Christopher O’Donnell, O.Carm.
Karizmatikusunk
Az 1968-as rendkívüli generális káptalan óta, amely bemutatta a Delineatio vitae (Életvázlat) szöveget, az identitásunknak és karizmatikusunknak sok figyelmet szenteltek. Három fő hatás játszott szerepet ebben:
- A „közös élet” és a „(testvéri) szeretet” (caritas) kifejezéseket felváltotta a „testvériség” kifejezés. Ez a csere 1971-es szabályzat kiadása után következett be. A testvériség szava gyorsan elterjedt, bár a gyakorlati életben ez problémásabb volt. Az, hogy a testvériségről ilyen sokat beszéltek, különösen a fiatalabb testvéreink körében várakozást keltett egy bizonyos életstílus és megosztás iránt, ami sok idősebb testvér számára idegen és meghaladta erejüket. Ők inkább megszokták „megjeleníteni” a szeretetet azon módon, ahogyan egymáshoz viszonyultak a mindennapi érintkezés során. A testvériség kapcsán el kell kerülnünk a nem reális elvárásokat, türelmesnek kell lennünk, ugyanakkor nem szabad elfelejteni egy fontos értéket. Itt – akárcsak máshol – fontos vonás a lelki érettségre való növekedés, még ha ez a testvériség által (vagy néha éppen az ellenkezőjébe) is történik.
- Újra hangsúlyozódott a rend kontemplatív dimenziója; főként a nijmegendi iskola jóvoltából, egy jelentős hatása Kees Waaijman és Hein Bloomenstijn.
- A szegények szolgálata szabadságosabban értelmezhető. Ez a váltás abban az időszakban következett be, amikor Falco Thuis volt a rend generálisa (1971–1983). E tekintetben kifejezetten a Fülöp-szigetek játszottak szerepet, ahol holland testvérek dolgoztak, és Brazília, ahol szintén hollandok tevékenykedtek.
Karizmatikusunk újrafelfedezéséhez több kortárs párhuzamot találhatunk. Az 1960-as évek elején a kálvinista Hoekendijk a keresztények szerepét három újtestamentumi görög szóra redukálta: kérygma, koinonia, diakonia. Bár ezek a szavak nem pontosan felelnek meg karizmatikusunknak, amely arra vonatkozik, hogy középen éljünk kontemplatív testvériségben, sok hasonlóság van. Hasonlóképpen észrevettük a Vita consecrata hármas fogalmát: megszentelés, közösség és küldetés (13. cikk).
Ha megnézzük karizmatikusunk három alapvető elemét, akkor két alapvető módot kell észrevennünk, ahogyan a szabályzatokat kezelik.
- Olyan értékekről van szó, amelyek kölcsönhatásba lépnek egymással. Bármelyikükkel kezdhetünk, és elkerülhetetlenül eljutunk a két fennmaradóhoz. Tehát mi vagyunk:
- kontemplatív testvéri közösség az emberek között,
- testvérek közössége, amely kontemplatív az emberek között,
- az emberek között kontemplatív testvéri közösség vagyunk.
- Ahogyan már beszéltünk Illésről és Máriáról, meg kell mutatni e elemek gyökereit hagyományunkban, és mélyebben kell meríteni ebből a hagyományból, mint ahogy azt az elmúlt időszakban megszoktuk. Emellett a szabályzatok megpróbálják kifejezni ezeket az értékeket a jelenhez illő nyelven, különösen, ha arról van szó, hogyan egészítik ki és befolyásolják egymást.
