Wilfrid Stinissen OCD
(A svéd Karmel című folyóirat szerint, 1996. augusztus)
A tökéletes keresztény életben a belső imádság elválaszthatatlanul összefonódik a liturgikus imádsággal. Valaki először „felfedezi” a belső imádságot, míg másoknak először a liturgikus imádság jut el. De aki őszintén keresi Istent, annak elkerülhetetlen, hogy a két imádságforma egybeolvadjon. Aki Isten megismerésének útján halad, nem talál más utat, mint azt, hogy Isten egyszerre mutatkozik meg a titokzatos mélység csendjében, és egyszerre határozza meg teremtését szavakkal és jelekkel.
„A lelki élet” - tanítja a II. vatikáni zsinat - „nem csupán a szent liturgiában való részvételben rejlik. A keresztények egy közös imádságra való meghívásban részesülnek, ugyanakkor be kell lépniük a kamrájukba, hogy titokban imádkozzanak az Atyához, sőt, folyamatosan imádkozniuk kell, ahogyan Pál apostol tanítja“ (SC 12).
Dialógus Isten és az ember között
A templomi napi imádság általános irányelvei szerint feladata, hogy „kapcsolatot teremt, vagy inkább párbeszédet Isten és az emberek között, amikor ‘Isten beszél népéhez… és a nép válaszol Istennek énekekkel és imádsággal’“ (14).
A templomi imádság az a valódi Jákob létrája, amelyen Isten angyalai fel- és alászállnak (Gn 28,12; Jn 1,51). Isten üdvözítő szava a minket olvasmányokban érkezik, de gyakran a zsoltárokban is, és mi válaszolunk azzal, hogy hálaadással dicsérjük Istent. A kettős mozgás, a felemelkedés és a leszállás a mise Gloria első szavaiban van legjobban összefoglalva: „Gloria in excelsis Deo – et in terra pax hominibus” (Dicsőség a magasságban Istennek – és a földön a jóakaratú embereknek békesség). A mi dicséretünk alulról indul, felfelé emelkedik és Isten magasságát dicsőíti. És Isten szavai, amelyek szeretetéről szólnak, felülről érkeznek, alászállnak és békességet adnak az embereknek a földön. Micsoda gyönyörű dialógus!
Az a dolog, ami mindig megtörténik a mély szintű párbeszéd során, itt is megvalósul. Mindkét mozgás, az embertől Isten felé és Isten ember felé, kölcsönösen összefonódik, és végül nem lehet őket egymástól megkülönböztetni. Amikor „az Úr Isten biztosan a békéről beszél népének és szentjeinek” (Zsolt 85,9), ő önmagát dicsőíti. Minden, amit az emberért tesz, felfedi saját dicsőségét. „Dicsősége Isten élő embere,” írja Ireneus Lyonból (+ kb. 200): amikor az ember igazán él, amikor minden szempontból jól van, belőle valami Isten dicsőségéből árad. „A gyümölcséről ismerik meg a fát” (Mt 12,33). Ha az ember jó gyümölcs, akkor tanúsítja, hogy Isten jó fa. Másrészt az embernek csak jót tesz, ha elfelejti önmagát és dicséri Istent. Ebben a dicséretben találja meg legmélyebb örömét. „Fénylünk” (Zsolt 34,6), amikor Istent dicsérjük. Akkor élünk igazán abban, aminek teremtve lettünk: egy Isten felé haladó áramlásban állunk. A helyes úton haladunk, ezért lelki békét érzünk: mert Ágoston szerint a béke azt a békességet jelenti, amelyben körülvesszük magunkat, amikor minden rendben van.
Hogy ezek a mozgások (az ember dicséri Istent – Isten megszenteli az embert) összefonódnak, a legélénkebben Krisztusban látjuk. A liturgikus konstitúció az ő „nagy művéről” beszél, amely tökéletesen dicsőíti Istent és megszenteli az embert“ (SC 7). A szó testté lett az emberért vagy az Atyáért? A kérdés természetesen hibásan van feltevő. Itt nincs olyan ‘vagy-vagy’. Az Atya dicsérete az ember megváltása. Néhány ember morcosan nézi, amikor mondják, hogy minden Isten dicséretére teremtett: Milyen egoista Isten! De nem értik, hogy amikor Isten saját magát dicsőíti, akkor a szeretetet dicsőíti. Isten ugyanis szeretet. Ha Isten dicséri a saját dicsőségét, az azt jelenti, hogy szeretetét mutatja meg teljes ragyogásában, megmutatja, hogy sosem a saját hasznát nézi, hanem csak Fiát és mindannyiunkat, akiket magába foglalt. Ennél távolabb az egoizmustól nem lehet jutni!
