Wilfrid Stinissen OCD
(A svéd lap Karmel, augusztus 1996)
Földi és mennyei liturgia
Sokan érzik, hogy az élet olyan jelentéktelen, olyan korlátozott, olyan töredékes. Vágyunk a szélességre, térre, nagy perspektívákra. Fáj az a tudás, hogy az élet valahogyan szétesett, hogy gyakran elmerülünk a jelentéktelenségekben, míg a valóság – amely csak sejtünk – végtelen. Valójában mindannyiunknak van egy kis közös vonása Teréziával Lisieux-ből, és az ő szavaiban ismerjük fel magunkat: „Je choisis tout“ (Mindent választok). Mindent akarunk, a teljességet. Ez az átfogó perspektíva, amelyről a mi időnkben annyit beszélnek, valójában a pré-ludiális perspektíva. Ezt már az ókori filozófia is tudta, amikor kijelentette, hogy az emberi értelem nyitott a létezés teljességére. Az emberi értelem nem nyugodhat meg csupán ebben vagy abban; csak akkor ér nyugalmat, amikor megérti a teljességet.
A társadalmi kommunikációs eszközök és azok hírei által a látókörünk hihetetlenül kitágult: már nem a kis falunkban élünk, hanem egy nagy világban, és a másik végén a földgolyón történtekről szóló hírek gyakran gyorsabban eljutnak hozzánk, mint az a információ, ami a szomszédságunkban történt. Ennek ellenére azonban nem vagyunk elégedettek. A legtöbben tudják, hogy ez nem a teljesség, hogy a szemünkkel látott dolgok mögött létezik egy láthatatlan valóság, és hogy ez a láthatatlan valóság talán érdekesebb, igazabb, mint az, amit érzékeinkkel megérinthetünk. Minden vallás ebben nyilvánvalóan egyetértene.
A hinduizmus beszél a „mája”-ról (ez a szó a szanszkritból származik, és trükköt, csalást, illúziót jelent): a brahmanista filozófia a világot illúziónak tekinti. A keresztények nem értenek egyet ezzel a nézettel, és védeni akarják a világ valóságát. A hinduizmus azonban nem állítja, hogy a világ nem valóságos, hanem – ahogyan a kereszténység is – rámutat arra, hogy a világ, ahogyan szemünkkel látjuk, csupán egy kis része a valóságnak. Azáltal, hogy azt hisszük, hogy ez a kis rész a teljesség – vagy legalábbis úgy élünk, mintha így lenne – eltávolodtunk az igazságtól. A világ illúzió nem azért, mert nem valóságos, hanem mert amit érzékelünk belőle, azt a feltevést kelti bennünk, hogy ez a teljes valóság.
A látható konkrét valóság önmagában nem akadály vagy fátyol, ami eltakarja a láthatatlant. Aki a mélyében él, annak a látható a láthatatlan kinyilatkoztatása és híd hozzá. Minél tisztább a kapcsolat az ember és a teremtés között, annál „átláthatóbb” a teremtés számára. János a Keresztelő ezt a fontos tényt így fejezi ki: „Az az ember, aki nem képes uralkodni az érzékek örömein, soha nem fogja megkóstolni a felsőbbrendű, meg nem szűnő örömet Istenben általa teremtett lényeken és egyéb műveken keresztül… de az ember, akinek már tiszta a szíve, minden dologban boldogságot talál Istenben, aki örömteli, kedves, szelíd, tiszta, lelki, boldog és szeretetteljes“ (Felszállás III, 26).
Az, hogy annyi ember érdeklődik a hinduizmus vagy a buddhizmus iránt, abban rejlik, hogy mindkét vallás kifejlett érzékkel bír a láthatatlan valóság irányában, ami a látható mögött vagy azon túl létezik. Ez az érzék azonban a kereszténység részéről is megvan, legalábbis amikor teljes szívből éljük. A kereszténységben ez a láthatatlan valóság ráadásul konkrét tartalommal bír. Nem valamilyen formátlan, ködös valóság, hanem „arca van“, vagy inkább sok arca van, amelyhez minden egyes embernek megvan a személyes kapcsolata.
