Wilfrid Stinissen
Mik az ő jellemzői?
Először is vallásos karaktere kell legyen, hiszen középpontjában Krisztus áll. A keresztény meditáció során próbálunk valamilyen módon közeledni Istenhez. A meditáció szinonimájaként jelenhet meg a belső vagy csendes imádság. A keresztény számára a meditáció a szeretet nagy kalandjának egy eleme. Teljes életünket belefektetjük. Végül is ez a „élő Istennel” (Cselekedetek 14,15) és a „élő Isten Fiával” (Máté 16,16) való kapcsolatunkról van szó, amely cselekvésből és reakcióból, megszólításból és válaszból áll. Semmi sem olyan életerős, mint a keresztény imádság, éppen ezért, mert ő az élet iránti nyitottság szimbóluma (János 14,6). Hogy a keresztény meditáció maga az élet, az is azt jelenti, hogy belső összefüggés van a meditáció és a cselekvés között. A meditáció befolyásolja cselekedeteinket, és cselekedeteink befolyásolják a meditációt.
Aki nem kísérli meg életét a szeretet evangéliumának üzenetéhez igazítani, az nem várhatja el, hogy meditációban messzire eljusson. Ahogyan az evangélium etikája sem működik misztika nélkül, úgy a misztika sem működik etika nélkül. A kereszténységben a meditáció nem az utolsó fokozat. Meditálni nem jelent boldogan elveszni Isten szeretetének óceánjában. Meditálni azt jelenti, hogy megnyílunk a Szentlélek előtt, és hagyjuk, hogy ő töltsön el minket; meditálni azt jelenti, hogy megadjuk magunkat Isten hatása alá, és hagyjuk, hogy cselekvésre ösztönözzön minket. Aki meditál, már most megtapasztalja Isten hatalmát, de ezáltal fájdalmasabban tudatosítja, hogy Isten országának még nagyon messze van. Aki megismerte a békét, annak a világ háborúja elviselhetetlenné válik. Aki a bensőjében tudja, hogy a világot egységre teremtették, az nem tehet mást, mint hogy állást foglal a világ szétszakítottsága és az emberiség zűrzavara ellen. Isten átélése mélyebb rálátást ad a világ állapotára és a késztetést, hogy a Isten országának erejévé váljunk.
Ha a meditáció pusztán az abszolútumba való elmerüléssé válik – és Isten az abszolútum –, akkor öncélúvá és passzívvá is válhat. Ha azonban Istenre úgy tekintünk, mint önmagát odaadó szeretetre, és meditáció során ezzel a szeretettel azonosulunk, akkor belénk áramlik a késztetés cselekvésre, aktív hozzájárulásra – elszakadva a passzivitástól és az egoizmustól. Így a keresztény meditáció résztvevője szeretne közeledni Istenhez. Ez az érdeklődés nem csupán passzív, hanem merészen aktív, mert hiszünk abban, hogy Isten gondoskodik az emberről. A Bibliában olvassuk az embert, aki keresi Istent, de még inkább Istenről, aki keresi az embert. Ezért az ember Istennel szembeni hozzáállását úgy jellemezhetjük, mint válasz Isten megszólítására. Meditáció közben nemcsak a lélek, hanem a test is fontos szerepet játszik. Tűntek az idők, amikor a testet méltatlan, bűn által áthatott, a lélek múló oldalának tartották. A filozófia hatására a teológia visszatalált a Biblia és a kereszténység eredeti nézetéhez az emberről mint egészről. Isten magára vette az emberi természetet, így az ember testi hordozóját is.
Jézusnak valódi teste volt, nem csupán látszólagos, ember volt hússal és vérrel, aki született, élt és meghalt, mint más emberek. A keresztény ember eszményképe nem az, hogy angyal legyen, hanem az, hogy olyanná váljon, mint Jézus: igaz Isten és igaz ember.
