A karmeliták rendjének magyarázata Szent János Sorethtól
Az elöljáró következőképpen folytatja a szabályzatot: „A hely függvényében, ahol lakni döntesz, mindenki rendelkezzen külön, elzárt cellával.“1 A szerzetes a kegyelem fia és a cella méhének gyümölcse. A cella (anyás módon) táplálja, élteti, öleli, és a tökéletesség teljességére vezet, így méltóvá teszi őt az Istennel való beszélgetésre. A cella „szent föld“2 és „szent hely“,3 ahol az Úr és szolgája titokban beszélgetnek, mint ahogy az ember beszélget a barátjával. Benne a hívő lélek gyakran kapcsolódik a valódi Istenhez, ahogy a vőlegény a menyasszonyhoz; itt a földit a mennyel, az emberit az istenivel egyesíti. A szolgának cellája ugyanis mint Isten szent temploma. A templomban és a cellában is isteni dolgokat tárgyalnak, de a cellában gyakrabban: a cella minden jó cselekedet műhelye4, és elősegíti a tartós kitartást. Benne bárki, aki helyesen él a szegénységben, gazdag. És bárki, akinek jó akarata van, mindent, ami a jó élethez szükséges, magánál hordoz.
Ahhoz azonban, hogy biztonságosabban élhess a cellában, három őrző van neked kijelölve: Isten, a lelkiismeret és a lelkiatya. Istennek az istenességgel tartozol – teljesen engedd oda magad. A lelkiismeretednek (tartozol) tisztelettel – ne szégyellj előtte vétkezni. A lelkiatyának (tartozol) a szeretet engedelmességével – menekülj hozzá mindenben. Ezen kívül, amíg kicsi vagy, hozzáteszek még egy negyedik őrzőt; amíg meg nem tanulsz jobban gondolni Isten jelenlétére, adok neked egy nevelőt. Azt tanácsolom neked: válassz magadnak egy olyan embert, akinek példamutató élete annyira bevésődött a szívedbe, és olyan tisztelettel tölti el, hogy amikor csak eszedbe jut, tisztelettel fogsz viselkedni iránta, és úgy fogsz gondolkodni és viselkedni, mintha jelen lenne. A szerelem felkeltésével javítson meg mindent, amit meg kell javítani. Így az életed egyedüllétben sem szenved csorbát attól, hogy távol vagy tőle. Az összes gondolatodat úgy fogod kezelni, mintha látná őket, és ez arra ösztönöz majd, hogy javítsd meg magad, mintha láthatna és megint csak figyelmeztetne.
Tehát a magányos élethez mindenkinek külön cella jut. Sőt, ahogy a szabályzat mondja (szó szerint): „A testvéreknek külön elzárt celláik legyenek.“ Az egyik cellád legyen külső, a másik belső. A külső a ház, amelyben a lélek a testeddel lakik. A belső cella a lelkiismeretedben van, és Istennek, a bensőd minden valójának, a lelkeddel együtt kell benne laknia. A külső zár kapui a belső zár kapuinak jelei. Ahogy a külső zár védi a testi érzékeket a kóborlástól, úgy a belső érzékek folyamatosan irányuljanak Isten felé. Szeresd tehát a belső celládat, szeresd a külső celládat is, és gondoskodj mindkettőről. A külső cella rejtse el téged – nem azért, hogy titokban, nagyobb titokban vétkezhess, hanem hogy nagyobb biztonságban élj – tehát így rejtsen el. Nem is tudod, mivel tartozol a celládnak. Talán nem veszed észre, hogy nemcsak gyógyít a bűneidtől, hanem mentesít másokkal való viszályoktól is. És azt sem veszed észre, milyen tisztelettel tartozol a lelkiismeretednek, amíg meg nem tapasztalod benne a kegyelmet és a belső vigasztalás édességét. Értékeld tehát megfelelően mindkét cellát, de elsősorban figyelj magadra: tanulj meg benne önmagad felett uralkodni, megszervezni az életed, irányítani a viselkedésed, követelményeket támasztani magaddal szemben, de emellett légy kritikus is. Senki sem szeret téged jobban, mint te, senki nem fog hűségesebben megítélni. Valaki ezt mondja:
„Érezd jól magad a celládban,
és nehezen hagyd el,
a nap folyamán ügyelj a csendességre,
a megadott időben élesedj fel:
imádkozz, olvass, végezz bűnbánatot;
ne hagyd abba a lelkiismereted vizsgálatát.“
Ezért a szabályzat azt mondja: „… mindenki rendelkezzen külön, elzárt cellával, amelyet a főnök személyes döntése alapján a többi testvér vagy a bölcsebbek hozzájárulásával rendelnek hozzá.“