Mindez teljesen világosan megnyilvánul a napi ima liturgiájában. Amikor imádkozzuk vagy énekeljük a saját szobánkban, vagy néhány más hívővel együtt, nem úgy tesszük ezt, mint elszigetelt egyének, hanem a világméretű egyházzal való közösségben. Valójában még a „világméretű” szó is túl korlátozott. A napi egyházi imát mi az egész egyházzal imádkozzuk, még a mennyei egyházzal is. „A dicséret, amelyet Istennek örökké énekelnek a mennyben, és melyet az Úr Jézus Krisztus, a főpap hozott erre a világra, különböző formák gazdag változatosságában valósággal megvalósul a templomban sok évszázadon keresztül“ – ezekkel a szavakkal kezdődik VI. Pál konstitúciója, Laudis canticum. A napi ima általános irányelveiben ezt olvassuk: „Amikor az egyház a napi imájával dicséretet ad Istennek, saját énekével csatlakozik ahhoz a dicsérethez, amely örökkön örökké elhangzik a mennyei lakóhelyeken, és egyúttal előre kóstolja azt a mennyei dicsőséget, amely folyamatosan hangzik Isten és a Bárány trónja előtt, ahogyan János az Apokalipszisben írja“ (16. cikk). Énekelünk az összes angyallal és szenttel egy sokkal nagyobb kórusban, mint amit el tudunk képzelni. A mennyei liturgiát János apostol írja le. Látunk egy hatalmas tömeget, amely a Isten trónja előtt áll, és huszonnégy idősebb, akik a koronájukat a Isten trónja elé teszik, térdre borulnak és imádják Istent. Halljuk az éneket: „… ahogy az elmondhatatlan tömeg kiált – hasonlított a nagy vizek morajlásához és a mennydörgés hatalmas zúgásához: \"Hallelujah! Az Úr, a mi Istenünk, a mindenhatók Isten, átvette a királyságot! Örüljünk, ujjongjunk, és adjunk neki tiszteletet, mert elérkezett a Bárány mennybeli esküvője, és a felesége felkészült\"“ (Jel 19,6–7).
Krisztus imádkozik bennünk
Mi nem csupán az összes angyallal és szenttel éneklünk, hanem Krisztussal is. Ő irányítja a dicséretet, Ő adja meg a tónust: „Dicsérjük az Atyát!” Mintha hallanánk a gazdag, megdönthetetlen baritonját, ahogy énekli a cantus firmust, a melódát. Csatlakozunk az ő énekéhez, és együtt vele és bennük dicsérjük az Atyát. „Krisztus testének tagjaivá lettünk, és ezért csatlakozunk ahhoz az imához, amelyet a Főpapunk kezdett, amikor a földön élt” (a svéd napi imához készült előszó). Keresztényekként mi kiválasztott nép vagyunk, királyi papság (1 Péter 2,9). Valóban jogunk van együtt énekelni a kórussal, kompetensek vagyunk, nem kell félnünk attól, hogy hamisan éneklünk. „Jöjjetek!”, hívja Főpapunk mindazokat, akik haboznak, „énekeljünk együtt az Úr dicséretére!”
A Luitgarda szent biográfiájában (Ciszterci rendi nővér, aki 1182–1246 között élt, Flandria patrónusa; a szobra a prágai Károly hídon is megtalálható – szerk. megj.) egy vidám történetet mesélnek el az óra imádságáról. Luitgarda szomorúnak érezte magát a modorlása miatt, hogy nem tudja megtartani a figyelmét imádsága közben. Ekkor Jézus megjelent neki és megkérdezte tőle, miért annyira szomorú. „Nem érted,” mondta neki, “hogy én kitöltöm az összes űrt és kiegészítem mindazt, ami hiányzik?” Az egyház napi imája valójában Krisztus műve, nem a miénk. Nem kell aggódnunk, ha nem tudjuk elmondani úgy, ahogy szeretnénk. Csak egy egyetlen lény imádkozza ezt az imát tökéletesen, mégpedig Jézus Krisztus. Azáltal, hogy csatlakozunk az ő imájához, a mi imánk is az ő tökéletességének részévé válik.
Krisztus szeretete irántunk annyira nagy, annyira abszolút, hogy nem tehetünk mást, mint hogy megengedjük neki, hogy részesülhessünk abban, ami életének alkotóeleme: dicsérni és magasztalni az Atyát és hálát adni neki. „Atyám, azt kívánom,” mondja, „hogy azok is, akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol én vagyok” (János 17,24). Jézus teljesen el van foglalva az Atyja dicséretével; akarja, hogy mi is ott legyünk vele. „Mindaz, ami az enyém, a tiéd is” – mondja nekünk. Ő hív minket, hogy csatlakozzunk az ő dicséretéhez. „Dicsérjétek velem együtt az Urat, magasztaljuk együtt a nevét!” (Zsoltárok 34,4). „Ebben a nagy műben, amely tökéletesen dicséri Istent és megszenteli az embert” – mondja a liturgikus konstitúció, „Krisztus mindig hozzáköti szeretett menyasszonyát, az egyházat. Ő a maga Úrának kér; és Ő általa a szeretetben tiszteleg az örök Atya előtt” (SC 7).
Az egyház napi imája tehát valódi opus Dei mindkét értelemben: mint az a munka, amelyet az ember Isten számára végez (a cselekvés tárgya genitív), és mint az a munka, amelyet Isten önmaga végez – Isten műve (a birtokos genitív). Az egyház napi imája a dicséret, amelyet a Fiú az Atyához emel. Része a isteni párbeszédnek az Atya és a Fiú között a Szentlélekben. Amikor imádkozzuk, részt veszünk ebben a párbeszédben. A Fiúval együtt mondjuk: „Te vagy az én Atyám, Istenem és szabadulásom sziklája” (Zsoltárok 89,27).
