. Teofan Zatvornik ezt érzés szervének tekinti – tehát egyfajta „hely”, ahol megtapasztalhatjuk, érezhetjük Istent. „A szív rendelkezik az összes lélek és test erejével”, az „minden emberi lelki és testi erő középpontja”.3 Így egyfajta középpontként érthetjük az ember lényegét, a „helyet”, ahol az ember a leginkább önmaga.4 Az Írás figyelmeztet azonban, hogy ha az ember nem őrzi a szívét, az a hely rossz gondolatok, paráznaság, rablás, gyilkosság, házasságtörés, kapzsiság forrásává válhat… (Mk 7,21–22). Az ember szíve, aki aszkétikus életre vágyik, szerencsére általában nem ilyen „átitatott” a bűnnel, de az aszkéták tudatában vannak, hogy mindannyiunkat különböző mértékben sújt a gonoszság, amely falat képez az ember és Isten között, és ezt a gonoszságot el kell távolítani, hogy az ember visszatérhessen az Istenel való harmónia természetes állapotába. E feladat teljesítése azonban nem emberi erejébe tartozik. Az ember természetesen együttműködik az aszkézissel, ami azonban főleg abban áll, hogy hagyja, hogy Isten cselekedjen. Irenaeus már mondja, akinek tanítása a hézukhazmus teológiai alapjának tekinthető: „Nem te cselekszel Istennel, hanem Isten cselekszik benned…”, de ehhez a másik oldalon szükséges „kölcsönadni egy szívet, amely puha és változásra hajlandó, és megőrizni azt az alakot, amelyet benne a Mester alkotott. Isten művészetével fokozatosan eltakarja a földet, amely az emberben van… Teremteni Isten feladata, de formálódni az emberé. Amikor az ember Istennek adja, ami az övé, a hitét és alázatát, elfogadja a művészi alkotást, és Isten tökéletes művévé válik.”5
Isten kegyelme és az ember együttműködése, amely végül a tisztulás, az „Isten látása”, azaz az Ő jelenlétének érzékelése állapotához vezet, és ahhoz a állapothoz, amikor a dolgok és mindent Isten nem eltérít tőlünk, hanem éppen ellenkezőleg, minden Őrá mutat, sémásan három fokozatra osztható, amelyek nagymértékben egybeesnek az imádság fokozataival. Az első fokozat morális, itt elsősorban a bűn és a gonosz elutasításáról van szó, amelyek leginkább eltérítenek Istentől. A második fokozaton a figyelem ellenőrzéséről van szó. A cél az, hogy megőrizzük a figyelmet az imádság szavain és kizárjuk a zavaró gondolatokat. Ebben a fázisban fontos az is, hogy megtanuljunk megkülönböztetni a jó gondolatokat, azokat, amelyek Istenhez vezetnek, a rossz gondolatoktól, azaz a zavaróktól, amelyek bizalmatlanságot, zűrzavart sugallnak. A harmadik fokozat egyfajta imádság egyszerűsítése. Evagrius azt állítja, hogy a gondolkodásnak néha meg kell szabadulnia minden gondolattól, és tiszta fény legyen, amelyben átvilágít az Isten fénye. Jan Kassián viszont tudatosítja, hogy a gondolatok nélküli állapot veszélyes lehet, így a tökéletes tisztulás után szükséges az intellektuális képességeinknek „táplálékot” adni, amely a Szentírás. Ezt a tapasztalatot a orosz zarándok is megerősíti, aki felfedi: „Jób jóság6 a Szentírás megértésének kulcsa.” „Megkezdődött számomra a rejtett belső ember, a szív megértése, mi is az igazi imádság, a lélek hódolata, a bennünket tartó királyság, a szavak, hogy maradjatok Bennem, adjátok nekem a szíveteket, öltözzetek Krisztusban, mi a Lélek jegyessége a szívünkben, mi a szív kiáltása: Abba! Atya! és sok más dolog.”7
Néhány szerző a „normál életbe” való visszatérést is számításba veszi, amelyből talán az aszkéta – a tisztulás céljából – legalább részlegesen visszavonult. Jean Yves Leloup leírja egy fiatal párizsi férfi történetét, aki elutazott Athos hegyére, hogy megtanulja az imádságot és a hézukhasták elmélkedési módját. Talált egy öreget, aki egyre tovább vezette őt, míg a fiatalember elérte az imádság legmagasabb fokait, és a vágy magába kerítette, hogy „minden ember megmeneküljön és eljusson az igazság teljes megismerésére”. Teljessé vált a szeretetben, teljes tűzzé. Amikor az öreg ezt észrevette, lekiabálta: „Most elég! Most menj! Hagyj el Athost, és menj haza! Ott fog kiderülni, mi marad a te szép hézukhás meditációidból.” Ugyanígy láthatjuk sokakat, akik a kolostorban maradtak, de az ott töltött idő után a szív tisztasága és kardiognózis8 után számos tanítványt és követőt fogadtak, vagy csak azok, akik „hallani akarták a szót,”9 így az atyák „kijöttek” (a rejtekből), és lelki életük megromlása nélkül apostoli munkának szentelték magukat. Bizonyára nem hiányoztak a sok névtelen, akik sem „a világba” nem tértek vissza, sem nem váltak híres lelki vezetőkké, de felfedezték, mennyire apostoli a magányban élni, és rejtett imádságukkal és áldozataikkal sokat segítettek.
