Wilfrid Stinissen
(részlet a Keresztény igazság keresése című könyvből, a könyv alcíme: Aki az igazságból van, hallja az én hangomat)
16. fejezet.
Minden körülmények között hálát adjatok, mert ez Isten akarata Krisztus Jézusban veletek (1 Thessz 5,18),
A hála a keresztény élet központi valósága. A szentmise hagyományosan „eucharisztiának” nevezik, ami hálaadást jelent. Ez tanúsítja, hogy a hála a keresztény ember alapvető hozzáállása. Valóban, a keresztény élet a „hála Isten dicsőségére” való kifejezésével van megjelölve (2 Kor 4,15).
Hogyan adhatsz hálát Istennek, amikor a világban annyi tragédia zajlik? Nem lenne itt az ideje, hogy felülvizsgáljuk Istenről alkotott képünket, és ne tartsuk Őt mindenható lénynek, aki minden eseményt a kezében tart? Nem kellene inkább Istenről úgy beszélnünk, mint egy tehetetlen nézőről, aki kénytelen tanúja lenni annak, ahogy az ember tönkreteszi önmagát és a környezetét, anélkül hogy meg tudná ezt akadályozni?
A egyház azonban továbbra is vallja: „Hiszek egy Istenben, a mindenható Atyában.” Nem éppen az Ő mindenhatósága miatt nem szükséges folyamatosan beavatkoznia? Isten bármilyen eseményt megengedhet, éppen azért, mert ő mindenható. Isten hatalma abban rejlik, hogy számára minden, teljesen minden felhasználható, így még a teljesen abszurd jelenségekbe is értelmet tud belevinni. A borzalmas disszonanciákból, amelyeket az ember elé vet, Isten képes összhangzó szimfóniát komponálni. Az, ami önmagában rossz, jónak bizonyulhat, ha Isten azt az ő építkezési tervei anyagaként használja.
A valóságról alkotott nézetünk szélsőségesen töredékes. Kész mesterei vagyunk az elemzésnek. Isten nagy tervét apró darabokra tudjuk szétszedni. Aztán minden érthetetlenné és értelmetlenné válik számunkra. Isten azonban szintetikus módon gondolkodik. Isten a teljességet látja, áttekintést nyer az egész történelmen. Ezért más mércével mér. Amikor a halál előtt állunk, csak a halált látjuk, és semmi mást. Isten azonban látja, hogy a halálból új élet születik.
Nem mondjuk túl könnyen, hogy a szenvedés és a halál rossz dolog? Bizony, és ez azért van, mert nem látjuk a jelenlét dinamikáját. A halál nem végső cél, hanem átalakulás, növekedési válság. Nem csoda, hogy nehezen tudjuk elfogadni a szenvedést és a halált érlelő folyamatként, amikor a természet folyamatosan arra tanít minket, hogy az öreg életnek meg kell halnia, hogy az új megszülethessen? Ha a hernyó nem készül elhagyni a hernyó életét, sosem válhat lepkévé. Ha a virág állandóan virág szeretne lenni, sohasem érhet a gyümölccsé. A halál nem annyira rossz, mint gondolnánk. Nézd, hogyan fejezi ki Jézus a halálhoz való viszonyát: „Az Atyához megyek” (Jn 14,28).
A Biblia minden oldalán arra tanít minket, hogy e nagy perspektívát lássuk. A Biblia mindent, ami történik, a végtelen horizonton, az örökkévalóság háttérén ábrázol. A Biblia állandóan kiterjeszti az ember piciny és korlátozott nézőpontját, és a helyes kerékvágásra tereli. Amikor olvassuk a Bibliát, ezt főként annak érdekében tesszük, hogy folyamatosan megtudjuk, hogyan irányítja Isten hihetetlen virtuozitással a történelem menetét, hogyan ügyesen és biztosan használ fel bármely jelenséget, eseményt, még az emberi bűnt és lázadást is tervének megvalósításához.
Ha megtanuljuk úgy tekinteni életünk minden részletére, mint Isten szeretetének építőelemére, akkor a hálánk önként fel fog bukkanni. Teljes szívvel kapcsolódunk papunkhoz, amikor a szentmise liturgiájában énekli: „Valóban tisztességes és igazságos, jó és üdvös, hogy mindig és mindenütt hálát adjunk neked.”
„Minden körülmények között adjatok hálát Istennek,” írja Szent Pál, „mert ez Isten akarata Krisztus Jézusban veletek” (1 Thessz 5,18). Hálát adni Istennek mindenért, még ami számunkra kínos és fájdalmas, ez a hit teljes aktivitása. Ha csak a boldog események miatt adunk hálát Istennek, az jelezheti, hogy hitünk még nem érett meg. Semmi sem teszi a hitet olyan erőssé, olyan függetlenné az érzelmi élettől, mint hálát adni Istennek mindenért.
A hála Isten hullámhosszára emel minket. Isten szeretettel irányítja életünk körülményeit, és mi is úgy fogadjuk el azokat, mint a szeretet megnyilvánulásait. Lelkünk érzékeli Isten szeretetét, bár a test talán kiált, és az értelem nem érti. Amikor hálát adunk Istennek, akkor a kapuk tágra nyílnak, hogy a szeretet hatalmas áradata betölthesse bensőnket. Beengedjük Isten szeretetének erejét, és érezzük, hogy új energia ébred bennünk.
