Wilfrid Stinissen
Mindegyik embernek kötelessége és felelőssége megkülönböztetni, mi az Isten akarata az életében. A legtöbbünk azonban ehhez segítséget igényel. Minél nagyobb a harmónia a lelki vezető (gyóntató) és a Szentlélek között, aki a vezetettek belső segítője, annál érzékenyebb antennákkal rendelkezik a gyóntató, hogy így el tudja kapni a Szentlélek jeleit, és annál jobb gyümölcsöket tud hozni a vezetése a vezetettek számára.
Hogyan szerezzük meg a megkülönböztetés képességét?
Az, aki megszokta, hogy imádságban megnyílik a Szentléleknek, könnyen meg tudja különböztetni, hogy a penitens szavai, gondolatai és vágyai összhangban állnak-e a saját személyével. A lelki vezető, aki nem imádkozik, ritkán érdekelt abban, amit a Szentlélek mond, akár neki, akár annak, akiről gondoskodik. Az ilyen lelki vezető általában olyan nézetekkel és elvekkel rendelkezik, amelyeket minden védencére alkalmaz, függetlenül a különbségektől.
Lelki vezetőként nekünk is foglalkoznunk kell a lectio divina-val, azaz a Biblia olvasásával, méghozzá lassan, imádságos légkörben, nyitott szívvel, mely készen áll arra, hogy mit kíván Isten mondani a Szentírás szavaival személyesen. Mivel a szó Isten által ihletett, így ezzel intim kapcsolatot nyerünk a Szentlélekkel. Olyanná válhatunk, mint a „dioratikoi”, azaz azok, akik képesek meglátni mind a Szót, mind a felebarátjukat.
De nem elegendő csupán imádkozni és olvasni a Bibliát. Ismeretekkel is rendelkeznünk kell az egyház gazdag lelki hagyományáról. A lelki vezetőnek tudnia kell, hogy léteznek különböző módok és utak az imádságra és a keresztény élet élésére. Lehet, hogy a lelki vezető megismert egy bizonyos meditációs módszert, de ha nem tud többet az imáról, aligha tud segíteni másoknak. Az egyház rendkívül gazdag lelki tapasztalattal rendelkezik. Ezt nem magunkévá tenni a védenceinkkel szemben egy valódi bűntett.
A mi időnkben sok ember vonzódik az egyszerű, csendes imádsághoz. Az emberek vagy nem tudnak, vagy nem is akarnak mélyen foglalkozni a bibliai szövegekkel. Csak azt szeretnék, ha minden gondolat és szó megszűnne, és csak „lenni” szeretnének Isten előtt, olyan légkörben, amit Keresztelő János „atención amorosa”-nak (szeretetbeli figyelem) nevezett. Ha a lelki vezető ezeket a törekvéseket azonnal kényelmesnek vagy kvietizmusnak minősíti, kockázatot vállal, hogy blokkolja a vezetett lelki fejlődését.
Más emberek esetleg a keleti meditációs módszerek felé fordultak, és megtanulták, hogyan meditáljanak mantrával. Az, hogy annyi ember a mi időnkben a keleti imádság technikákhoz fordul, a mai egyház képtelenségét tükrözi, hogy közvetítse gazdag misztikai hagyományát. Ha több pap lenne tisztában a keresztény misztikával, nem lenne olyan nagy a kísértés, hogy máshol keressenek. Azonban, ha már megtörtént, hogy ezek az emberek kerestek és találtak valamit a keleti tanítóktól, például megtanulták használni a „mantrát” (szent mondat), akkor nekünk annyi ismerettel kell rendelkeznünk a saját keresztény imádságunk hagyományáról, hogy megmutathassuk számukra, hogy nem kell olyan messzire menniük a tudásért, hogy ezt nálunk is megtalálják, hogy sok szent így imádkozott, még maga Jézus is. Máté evangélista (Mt 26,44) és Márk (Mk 14,39) is bizonyítják, hogy Jézus a Getsemáni-kertben ugyanazokat a szavakat ismételgetve imádkozott: „Atyám, legyen meg a Te akaratod.” Pál apostol írja, hogy a Szentlélek folyamatosan úgy kiált bennünk: „Abba! Atya!” (Gal 4,6). Assisi Szent Ferenc egész éjjel így imádkozott: „Dio mio e mio tutto” (Istenem és mindenem).