Az ember is szeretné dicsérni önmagát. Ezen alapvetően semmi rossz nincs. Ha olyanok lennénk, amilyennek Isten tervezett minket, tényleg jogunk lenne keresni a saját tiszteletünket, a saját igaz tiszteletünket. Jogunk lenne szeretni önmagunkat, vagyis a lényünk valódi mélységét, amely nem más, mint a szeretet, tiszta szeretet, amely csak ad és fogad. A bűn, az egoizmus azonban mindent felfordított, így a szeretet önmagunk iránt most gyakran a mások kárára történik. Aki helyesen szereti önmagát, azt a szeretetet szereti, amelyre teremtetett.
Amikor a liturgiában dicsérjük és magasztaljuk Istent, egyben dicsérjük Isten képmását önmagunkban is. Nincs helye a büszkeségnek, egoizmusnak, mások megvetésének. A liturgikus dicséretben a test nagyon aktívan részt vesz. Minden testi tevékenység bele van foglalva a liturgiába. Az a test, amely napi kötelességeit teljesíti, a liturgiában mélyen megalázkodik Isten előtt, az a hang, amely a mindennapi életben zeng, a liturgiában dicséri Istent. Amikor tudatában vagyunk annak, hogy testünk milyen méltósághoz jut, és gyakran lehetőséget adunk neki, hogy részt vegyen a liturgiában, ez a méltóság mindenhol kísérni fog minket. Isten a végtelen jóságában valójában inkább minket dicsőít a liturgiában, mint mi őt. Van azonban veszély azok számára, akik gyakran részt vesznek a liturgiában – főleg szerzetesek – hogy ahelyett, hogy a liturgia méltósága elkísér minket a mindennapi életbe, a hétköznapok banális magatartását engedjük be a liturgiába.
A másik Isten népe imádsága
„Mivel ez a másik Isten népének imádsága,” írja VI. Pál a templomi napi imádságról az apostoli konstitúcióban, a Laudis canticumban, amelyben 1970-ben hirdette meg e imádság megújítását: „úgy lett megszerkesztve, hogy ne csak a klérikák, hanem a szerzetesek és a világiak is részt vehessenek benne. Az emberek különböző állapotai és pozíciójuk különleges igényeire való tekintettel különböző celebrálási módokat vezettek be. Így a templomi napi imádságot a különböző közösségekhez lehet igazítani, akik a maguk életkörülményei és küldetése szerint imádkozzák“ (1). „Ezért a templomi napi imádság minden keresztény számára felajánlott” – folytatja a Szentatya – „még azok számára is, akiknek nem kötelező imádkozniuk.” És így: „Mindenekelőtt fontos, hogy Isten népe újdonsült szeretettel ismerje meg a zsoltárok imádságát, amely folyamatosan követi és hirdeti Isten cselekvését az üdvösség történelemében.”
Hosszú ideig szinte mindenki által elterjedt nézet volt, hogy a templomi napi imádság csupán a papokra és szerzetesekre vonatkozik, míg a laikusoknak be kellett érniük a rózsafüzérrel. Amikor ez csupán latin nyelven volt hozzáférhető, ez a nézet bizonyos mértékig érthető volt. A latin falat alkotott a szellemi és a laikus emberek között. Az első egyházban ez nem volt így, mivel a latin (esetleg a görög) az emberek nyelve volt. A templomi napi imádság a hívők közösségi aktív részvételével járt. Amikor az emberek már nem beszéltek latinul, számos népi vallásgyakorlat alakult ki. Az egyik legismertebb közülük a rózsafüzér. A mise előtti vecsernye közös megünneplése szinte elképzelhetetlen volt a zsinat előtt. Ezzel szemben sok katolikus család minden este imádkozta a rózsafüzért.