Ennek következményeként van egy fontos tanulság, amely lényeges a formáció és az egész rend jövője szempontjából. Mindenki a saját életén keresztül valószínűleg másképp fejezi ki ezt az egész karizmatikus egységet. Mindenki hajlamos lehet valamelyik elemét előnyben részesíteni, és középpontjává tenni, amelyből a fennmaradó elemek kiindulnak. Hasonlóképpen a tartományok is különböző mértékben fogják hangsúlyozni, sőt az egyes testvérházak is. Ez olyan bonyolult témát nyit meg, mint a pluralizmus. Ma nagyon sokféle módon lehet karmelitának lenni. Ahogy már mondtuk, a fiatalok, akik hozzánk érkeznek, új perspektívából láthatják karizmatikusunkat. Nyitottnak kell lennünk más módokra is, ahogyan a karizmatikusunkat élhetjük, a mellett, ahogyan mi magunk élvezzük. A már használt kifejezésekkel: a spiritualitásban és a teológiában két kiindulópont van: „vertikál” és „horizontál”. A karmelita rend esetében három indító pont létezik: kontempláció, testvériség és szolgálat az emberek között. Ezek a kiindulópontok azonosulnak, amikor megnézzük karizmatikusunk három alapvető elemét.
Kontemplatívan élni
A kontempláció szó a modern angolban ravasz szó: mély többértelműséggel bír. A 15 kötetből álló Dictionnaire de spiritualité leghosszabb címszava a „Kontempláció”, amely 600 oszlop terjedelmű. A kontempláció szava közösségünkben gyakran előfordul. Alapvető jelentése az „észlelés”, nézés, látás, figyelés (előre), mérlegelés. A görög szó theoria ugyanazzal a jelentéstartalommal bír. A szabályzatok szem előtt tartották a kontempláció szavának széles körű használatát a spiritualitás történetében és annak széles jelentéskörét is a rendben, különösen a testvérek között, akiknek a karizmatikusunk harmadik eleméhez – „az emberek között lenni” – van a legközelebbi kapcsolata.
A szabályzatok hasznos javaslatokat tesznek.
- A kontemplatív életstílust a rendünk alapkarizmatikus részének tekintik, és hangsúlyozzák annak fontosságát a Szerzetesrend szabályaiban (16. cikk). A Szerzetesrend sókerülete nemcsak a folyamatos Isten igéjének való szentelésről szóló 10. fejezetét idézi, hanem az aszkézis fejezeteit is: a lelki páncélt (19. fejezet), a munkáról (20. fejezet) és a csendről (21. fejezet).
- A szabályzatok jelzik, mit jelent a kontempláció (17. cikk). Ezt „Isten arcának keresésének” írják le, mint a válasz belső folyamatát Isten szeretetére, mint transzformáló tapasztalatot, amely során Isten szeretete hatalmasan átformál minket.
- A szabályzatok hasznosan demitologizálják néhány korábbi kontempláció-definíciót, amelyek a kontemplációt kizárólag szakértők és néhány különösen kiválasztott szentek számára tartották fenn:
„A kontempláció akkor kezdődik, amikor önmagunkat Istenre bízzuk, akár úgy, ahogyan ő azt szeretné, hogy közel kerüljön hozzánk. Ez egy nyitottsági hozzáállás Isten felé, akinek jelenlétét mindenütt felfedezzük (17. cikk).” - Itt említik a megtérést. A keresztény kontemplációt és misztikát az emelkedett tudat egyéb tapasztalataitól megkülönbözteti a megváltoztatás vágya; a kontempláció és a misztika nem technikák kérdése, amelyeket meg lehet tanulni: „Ez a szeretet megszabadít bennünket korlátozott és hibás emberi gondolkodásmódjainktól, szeretetünktől és cselekedeteinktől; megváltoztatja ezeket isteni módokká (17. cikk).”