Azzal szemben, hogy az állatok állva állnak, az ember egyenesen áll: Homo erectus. Összeköti az eget és a földet. A földhöz kötődik, mivel rajta jár és ott áll. Ugyanakkor az ég felé néz, Istenhez fordul. Az ember feladata az, hogy életének minden szakaszában fenntartja e két erőt, az eget és a földet, egyensúlyban. A feladat valójában paradox: az ember feszülten áll az ég és a föld között és otthon érzi magát e két pólus között. Ezért meditáció közben a saját testünk tudatossága nagyon fontos. Tetszik, nem tetszik, a testünk ott van, amikor meditálunk, és segít nekünk elérni a belső csendet. Beszélhetünk a szellemi és a testi oldalról mint ugyanannak az aktivitásnak. Amikor közösen áldozatot hozunk Istennek, állunk. Ha meg akarunk alázkodni és bűnünket megvallani, térdre borulunk, így a lehető legkisebbek leszünk Isten előtt. Ha azonban meditációra szánjuk magunkat, ami megállás a napi rohanás közepén, ülve tesszük ezt. Meditáció közben mozdulatlanul és csendes környezetben kell ülnünk. A külső és belső nyugalom hozzátartozik egymáshoz. Nem véletlen, hogy Teréz Avilai is az ásványi misztika első fokát „a béke imádságának” nevezi; ebben az imádságban megtaláljuk a külső és belső nyugalmat.
Gyakori kérdés, hogy mennyi ideig és mikor meditáljunk. Minimális időnek húsz percet tekintenek. Húsz percnél rövidebb idő alatt rendszerint nem tudunk eljutni a mély belső nyugalomba. A évszázados tapasztalat – és nem csupán kolostori – azt mutatja, hogy a legjobb az, ha tiszteletben tartjuk a természetes ritmust és korán reggel felkelünk (feltéve, hogy nem feküdtünk le túl későn). A napot egy kis imádsággal kezdeni régi kolostori bölcsesség. A munka jobban fog menni, és kedvezőbb hozzáállással fogunk rendelkezni, ha meditáltunk mielőtt elkezdenénk. És talán eljön az idő, amikor úgy tapasztaljuk, hogy meditációs szükségletünk oly nagy, hogy nemcsak reggel, hanem este is időt tudunk rá szánni. Ideális, ha találunk egy kis sarkot, ahová csak imádságra és meditációra vonulunk. Akasszunk fel oda egy ikont vagy keresztet, amelyre meditáció közben ránézhetünk.
A meditáció előtt fontos, hogy ne csak a test helyzetét foglaljuk el, hanem nyugodtan lélegezzünk és lazítsuk el minden belső és külső feszültséget. Csak így nyílhatunk meg megfelelően Isten előtt és adhatjuk át magunkat neki. A karmeliták rendjében a legfontosabb alapelv „sequi flantem Spiritum Sanctum” (alávetni magunkat a Szentlélek vezetésének), mert végül is a Szentlélek az, aki eldönti, hogyan kell meditálnunk.
Néhány meditáció
„Kezeidbe ajánlom lelkemet.”
„Jézus nagyot kiáltott és mondta: ‘Atyám, kezeidbe ajánlom lelkemet.’ És amikor ezt elmondta, utolsót lélegzett” (Lukács 23,46).
Hosszú évszázadok óta a templom ezeket a szavakat használja az esti imádságban, tudva, hogy minden este lehetőségünk van átélni egy kis halált. Elaludni annyit jelent, hogy mindent letesszünk, radikálisan elvállunk a munkánktól és terveinktől, sőt még az önismeretünktől is. Tudatosan haldokolni az életnek, és bizalommal odaadni magunkat a Szeretetnek.
„A rabbi Sussji legfiatalabb fia mondta: ‘Aki igaz, annak újra és újra el kell vetnie a saját életét, hogy új lelket tudjon kapni, és hogy újra és újra új fény világítson őt.’ Ez a alvás misztériuma” (Martin Buber: A chászidák meséi, csehül Chasidi mesék).