Az egyház napi imája szintén vox Christi ad Patrem: Krisztus szól az Atyához. Krisztus azonban soha nem egyedül. „Ő a teste feje – azaz az egyház” (Kol 1,18). A fej azonban nem lehet test nélkül, a szőlőtő nem lehet ágak nélkül. Krisztus nem énekel egyedül az Atyának. „Részleteznem kell testvéreim előtt a neved, a gyülekezet közepén – in medio ecclesiae – dicsérlek” (Zsoltárok 27,23). Krisztus az egyház szívében áll. Nem szégyenlős, hogy testvéreinknek nevez bennünket (Zsidók 2,11). Magával von minket az Atyához, „imájával minket vezet be az Atyába”. Azáltal, hogy azonosulunk Krisztus imájával, egyre inkább hasonlíthatunk Jézusra. Az ő imája lesz a mi imánk, átveszünk az ő belső beállítottságából, az ő “gondolkodásmódjából” (Filippiek 2,5). Fokozatosan érvényesül az, hogy már nem én imádkozom, hanem Krisztus imádkozik bennem (vö. Galát 2,20).
Ha közösen akarunk növekedni, nincs jobb módszer, mint együtt imádkozni. Azáltal, hogy Krisztussal együtt imádkozunk az ő saját szavaival, egyesülünk vele. Az egyház napi imája lehetővé teszi, hogy Jézus szavait a saját szánkba vegyük. Jézus ugyanis földi életében zsoltárokat imádkozott, és mindaz, amit tett, örökkévaló dimenziót hordoz. amikor azt olvassuk: „Az Úr ezt mondta nekem: Te vagy az én fiam, ma születtél” (Zsoltárok 2,7), tudjuk, hogy Jézus ezeket a szavakat úgy értette, hogy az Atya őrá vonatkozott. Mi úgy cselekszünk, ahogyan ő: lehetővé tesszük, hogy az Atya nekünk címezhessen, és így fiak leszünk a Fiúban, gyerekek a Gyermekben. Ha a zsoltárban azt olvasom: „... akkor azt mondtam: íme, jövök; a könyvtekercsben rólam van írva: Örömmel teljesítem akaratodat, Istenem, törvényed a belsőmben van” (Zsoltárok 40,8–9), a szavak teljesen más súlyt adnak, ha hallom, hogy Krisztus mondja el őket.
A szavak elsődlegesen nem az én belső helyzetemet kifejeződnek, hanem Krisztus belső helyzetét, megnyitják számomra a kimeríthetetlen perspektívákat, és felhívnak a végtelenség felé, ösztönözve a jelentéktelen hajlandóságomat, hogy Isten akaratát megvalósítva Jézus tökéletes engedelmességében gazdagodjak és kibővüljek.
A liturgiában – bár folyamatosan kiejtjük a szavakat – inkább a hallgatásról van szó, mint beszélgetésről. A szövegeket, amelyeket olvasunk, nem mi állítottuk össze, hanem a szavakat ajánlják nekünk, a szánkba helyezik. Ezért olyan megnyugtató csak követni a liturgikus előírásokat, ahelyett, hogy saját akaratunk szerint improvizálnánk. Amikor a liturgia a meghatározott pályán áramolhat, békével és csönddel van tele.
„Aki a napi imádság zsoltárait énekli, nem csak a saját nevében énekel, hanem az egész Krisztus test nevében, sőt maga Krisztus nevében is. Aki ezt szem előtt tartja, nem fog nehézségekbe ütközni, ha esetleg az éneklés közben észreveszi, hogy a szíve érzései elütnek azoktól az érzésektől, amelyeket a zsolt kifejez; amikor egy vidám zsoltár ütközik a szomorú és bánatos hangulatával, vagy éppen ellenkezőleg. A tisztán személyes imádságban ezt könnyen elkerülhetjük, mert lehetőségünk van arra, hogy oly zsoltárt válasszunk, amely összhangban áll a saját hangulatunkkal, a szent órás imádságban azonban a zsoltárok előre meghatározott sorozatát nem személyesen, hanem az egyház nevében mondják el, még akkor is, ha valaki egyedül imádkozik. Aki a zsoltárokat az egyház nevében énekli, mindig talál okot az örömre vagy a szomorúságra, mert itt is érvényes az apostol szava: 'Örüljetek a boldogokkal, sírjatok a sírókkal' (Róma 12,15)... (Általános irányelvek a napi imádságban, 108. cikk).
(Svédből fordította prof. Dagmar Chvojková)
A breviárium képe (jobbra), amelyet a messinai Krisztus fényképének reprodukciója alapján készítettek, amelyet a Háromság nővére Maria hozott a párizsi Karmelból a Messină utcára.
Amikor Terézia 1897. június 7-én háromszor fényképez, bal kezében két képet tart, amelyek összefoglalják a szellemiségét: a Tours-i Szent Arcot és a Messinai Krisztust. Mindkét képet mindig szem előtt tartja az ápolóhelyén.
előző