Ha a lelki vezető erről semmit sem tud, és soha nem hallott Jézus imájáról, akkor könnyen zűrzavart okozhat abban a lélekben, aki hozzá fordult tanácsért. Az is benyomást kelthet, hogy a keresztény spiritualitás felszínes, hogy csupán gondolatokkal és szavakkal foglalkozik, hogy nincs érzéke a titokhoz, és ezért nem nyitott az apofatikus imádság módszereire, azaz arra, amikor csak a hallgatásba merülünk a kifejezhetetlennel szemben.
Kiváló segítség, ha valaki átesik Szent Ignác lelki gyakorlatain. Azonban aki csak ezt a művet ismeri, az a veszélynek van kitéve, hogy azt önmagában üdvözítőnek tekinti. Számos más, legitim és autentikus út is létezik. A lelki vezetőnek kell valamit tudnia róluk, különben inkább korlátozza a penitensek szabadságát, mintsem ösztönözze, így végzetes redukciót okoz.
Mivel minden ember egyedi, megkülönböztethetjük a különböző személyiségfajtákat. A keresztény hagyomány karizmatikusan megáldott embereken keresztül többféle spiritualitást alakított ki, amelyek különböző személyiség típusokhoz illeszkednek. Minden egyén igazi személyisége megfelel annak az útnak, amelyre a lelki útján el van hívva. A lelki vezető nem feltételezheti könnyelműen, hogy tökéletesen ismeri a vezetett személyiség típusát, de ha elegendő ismerete van, rá tud mutatni különböző utakra, ezáltal tud segíteni a penitensnek, hogy maga tapasztalja meg, melyik úton érzi magát a leginkább „otthon”.
Felszínes és mély belső réteg
Melyik szintről beszél a penitens? Ha olvasott valamit a lelki irodalomból, lehet, hogy intellektuális tudása alapján beszél. Tud mindent, de tudása a fejében rejlik, és nincs köze a valósághoz. Néhányan szépen és lelkileg beszélnek, de életük nem igazodik a szavaikhoz. Az tapasztalatlan lelki vezető ezt nehezen tudja megkülönböztetni. A penitens elmondhatja a történeteit megragadó módon, és ugyanúgy mély nézeteket is feltár. Ezen nincs semmi rossz, de nem garancia arra, hogy a beszéde a Szentlélek által inspirált. Ekkor érdemes megemlíteni Terézia avilai imádságra vonatkozó három kritériumát, amelyek segítenek kideríteni, hogy a penitens őszintén keresi-e Istent: a szeretet a felebarát iránt, a dolgoktól való függetlenség és az alázat. A penitens hozzáállását ezekben a kérdésekben a lelki vezető több egyszerű kérdéssel feltérképezheti. Mint mindig, a hozzáállás, a „szellem”, döntő fontosságú.
A penitens a felszíni vágyak szintjéről beszél, vagy a mélyből, a „szívből”? Valódi vágy él benne Isten után, vagy a „lelki élete” nem más, mint a magam megvalósításának egy felemelt formája? Van-e a szentségre törekvésének gyökere a büszkeségben és az ambíciókban, vagy ez a Szentlélek munkája? Meditál azért, hogy megnyugodjon és megszabaduljon a sietségtől, vagy azért, hogy közelebb kerüljön Istenhez? Azt akarja, hogy „homlokzatát” díszítse, vagy hajlandó meghalni, hogy Krisztus élhessen?