- A kontempláció nem csupán egyéni keresés. Ez egy egyházi, ekkléziális érték, mivel meghatározza a testvériségünk és a szolgálatunk minőségét az emberek között. Lehetővé teszi számunkra, hogy mélyebben olvassuk az idők jeleit (18. cikk). Úgy tűnik, itt érdemes észrevanni a kettőt: a kontempláció a hit látását fejleszti, hogy képesek vagyunk a valóságot prófétai perspektívából látni; a szív tisztasága, amelyet a kontempláció megkövetel, szintén lehetővé teszi, hogy mélyebben lássuk a minket körülvevő valóságot. A Szabályzatok tanítása a kontemplációról egy gazdag cikkben összegződik a imáról szóló fejezet keretein belül:
„A kontempláció a karmelita hagyományban valóban egy méltatlan ajándék, amellyel Isten a saját kezdeményezéséből közelít hozzánk, és egyre intenzívebben átjár minket életével és szeretetével, és nekünk úgy válaszolunk, hogy engedjük, hogy ő legyen életünk Ura. Ez egy nyitottsági hozzáállás Isten felé, akinek jelenlétét mindenütt felfedezzük. Így követjük Illés próféta példáját, aki mindig kereste Istent, és Mária példáját, aki mindent megőrzött szívében (79. cikk).”
Testvériség
Már hangsúlyoztam, hogy közösségi életünkben nagyobb elmozdulás történt a „közös” (főként a megígért szegénység és imádság szempontjából) élet felől. Közösen nagyon formális és személytelen módon lehet élni: az ember testvéri szeretet cselekedeteit végzi anélkül, hogy beleérezne másokba vagy hogy jobban törődne velük. Ezt a testvériség értékével helyettesíteni nagy elmozdulás. A szabályok itt körülbelül öt pontot adnak, amelyek segíthetnek megragadni a testvériség értelmét:
- a testvériséget a hivatásunk kontemplatív dimenziójához kötik (19. cikk),
- kiemelik a testvériséggel kapcsolatos említéseket, amelyek már szerepelnek a szabályzatban (19. cikk),
- felsorolják az emberi értékeket, amelyek szükségesek a testvériséghez: közösségben való növekedés, a privilégiumok meghaladás, részvétel és közös felelősség, egymás lelki és szellemi jólétének gondozása, a párbeszéd és a megbékélés útjának bejárása (19. cikk); ezek az elképzelések a Szabályzatok második részében vannak kifejtve,
- a testvériség fejlődésében nagy jelentőséget tulajdonítanak a Szentírásnak, az eucharisztiának és az imádságnak (20. cikk); erről alább is lesz szó,
- mivel kontemplatív közösség vagyunk, „keressük Isten arcát és szolgáljuk az egyházat” (20. cikk).
Ahogyan Illés, Mária és a kontempláció esetében is, a testvériségről szóló cikkek is arra próbálnak törekedni, hogy bemutassák örökségünket, azt továbbfejlesztve, mint ahogy megszoktuk róla gondolkodni, és bemutatni a testvériség jelenlegi perspektíváit az emberi fejlődés és az egyház küldetése szempontjából.
Szolgálat az emberek között
Amint a Szabályzatok magyarázzák a karizmatikusunk harmadik dimenzióját, életünket még radikálisabban újraértékelik, mint a testvériségről való elmondásnál. A Szabályzatok nyelve nagymértékben a harmadik világ felszabadítási perspektívájából származik, amely az 1970-es években kibontakozott. Ezen kívül a középkori testvériség hivatásának elmélyült történelmi tudatossága is megjelenik benne.
A Tridenti Zsinat után alapított szerzetesrendeknél a közösség apostoli szempontból tekintendő: az emberek összeállnak, hogy közösen éljenek és fénylő apostoli célt szolgáljanak. Amit a testvérek (fratres) felfogtak, vagy ahogyan ezt a középkor érthette, az eltérő. Itt a testvériség értéke vagy elsődleges, vagy (csak) másodlagos. Közösségbe gyűlünk, hogy keressük Isten arcát, ami természetesen magában foglalja a mások iránti szeretetet és szolgálatot. A testvérek (fratres) hivatása valamilyen módon a kontempláció monasztikus ideálját és a liturgiát összekapcsolja az apostoli ideálokkal, amelyek később alapított intézetek címe az apostoli munkához.