Az alvás és a halál közeli rokonok. Az elhunyt emberről azt mondjuk, hogy elhunyt, és Jézus a Jair lánya haláláról azt mondja, hogy alszik (Márk 5,39). Minden este lezajló kis halálunk előkészíti a nagy halált. Ha minden este bizalommal kezedbe ajánlod életedet a mennyei Atyának, akkor nem lesz nehéz távozni, amikor eljön az idő, amikor „az Atyához” kell menni (János 14,12).
Estei meditációdban meg fogsz tanulni elaludni és meghalni. Miközben lélegzel, folyamatosan ismétled: „Kezeidbe ajánlom lelkemet.” Vagy felosztod a mondatot belégzésre („kezeidbe”) és kilégzésre („ajánlom lelkemet”). Eközben egyre inkább tudatosítod az éjszaka szépségét: „Ó éjszaka, mondja Isten, ó éjszakám, lányom... sokkal inkább tisztelsz engem álmomban, mint a napod fiúja tisztel engem munkájában. Mert a munkájában az ember nem tisztel másként, mint a munkájával. De az álomban meg magasztalsz, mert az ember odaadja magát nekem” (Charles Péguy: A remény misztériuma előtti kapu).
Neveit számolni
Felvetted a meditációs pozíciót, és nyugodtan lélegzel. Nem túl mélyen: bármi, ami erőszakra hasonlít, megzavarja az igazi életet. Kilélegzel és belélegzel, és mindezt teljesen tudatosan teszed. Egy idő után elkezded számolni a belégzéseidet és kilégzéseidet. Belégzéskor gondolsz az egyes számra, kilégzéskor hagyod, hogy a szám mélyen beléd süllyedjen, egészen a köldök környékére. Ott a szünet idejére megtartod. Aztán ismét belélegzel, és gondolsz a kettes számra. Így folytatod egészen tízig.
Az első sorozat után kezdesz elölről és újra számolsz tízig. Talán egy második sorozat is következik. Ha akarod, segítségül vehetsz egy rózsafüzért. Nem annak érdekében, hogy megnöveld a saját teljesítményed, hanem azért, mert a rózsafüzér kis mozdulata megakadályozhatja, hogy álmodozásba merülj. Nehezen tudod elkerülni, hogy a kellemetlen gondolatok és a számolás iránti kíváncsiság ne zavarjon. Ne törődj vele, és folytasd a számolást. Fontos, hogy folyamatosan tudatos légy a lélegzésedre. Végül, a számok számolása helyett ismételd meg a „Jézus” vagy „Atya” szavakat. Minden egyes légvételel mélyebben és mélyebben rögzíted őt. Már tudtad, hogy a köldökzsinór, amely összeköt téged vele, soha nem lett átvágva. Most viszont a tudatból élő valósággá válik. Ismét gyermek leszel, aki ahogyan a Fiú, pihenhet az Atya ölében (János 1,18). Megfigyeled, ahogy a karjaid nőnek a bensődből, amelyek nyílni és egyenesedni kezdenek felé. Amikor befejezed a meditációdat, tudatos leszel, hogy az Atya örökre veled marad, és hogy te egy kis emberke vagy, aki egy pillanatra napozhatott Isten világosságában, és most újjászületett.
Nyitott kezek
Egy régi meghatározás szerint az ember „ratio et manus” (értelem és kezek). Értelmével az ember tervezi, és kezeivel valósítja meg azt, amit megtervezett. Kezeid rugalmas eszközök, amelyeket arra terveztek, hogy szolgáljanak a világnak, és szolgálják Istent is. Kezeid megjelenése elárulja, hogyan szolgálják a világot. Kőműves kezek azok, vagy finom, érzékeny sebészkezek? Kezeid arra is valók, hogy szolgálj Istennek. Kezeid által magadat ajánlod Istennek, hogy Isten megvalósíthassa művét benned. „Mindig a tenyeremen tartom a lelkemet” (Zsoltárok 119,109).