„Valóban mit akarsz? Mire vágysz a lelked mélyén?” - kérdezheti a lelki vezető újra és újra. Ezt a közvetlen vagy közvetett módon teheti, a körülmények függvényében. E kérdésekkel a penitens önálló felfedezéshez juthat, hogy mi az, ami valóban vágyát érdemli. „A vágy Isten után bele van vésve az ember szívébe, mert az ember Isten alkotása és Isten képmása” (A katolikus egyház katekizmusa). A felszínes vágyak elhomályosítják és blokkolják ezt az örök vágyat, és a lelki vezető, amikor szembeállítja a penitenssel a kérdést, hogy valójában mire vágyik a lelkében, segíthet neki átlépni ezt az akadályt. Aki kifinomult lelkiismerettel bír, az saját magán képes meglátni vágyai felszínességét és hiábavalóságát.
Hamis és valódi bűntudat
A lelki vezetőnek képesnek kell lennie megkülönböztetni a hamis és a valódi bűntudat között. A hamis bűntudatot nem támasztja alá valós bűn. Alapja lehet például, hogy a penitensnek túlzottan szigorú és követelőző anyja volt: soha nem volt elég jó az ő szemében, semmiben nem teljesített, mindig kudarcot vallott. Vagy tudtán kívül vétett egy hibát, amely súlyos következményekkel járt számára vagy mások számára. Ilyen esetben Isten bocsánatát kérni teljesen téves volna. Itt inkább arról van szó, hogy segítsünk a penitensnek tisztábban látni, hogy a bűntudata megalapozatlan, illuzórikus.
Ehhez azonban nagy türelem szükséges. A hamis bűntudat mélyen gyökerezhet, ezért nem lenne bölcs dolog azt azonnal tagadni. A lelki vezető talán a következő lépéssel kezdheti: „Bár bűnösnek érzed magad és önmagadat vádolod, Isten szeretete végtelenül nagyobb minden másnál. Légy tehát figyelmed a Teremtőre irányítva, és ne a saját érzéseidre.” Amikor a penitens figyel az Úrra, idővel észlelni fogja, hogy a bűntudata lényegtelen és nem építő jellegű.
Ha a bűntudat viszont valós bűn következménye, akkor nem szabad bagatellizálnunk. Az általunk nyújtott vigasz nem abból kell, hogy álljon, hogy kicsinyítjük a bűnt, hanem hogy hangsúlyozzuk Isten bocsánatának nagyságát. Ugyanakkor feladatunk, hogy a bűntudatot a megfelelő irányba tereljük, és lehetőséget adjunk arra, hogy az igazi megbánássá fejlődjön. Gyakran a bűntudat inkább a sértett hiúság kifejezése, mint a valódi szereteté. Az illető csalódott önmagában, mert nem volt alkalma bizonyítani, mennyire ügyes, „finom” és erényes, mint szeretné. „Megbánom a bűnömet” gyakran azt jelenti: „Sajnálom, hogy nem vagyok olyan jó, mint gondoltam.” Az ilyen önmagára irányuló bánatnak semmi köze az „összetört szívhez”.
Valódi keresztény megbánáskor alázatosan és letörten állunk Isten előtt, mert nem viszonoztuk szeretetét, vagy hálátlanul válaszoltunk rá. Megsebzettük a szeretetet, viszont bízunk Isten mérhetetlen irgalmában. Az igazi bánat együtt jár az Isten bocsánatának elfogadási képességével, és ezért mindig magában foglalja a jóvátételt. Aki nem tud hinni Isten bocsánatában, az saját magát blokkolja. Ezzel szemben a alázatos ember tudja, hogy gyengesége, ha elismeri és megbánja, Istenhez vezető nyitott kapu. Valamit megbánni nem az önsajnálat keserű megélését jelenti. A megbánás pozitív erő, amely magában foglalja a helyreállításra és Istennek való bizalmas odaadásra irányuló vágyat. Mindezt a lelki vezetőnek először saját életében kell megtapasztalnia, ha segíteni akar másoknak e felismerés megélésében. A pusztán önmaga felé irányuló bánat felerősíti az önszeretetet és még inkább megnöveli a bűnt. Az igazi bűnbánat ezzel szemben fokozza a szeretetet Isten iránt, bőséges alkalmat teremt a bűn megmutatására (vö. Róma 5,20). „Minden bűn a megfelelő áldás mértékét hordozza magában, mivel Isten a szeretet” - írja Julian of Norwich.
Fordította: prof. Dagmar Chvojková