A radikális megoldás gyakran könnyebb, mint a félmegoldás. Hálát adni azért, amit kellemetlennek érzünk, kezdetben egy kicsit több energiát igényel, mint csak próbálkozni a megoldással. Amikor azonban egyszer megugorjuk ezt a kis nehézséget, minden sokkal könnyebbnek tűnik. Átléptük a küszöböt, és egy olyan környezetbe kerültünk, ahol tisztább levegőt lélegzünk, és minden nyugodtabban folyik. Ráadásul mindezt tisztább elmével tesszük. Még a bűneinkért is hálát kell adnunk, mert bűneink szegénnyé tesznek minket, és egyre világosabban emlékeztetnek minket üdvösségünk hatalmas szükségére. Minden bűn, amelyet Isten kegyelme révén eltávolítunk magunktól, fokozza részvételünket a kereszt titkában. Valamilyen paradox módon a bűneink kötnek minket Krisztushoz (vö. Lk 5,32). Az egyetlen feltétel, hogy elismerjük a bűnt. A bevallott bűn a valódi önismerethez vezet minket, és egyedül az igazság szabadít fel. Ezért Isten bizonyos eseményeket enged meg, sőt lehet, hogy Ő magának is úgy rendezi a körülményeket, hogy valósággal kihívnak minket, tesztként, amely megmutatja nekünk valódi énjünket.
Belsőnkből nagy adag lázadás rejlik Isten ellen, lappangó lázadás, amelyről talán nem is tudunk. Kockázatot vállalunk, hogy egész életünk egy illúzió, hogy tiszta szeretetet hordozunk magunkban, vagy hogy teljesen odaadóak vagyunk Isten akaratának. Itt Isten olyan helyzetbe hoz minket, amikor a lappangó lázadás felébred, és a teljes fényben megnyilvánul. Például azt gondolhatom magamról, hogy szeretetteljes és békés természetű vagyok, mert konfliktus nélkül élek a környezetemmel. Esetleg pontosan a környezetem az, ami miatt így van, hiszen az emberek, akikkel élek, rendkívüli jó karakterrel bírnak. Akkor hasznos lehet számomra, ha Isten az utamba állít valakit, aki dühít, és a nervusaimra megy. Ha ezután elveszítem a türelmemet, vagy akár felrobbanok haraggal, azt kell mondanom: „Köszönöm, Uram, hogy megszabadítottál az önmagamról alkotott illúzióimtól.” Hálát adni a bűneinkért és hibáinkért lehetővé teszi Isten számára, hogy emlékeztessen minket, mennyire teljesen függünk Tőle.
Sokan talán azt kérdezik, hogy ez a folyamatos hála nem vezet-e elkötelezettség hiányához. De nem éppen ellenkezőleg? A hála nem áll ellentétben azzal a fáradozással, amelyet a világ rendbe hozataláért teszünk. A hála inkább arra ösztönöz minket, hogy tudatosabban és határozottabban végezzük a munkánkat. A hálás életmó a durva valóság érzékelését feltételezi, de a reménységgel teli szívvel új dimenziót fedez fel. Aki hálát ad, bizonyítja, hogy megértette, hogy az élet és a feltámadott jövője átsüt halálon és bűnön. A keresztény nem hagyja, hogy a múlt eltakarja a szemét. Nyitott szemmel néz arra az újra, ami még rejtett, de már jelen van a csírázó magban. Aki elkezd felfedezni ezt a rejtett új dimenziót, nem tehet mást, mint hálát ad. A hála tehát nem azt jelenti, hogy beletörődünk a jelenlegi helyzetbe, mint valami megváltoztathatatlan és végső dologba. A hála éppen az aktuális állapot ellentétét teremti meg, mert nem tudunk hálát adni, ha nem sejtjük, mi az új, ami közben kibontakozik. Így a hála az első lépés a változás felé. A hála a jobb jövőbe vetett remény által hordozott, nemcsak a mennyben, hanem itt a földön is. Hiszen Isten országa olyan, mint a kovász, amelynek az egész világot át kell járnia (vö. Mt 13,33).
Aki hálát ad, bizonyítja, hogy hisz abban, hogy a mi korunk minden erőszakában és borzalmaiban új világ születésének fájdalmát látja, hogy a halálon keresztül új élet születik. Mindez egyedülálló példánk van, nevezetesen Jézus nagy hálaadó imájában, amely a sötét éjszakából emelkedett fel. János evangélista hangsúlyozza, hogy ez volt az az éjszaka, amikor Júdás elment, miután belépett belé a sátán (vö. Jn 13,27–30). Ebben a sötétség pillanatában Jézus meglátta, ahogy hajnalodik az új nap, amely sosem fog véget érni. Ezért adott hálát. Óriási dráma tárt ki előtte, amely másnap fog következni, és amely a világ megváltása lesz. Ezért küldte el életének legdarkabb pillanatában a belső hálaadó imát.
Ez a hálaadó ima nem pusztán relikvia maradt közöttünk, hanem az eucharisztiában – az Úr vacsorájában – aktuális valóságként él. Aki gyakran jár szentáldozásra, annak nem nehéz hálát adni Istennek „mindig és mindenütt”, még a világ sötét pillanataiban és saját életünkben is.