Tedd össze kezeidet, tenyerekkel felfelé, ujjak az ellenkező irányba, a bal kéz hámja a jobb kéz tenyerében pihen. Mindkét kéz hüvelykujja érintkezik. Hagyj helyet a kezeidnek a térdeden. Ekkor kifejezed, hogy mivé szeretnél válni Isten előtt: szélesre nyitott edénnyé, amelybe Isten beleöntheti szeretetét. Az üres kezek mindig szabad kezek, készen a fogadásra. Amikor imádságban kinyitod kezed, kifejezést adsz a belső hozzáállásodnak: Nem akarok magamtól indítani vagy bármit megváltoztatni, teljesen rendelkezésedre állok, Uram! Olyan helyzetbe állsz Isten előtt üres kezekkel, és hagyod, hogy ez az edény megtöltődjön. János a Keresztelő beszél az „ám nem korlátlan képességéről” a léleknek. Nyitott kezeid a bensőd vágyának szimbólumai Isten után: Jöjj, Isten, jöjj! Nem kell újra és újra biztosítanod Istent, hogy milyen hozzáférhető szeretnél lenni számára. Csak azzal kell foglalkoznod, hogy nyitott kezeid vannak. Éld meg, hogy azok tele vannak! Nem tudod másképp érezni az élet bizsergését minden izmodban, minden ujjpercedben. Nyitottságod kezei hatoljanak be egész lényedbe.
Ő kinyitotta az összes zárt öklödet, és edénnyé álmodta, amelybe kiönti kegyelmét.
Béke áramlása
„Íme, békét akarok hintáztatni Jeruzsálemre, mint a folyó áramlása” (Ézsaiás 66,12). A mi Istenünk a béke Istene (1 Korinthus 14,33). Békéjét nemcsak a lelkedbe, hanem a testedbe is kiönti. Az ő békéje olyan, mint „értékes olaj a fejeden, amely a szakálladra omlik... a ruha szegélyére” (Zsoltárok 133,2). Érezd, ahogy ez a szent olaj lassan, lassan lefolyik a fejedről, a vállakon és karokon, lefelé a mellkason és a hason, a lábakon át a talpakig. Ne hagyd ki Isten balzsamát egyetlen testrészedből sem. Érezd, hogy tested, ahogy egyre jobban érintkezik Isten békéjével, úgy egyre inkább szabadul fel a feszültség alól. A test már felszabadult az ellenállástól. Minden, ami görcsösen zárva volt, kinyílik; ami kemény volt, megpuhul. Érzed, hogy a béke fokozatosan eljut a felszabadult testbe a belsődbe. Isten balzsamot öntött be a testedbe és a lelkedbe - balzsamot, amely hűsít, tisztít és megnyugtat.
Aztán hagyd, hogy Isten békéje újra áradjon egész lényedbe, aztán talán újra. Oly sokáig, amíg mondhatod: „Megnyugtattam és megnyugtatottam lelkem; mint egy lemondott gyermek, aki az anyja karjaiban pihen... ilyen az én lelkem” (Zsoltárok 131,2). Isten beléd öntött valamit az ő örök békéjéből.
Kétségtelenül felmerülnek a gondolatok és aggodalmak. A munka, amelyet elhalasztottál, kopogtat az emlékezeted ajtaján és a fantáziádon. Ne próbáld erőszakkal elűzni a gondolatokat, hanem állj ellen bármilyen vitának velük. Merülj inkább újra Isten békéjébe. Talán segít, ha minden egyes zavarás után halkan megismétled: „Térj vissza békédbe, lelkem, mert az Úr jót tett veled” (Zsoltárok 116,7).
Gyakran végezz tisztító fürdőt Isten békéjében! Ne félj attól, hogy ez puszta menekülés a valóságból. Ellenkezőleg, így mélyebben behatolsz az igazi valóságba, és könnyebbé válik megkülönböztetni az igazságot a hazugságtól, az alapvetőt a mellékes dolgoktól.
„Isten békéje, amely felülmúlja minden értelmet, megőrzi szívedet és gondolataidat Krisztus Jézusban” (Filippi 4,7).
(Christian meditáció könyvének részlete,
fordította prof. Dagmar Chvojková)