A múltban kizárólag az „apostolát” használták. Az utóbbi években ez a szó nagymértékben háttérbe szorult a „küldetés” kifejezéssel. A hatodik és hetedik fejezetünk az apostoli küldetésről beszél. Azonban a karizmatikusunk meghatározásánál a „szolgálat” szó használatos – a diakonia kifejezés gazdag bibliai háttérrel és fontos pontosítással, miszerint testvéri élet „az emberek között”. A Szabályzatok első részében a szolgálatról az emberek között inkább a mai nyelvezettel kerül sor (21–24. cikk), de más helyeken inkább a hagyományos kifejezések találhatók, különösen a szentelmi szolgálatról szóló fejezetekben, beleértve a marianus zarándokhelyek szolgálatát (5. fejezet) és a küldetés fejezeteiben (6. és 7. fejezet).
A Szabályzatokban kitett tanításokat két apostoli adhortációval hasznos kiegészíteni. Az első a Christifideles laici dokumentum, amely bemutatja a küldetés sürgősségét az egyházban a mai időkben (23. cikk), valamint a küldetés szentségi alapját: minden keresztény számára a keresztség és a bérmálás, egyeseknek a papság (22–23. cikk). A második dokumentum a Vita consecrata, amely új perspektívát vázol fel a szerzetesek küldetéséről a mai időkben a Servitium caritatis (a szeretet szolgálata) címmel: A megszentelt élet, mint Isten szeretetének megnyilvánulása a világban (72–105. cikk).
Míg a múltban az apostolát sokat gondolták át, mit kell átadnunk, ma új hangsúly kerül a hallgatásra, a megkülönböztetésre, a vendégszeretet megvalósítására és arra, hogy az emberekkel ott találkozzunk, ahol vannak. Nem jövünk kész válaszokkal. Igaz, hogy néhány fiatal számára, különösen azoknak, akik visszatérnek inkább konzervatívabb gondolkodásmódhoz, ez nehéz. A neokonzervatív mentalitás a hitet egy örök igazságok halmazaként képzeli el, amelyek a legtöbb esetben a tanítóhivatal definícióival vannak alátámasztva, amelyeken az ember azonnal kereshet választ. E csoport tagjainak egy másik tendenciája a pietizmus: a problémáid imádsággal eltűnnek. Mindkét szélsőség ellen kell kínálnunk a testvériség tapasztalatát, ahol mindannyian távol állunk az ideáltól, és ahol a mindennapi küzdelem a hiteles értékekért szükséges. Ugyanakkor arra törekszünk, hogy autentikus kontemplációt végezzünk, amelyben Isten arcát keressük és éber figyelemmel vagyunk mások szükségleteire. Azok a gyenge imáink és bizonytalan teljesítményeink a élő Isten szolgálatában fontos iránymutató elemet szolgálhatnak. Van mit felajánlani – örökségünkből és a karmelita karizma megtapasztalásából, de – mielőtt bármit felajánlanánk az embereknek – először hallgatnunk kell őket és közösen megkülönböztetni.
Az emberek között való élet kulcseleme a szolidaritás, ami annyit tesz, hogy velük lenni éppúgy, mint szolgálni nekik. Valóban, néha az egyetlen szolgálat a szolidaritás lehet.
Mint várható, itt világosan előnyben részesítik a szolgálatot azok számára, akik „minores” (szó szerint: „kisebbek”, tehát bármilyen módon szegények vagy elnyomottak). Kik ezen minores a különböző helyzetekben, ez egy megkülönböztetésre váró kérdés. A konkrét szolgálat kiválasztásánál vezet minket a szegénységről alkotott elképzelésünk és a Jézus Krisztussal való hűségünk és engedelmességünk: „Hiszen a papszíve igazi feladata éppen ez: az emberek között lenni.” (32. cikk.)
Folyatatás a következő számot követően.
Az angolról fordította: Miluše Hosnedlová és Jája Vanišová.
