Wilfrid Stinissen (1927–2013)
Az jelen pillanatban élni a saját halálunk radikális módját jelenti. Ez a kontempláció természetes formája, amely bármikor rendelkezésünkre áll, mivel az életünk saját dimenziója.
Ha nem vesszük komolyan a jelen pillanatot és a feladatot, amit hoz, megvédjük önző „énünket”. Ez a jövőbeli eredményekre gondol: pénz, státusz, siker és hírnév; félelmet árul el, hogy valami a múltból a jövőben kellemetlen következményekkel járhat. Ilyen önzés azonban nem alakulhat ki, ha a jelenben élünk.
Ha a jelenben élünk, titokzatos, de mégis nagyon valós módon élünk a meditációban. Ezt akkor észleljük, amikor munka után visszatérünk a meditációhoz, és folyamatosan a jelen pillanatban maradunk: nem térünk vissza valamihez, amit munka közben elhagytunk, mert a meditáció végig zajlott, csak tudatosan merülünk újra bele. Aki az élet útjára lép a jelen pillanatban, érzi, hogy ez a pillanat fokozatosan megnyílik, és megjelenik, hogy Isten tölti ki.
„Szüntelenül imádkozzatok” - írja Pál apostol (1 Thess 5,17). Az orosz vándor, aki meghallotta az apostol felhívását, elindult, hogy keresse a szent öreget. Amikor rátalált, az öreg megtanította őt a Jézusi imádságra. A vándornak volt erre lehetősége, mert más dolga nem akadt, mint vándorolni a vidéken. De a Jézusi imádság sem oldja meg teljesen a problémát annak, aki munkára hívást kapott. Nem lehet folyamatosan ismételgetni a Jézusi imádságot, amikor például gyerekeket tanít az iskolában. Az imádság elmélyítésére egyébként van egy könnyebb út, ami mindenki számára elérhető és nem akadályoz a munkában.
Ez a teljes nyitottság a jelen pillanat iránt, tudva, hogy Isten ajándékaként kapjuk. Abban a pillanatban, amikor teljesen odaadjuk magunkat az Atyának, mint Jézus, életünk imádsággá válik. Az imádság az Istennek való teljes odaadás állapota. Feleslegesen tűnik néha, hogy imádkozni annyit jelent, hogy Istenre gondolunk. Valójában az említett odaadás mélyebb alapokon nyugszik – a vágyban, hogy pontosan azt tegyük, amit Isten akar, hogy az Ő eszközévé váljunk, és semmi több. Lehet, hogy Isten valójában nem azt akarja, hogy most Rá gondoljak, talán azt akarja, hogy most keményen dolgozzak. Akkor tehát dolgozni fogok. Eleinte úgy tűnhet, hogy a munka miatt eltávolodom Istentől, de valójában a munkán keresztül mélyebben egyesülök vele, mint ha otthagynám a munkát és elrohannék a templomba.
Akik egyszer felfedezik az ima szépségét, kezdenek panaszkodni, hogy nem elég időt szánnak rá. Szeretnének folyamatosan imádkozni, ami számukra azt jelenti, hogy folyamatosan Istenre gondolnak. De túlzottan hangsúlyozzák a gondolkodást, keresik a tudat állapotát. Azonban a tudat állapota nem olyan fontos, ahogy azt gondolnánk. Ezt megérthetjük, ha felidézzük az Istenhez való végső egyesülést, amit Terézia, Jézus szentje, lelki házasságnak nevez. Ebben az állapotban az ember folyamatosan egyesül vele, nappal és éjjel, de ezt az egyesülést nem szükséges folyamatosan tudatosnak lennie. Lehet, hogy a nehéz munka elnyeli minden gondolatát, de egy rövid szünet elegendő a munkában, és az egyesülés spontán módon megjelenik az elmében.
Az előrehaladást a meditációban többek között onnan ismerhetjük fel, hogy már nem panaszkodunk az időhiányra. Mindig alkalmazkodóbbá, rugalmasabb eszközökké válunk Isten kezében, mert Istennek minden pillanatban mondunk igent... Ha az életünket meditációként szeretnénk megélni, a jelenben kell élnünk. Ott, a hétköznapi, szokványos dolgokban felfedezhetjük Isten jelenlétét. A jelen pillanatban létezik egy bizonyos „valódi jelenlét” (1). Isten valóban jelen van benne, és csak ott érhetjük el Őt.
(1) Az író itt a "valódi jelenlét" kifejezést analóg módon használja a Krisztus testének és vérének eucharisztikus valódi jelenlétéhez a kenyér és bor színében.
Forrás: Keresztény Mélymeditáció
Szerző: Wilfrid Stinissen OCD
Kiadta: KNA
