Wilfrid Stinissen
A Jézus imádságát gyakran szív imádságának nevezik. Valójában minden imádságnak annak kellene lennie, vagy legalábbis olyan imádsággá kellene válnia, ami a szív imája. Az, hogy ez különös módon érvényes a Jézus imádságára, attól függ, hogy ebben az imádságban a szív különleges helyet foglal el. Először is fel kell ismernünk, hogy itt nem a szív érzelmi jelentéséről van szó, ahogyan ma (poétikusan) értjük. Valójában nem áll kapcsolatban a felületes érzelmekkel. A keleti egyház hagyományában, és a Biblia nyelvében a szív fizikai és lelki értelemben egyaránt a legfontosabb emberi szerv. És a szívben az ember kapcsolatba lép Istennel. Ott, az emberi szív mélyén alszik az isteni élet.
A paradicsomban az ember a szívében élt. Harmóniában volt Istenével, és lelki képességei között a szellemi és érzelmi épség tökéletes egységet alkotott. A bűnbeesés miatt valami az emberi természetből elromlott és szétesett. Az ember elvesztette a középpontját, így most a külső dolgokban fuldoklik. A paradicsomi harmónia, amelyet az embernek adtak és amelyért teremtetett, odalett. A gondolatok, képek, vágyak és érzelmek kölcsönösen ellentmondanak egymásnak, így nehezen tudjuk egész valónkat Istenhez fordítani. Még ha a lélek a mélyén fájdalmas vágyat érez Isten után, a felszínen kicsi és nagy vágyak hemzsegnek, amelyek folyamatosan kiáltanak „nem!”. Ez a kettősség a fejben (elménkben) található, ahol a gondolatok és képek „táncolnak, mint a hópelyhek vagy a nyári szúnyogok rajai” (Teofan a Magányos, 1815–1894). Az ortodox antropológia nagy hangsúlyt fektet erre a megosztottságra a bűnbe esett ember elméje (feje) és szíve között. A bűn zűrzavart teremt. Megsérült az egyesülés és a harmónia, amely egykor a szív és a fej között uralkodott, az a hatalom, amellyel Istent érezzük és megtapasztaljuk, és a fej, amely a külső világ értelmi érzékelésének és megértésének székhelye. Az ember integritása, teljessége abban áll, hogy harmonikus kapcsolatban áll e két pólus között, és ez a harmónia akkor jön létre, amikor az értelem aláveti magát a szívnek.
Ezért a keleti lelki írók újra és újra hangsúlyozzák, hogy el kell hagynunk a fejet, és el kell merülnünk a szívbe. Ez nem csupán egy tisztán és kizárólag lelki folyamat. A „szív” szó a test szervére is vonatkozik, amely a mellkasban „a bal mellbimbó közelében, kissé felette” található, ahogyan Ignác Brjanchaninov (1807–1867) mondja.
A testi szív tehát a lelki szív szimbóluma. Ezért a szív keresése testi és lelki jelentőséggel bír. A saját szívünk dobbanásának hallgatása is megkönnyíti számunkra, hogy megtaláljuk lelki középpontunkat.
(Részlet a készülő Jézus imádságáról,
amelyet a Karmelitánus Kiadó ad ki az év végén,
fordította P. Vojtěch Engelhart OSB)