A Jézus-imádság
Elméletileg a Jézus-imádság csupán egy a sok módszer közül, amelyek segítségével elérhetjük a belső imádságot, azonban a pravoszláv egyházban olyan népszerűságot és elterjedést nyert, hogy gyakran azonosítják a belső imádsággal mint olyannal. Különösen a szív tisztálkodásának folyamatában hangsúlyozzák ki rendkívüli szerepét. Gyakran „gyors útként” mutatják be a megszakítás nélküli imádságra, mint a legkönnyebb módot, hogy figyelmünket a szívbe irányítsuk. Ezeket a kifejezéseket azonban viszonylag kell érteni. Még az aszkéták írásaiban is olvashatjuk, hogy az imádság szintén „láthatatlan mártíromság”, különösen az imák alatti pillanatokban, amikor a szívünkből feltárjuk az elrejtett szenvedélyeinket és a legkülönbözőbb nehezen kezelhető gondolatok ránk hatnak, amelyekkel szemben imádsággal kell megküzdenünk és fokozatosan győznünk kell.
A Jézus-imádságot is sémásan három alapfokozatra szokták osztani: az ajkakkal való imádság, a gondolati imádság és a szív imádsága, bár például Teofan Zatvornik azt állítja, hogy az imádság akkor autentikus, ha mindezek az elemek együtt jelen vannak. Az imádság fokozatai így átszövik egymást, az a fontos, hogy melyik dominál.
A Jézus-imádság kezdetben szavakkal elmondott imádság, mint bármely más. A szavakat hangosan kell kimondani, vagy legalább csendben megfogalmazni. Fontos, hogy figyeljünk az imádság szavaira akaratunk erőfeszítése által. Ebben a szakaszban gyakran úgy érezzük, hogy az imádság nehéz feladat, amely kitartást és alázatot igényel.
Idővel az imádságnak belsővé kell válnia, az elme gyakran megismétli, miközben az ajkak hallgatnak. Az imádság fokozatosan olyan ritmust nyer, amely megfelelő az imádkozó személyhez, és gyakran ismétlik anélkül, hogy (érezhető) akaratunk erőfeszítése szükséges lenne. Partenius atya erről úgy beszél, hogy „bennünket egy kis patak zúg.”
Az utolsó szakaszba akkor lépünk be, amikor az imádság behatol a szívünkbe, és belsőleg formál bennünket és átalakít. Fokozatosan egyre inkább azonosul a szív ritmusával (amelyet talán nemcsak a szívverés tényleges ritmusaként, hanem egyfajta ideális ritmusként értsünk, amely segít a nyugalom és elcsendesedés állapotában Isten előtt) és folyamatos imádsággá válik.
Ezen a ponton megfelelőnek tűnik, hogy megemlítsek néhány észrevételt Wilfrid Stinissen atyától.10 Úgy véli, hogy a Jézus-imádságot nem lehet jól egyesíteni a szívverés ritmusával, ha az imát hosszú ideig nem végeztük szinte megszakítás nélkül. Még az Athos hegyi remeték között is nehéz találni valakit, aki eljutott idáig. Az, hogy ilyen radikálisan lépjünk erre az útra, ráadásul tapasztalt öreg segítségét igényli. Felteszi a kérdést, hogy vajon a nyugati embernek van-e elegendő pszichés egyensúlya ahhoz, hogy merészkedjen erre az útra. Ezután egy másik irányt ajánl a lelki utazásról, amely a Jézus-imádságot kezdeti pontnak tekinti – a kezdetet, amely eljut a csendhez. Eszerint néha elegendő csak egyszer elmondani az imát, majd csendes imádságban maradni. Amint újra megjelennek a zavaró gondolatok, jól van újra a kifejezett imádsághoz folyamodni.
Úgy tűnik, hogy mindkét itt leírt „módszer” a Jézus-imádságra hasznos lehet. Fontos, hogy belépjünk az imádságba; és egy idő után saját magunk érezzük, melyik mód működik jobban számunkra. Úgy gondolom, hogy Stinissen véleményét, miszerint az imádságot nehéz egyesíteni a szívritmusával, ha azt szinte folyamatosan nem imádkozzuk, nem szükséges teljes egészében elfogadni, különösen, ha a szív ritmusát nem csupán a szó szerinti értelmében, mint az egyes szívveréseket értjük, hanem – ahogy azt korábban említettem – ha az imádságot a számunkra megfelelő ritmusban imádkozzuk, a személyes ritmusunkban, amely segít nekünk a nyugalom és elcsendesedés állapotába Isten előtt.
folytatás