A templom a rózsafüzért nagyon fontosnak tartja. Az egyszerűsége és meditációs jellege miatt a rózsafüzér mindig fontos helyet foglal majd el a katolikus egyház imádsági életében. A rózsafüzér azonban nem tipikus reggeli vagy esti imádság. Reggel egy tized rózsafüzért imádkozni nem ér fel azzal, mint a reggeli dicséreteket (laudes). Amikor dicséreteket imádkozunk, akkor Isten dicséretével kezdjük a napot; a rövid olvasmány táplálékot ad az útra, amelyel a nap folyamán táplálkozunk; az igehirdető imádságokban kérjük a nap hátralévő feladataihoz szükséges erőt. Ezen kívül tudatában vagyunk annak, hogy nem egyedül imádkozunk, hanem az egész egyházzal együtt: világszerte ugyanaz az imádság hangzik. Nem vagyunk csak magunkra utalva: ha fáradtak, álmosak vagy zavartak vagyunk, tudjuk, hogy mások a lelkesedésükkel kompenzálják a mi gyengeségünket. Egy nagy kórusban annyira nem számít, ha néhány tag bizonytalan vagy kicsit rekedtes. Mégis tudnak együtt énekelni a többiekkel, és nem kell attól félniük, hogy megzavarják a harmóniát. Amikor a templomi napi imádság imádságát imádkozzuk, a misztérium közepébe kerülünk. Krisztus misztikus testéhez tartozunk. Az én apró ‘énem’ egy határtalan összefüggésbe van elhelyezve. És csak akkor tudok valóban ‘énmaga’ lenni, ha be vagyok vonva valamibe, ami nagyobb, mint amit azonnali érzeteim szerint ‘önmagamnak’ érzékelek.
Természetesen a laikusok többsége nem tudja az egész hivatali imádságot imádkozni. Ám imádkozhatnak egy részét, vagy akár csak egy szakaszát egy résznek. Például a reggeli dicséretek során a zsoltárra is korlátozódhatunk. Gyakran csak két lehetőséget látunk: mindent vagy semmit. És így a hivatal hossza ürügyként szolgál arra, hogy egyáltalán ne imádkozzunk. De van középut: válasszon egy részt, és azzal megelégedni. A laikusok előnyét képezi, hogy a imádság mennyiségében szabadon választhatnak. A pap vagy szerzetes köteles imádkozni a templomi napi imádság minden részét. A kötelezettségről beszélek, de ez ‘áldott’ kötelezettség. A kötelességhez való hűség gazdagít minket. Ezzel azonban kockázatok is járnak: az illető gyorsan a lehető leghamarabb szeretné ‘letudni’ az ügyet. A laikus ezzel szemben nincs egy bizonyos mennyiséghez kötve, ezért inkább a minőségre tud gondolni.
A keresztény hagyomány többnyire megkülönbözteti a közösségi és az egyéni imádságot. Mindkettő fontos, és Jézus mindkettőre buzdít. „De te, amikor imádkozol, menj be a kamrádba, zárd be az ajtódat, és imádkozzál Atyádhoz, aki a rejtekben van; és Atyád, aki látja a rejtett dolgokat, visszaadja neked" (Mt 6,6). Úgy tette Jézus is. Az ő ‘kamrája’ gyakran a természet volt. „…Felment a hegyre, hogy egyedül imádkozzon. Már este lett, és ő ott volt egyedül” (Mt 14,23). Jézus azonban a zsinagógába is járt, és zsoltárokat énekelt tanítványaival. Hiszen mondja: „Mert ahol ketten vagy hárman összejöttek az én nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20).
A templomi napi imádság a hívők közösségi imádságának tipikus imádsága, közösségi imádság jellege van. Közösségi imádságra van szánva, és legjobban akkor valósul meg, amikor másokkal imádkozunk. Például a responsoriumok olyan éneklést (vagy recitálást) feltételeznek, amikor két kórus váltakozva együtt énekel. Mindenkinek, aki másokkal együtt imádkozza az órákat, fontos, hogy időt szánjon személyes, magánimádságra is, tehát arra az imádságra, amely miatt belépünk a saját ‘kamránkba’. Csak a közösségi ima nem elegendő.
Viszont a laikus, aki egyedül imádkozik ‘a saját kamrájában’ a templomi napi imádságot, ez az imádság gyönyörű szintézise lehet a közösségi és az egyéni imádságnak, a szóbeli és a kontemplatív imádságnak. Részt vesz a templomi imádságban és tudatában van annak, hogy a templommal összeköttetésben van, miközben egyedül imádkozik, és lehetősége van arra, hogy szabadságát kihasználja, megálljon egyes versekben, így az imádságot meditációra és kontemplációra irányítsa.
(A svédből fordította prof. Dagmar Chvojková)
tovább
