Vannak olyan valóságok, amelyekről talán nem érdemes túl sokat beszélni, hanem inkább megvalósítani kellene őket. És ez a imádság és a belső élet. Ez a téma tehát egy monológhoz nagyon hálátlan. Különösen, amikor a legtöbb hallgató azt érzi, hogy amit már hallott, azt ismeri, de ugyanakkor azt is megvalósítja. Ez egy igazi katasztrofális torzulás a mi, európai emberek között. Ezért elég veszélyes túl konkrét tényeket említeni. Mindig fontos, hogy csupán az első lépést áruljuk el, és amíg az ember meg nem teszi, ne áruljunk el neki többet. A veszélyes az, hogy lehet, hogy valaki már mondjuk tíz lépést megtett, míg én csak ötöt, de még jobban megértesz a nehézségeimben.
Amikor a lelki életről beszélünk, gyakran arra a valóságra gondolunk, amely a lelki élet eszköze. Amikor a lelki életről beszélünk, azt mondjuk: Ez az imádság, önmegtartóztatás, böjt, liturgia, gyónás, Szentírás olvasása. De a lelki élet nem áll ezekből. Ezek csupán a lelki élet eszközei. A lelki élet, helyesen kellene csak életnek neveznünk. Mert ha az élet nem lelki, akkor lényegében nincs is. Meg kellene tanulnunk Isten módján gondolkodni. Csak az él, aki Istenben él, és akiben Isten él. És ha az ember kapcsolatban él Istennel, akkor lelki életet él. Ezt nevezhetjük barátságnak Istennel, kegyelemnek vagy szeretetkapcsolatnak. Ha az ember így nem él, akkor egyáltalán nem él. Akkor is, ha bizonyos életjeleit mutatja. Az ilyen ember jár, gondolkodik, cselekszik, uzsonnázik, pihen, dolgozik, de ő a halálban él. Ez egy nagyon veszélyes tévedés. Ezért kezdtük el a életet mint olyat lelki életnek nevezni, hogy valamilyen módon megkülönböztessük. A lelki életről tehát ott beszélünk, ahol az ember Isten kapcsolatában él, Isten barátságában, vagy legalábbis arra törekszik. Az első nehézség ott kezdődik, hogy az ember szellemi halott lényként születik, süket, vak, minden szellemi hatásra zárkózott. Ezt a nem kívánt örökséget örökletes bűnnek nevezzük, amely az egész emberiséget és az egész teremtést megjelöli. Miközben Isten létezik, az emberek nem érzékelik őt. Miközben beszélnek, és néhány szellemi szerző azt is mondja, hogy kiáltanak, az emberek nem hallják őt. Miközben Isten megjelenik, az emberek nem látják őt. Hiányzik az alapvető valóság, az ember és Isten közötti kapcsolat, érzékelés.
A lelki élet egy óriási isteni aktivitással kezdődik, amellyel Isten áttöri halálunkat, süketelésünket, némaságunkat. Azt, amibe bele vagyunk zárva, és amit Isten ellenállóan viselünk. Amikor a próféta beszélt erről a halálról, a megtérésről, az izraeli nép süketeléséről, szépen kifejezte ezt Ózsás könyvének 11. fejezetében. „Amikor Izrael ifjú volt, szerelmes lettem belé. Felhívtam fiamat Egyiptomból. A próféták hívták őket, de ők elfordultak tőlük, és Baáloknak áldoztak. Füstölőket égettek a faragott bálványoknak. Bár én tanítottam meg Efraimot járni, ő az ő karján vette a bálványokat. Nem ismerték fel, hogy én gyógyítottam meg őket. Emberi kötelékekkel húztam őket, a szeretet kötelékeivel. Olyan voltam, mint aki könnyíti az igát. Amikor hajoltam hozzájuk és tápláltam őket. Nem térnek vissza Egyiptom földjére, hanem a királyuk Asszíria lesz, mert elutasították az én visszatérésemet.“ Ez a fájdalmas próféta jajkiáltása Izrael helyzete felett, aki nem érzékelte Istent. Isten a semmiből táplálta őt, de ő a kitalált istenek felé fordult. Isten beleszeretett, és ahogyan a próféta Ózsás mondja: „Emberi kötelékekkel, a szeretet kötelékeivel húztam őt.“ Hogyan léphetne Isten az emberhez, ha az ember nem érzékeli Istent. Így Isten vonzza, csalogatja, behatol az életébe, táplálja, gondoskodik róla, és vár. Mivel tiszteletben tartja az emberi szabadságot, vár arra, hogy az ember lássa, hallja, reagáljon és végül érzékeljen és válaszoljon. Ezzel kezdődik a lelki élet.
A lelki élet teljes mértékben ennek a kölcsönhatásnak az összegyűjtése: Isten aktivitása és az emberi válasz. Tehát a kezdet Isten, aki így lép be életünkbe, és először megtanuljuk Istenet érzékelni. Minden embernek meg kell tanulnia ezt az érzékenységet Isten dolgaival kapcsolatban. És mindenki más módon tanulja meg. Úgy tanulja, hogy érzékeli egy másik ember szeretetét, és anélkül, hogy tudatában lenne ennek, így érzi Istenet. Mert minden szeretet mögött ott áll Isten. Legyen az anyai szeretet, baráti, jegyességi, tehát bárhol, ahol az ember érzi a szeretetet, ott Isten kerül közel hozzá e szeretet által. A természettel való kapcsolat révén, hogy az ember képes látni, csodálni, ezek mind olyan emberi kötelékek, amelyeken keresztül Isten vonzza az embert. A szeretet kötelékeivel. Ezek azok az események is, amelyek mindannyiunkat életünkben érintenek, különféle találkozások, de ezek azok a pillanatok is, amikor egyedül vagyunk, amikor magunkkal hallgatunk, vagy azok a pillanatok, amikor elhagyatottnak, meggyötörtnek érezzük magunkat betegségünk miatt. Ezek a pillanatok rendkívül fontosak a lelki élet számára. Isten állandó jelenlét az ember mellett, az ember számára. Amikor Isten megjeleníti nevét Mózesnek, ezt mondta neki: „Én vagyok az, aki itt vagyok veled, veletek.” Ez az Isten, aki nemcsak velünk van, hanem velünk való kapcsolata van, és konkrétan nekünk szól. Ezért annyira fontos, hogy az ember, aki szellemi kapcsolat nélküli lényként születik, kapcsolatba lépő emberré váljon. Ezért minden emberi kapcsolat támogatja a lelki életet. Valahányszor a kapcsolatban fejlődik az ember a másik emberekkel. És bár tudatában van ennek, vagy nem, az első pillanattól kezdve, amikor az anya hajol a kiságy fölé, és ő reagál, és fokozatosan megtanul válaszolni e szeretetnyilvánulásokra, és tanul figyelembe venni azokat, akik körülveszik őt, testvéreit, iskolatársait, és elkezd egy másik ember iránti érzékelést kialakítani, még a kapcsolatba lépésélésével is, mindezek előkészítik őt a lelki életre. Mert a lelki élet nem létezik kapcsolat nélkül. Ez a valóság csupán a személyes dimenzióban létezik. Akárcsak a lelki élet minden eszköze. Nem érthetjük meg az imádságot, ha nem értjük meg, hogy az alapja éppen e Isten érzékelés. Mert megtörténhet velünk, hogy imádságunk pogány kultusszá válik. Csak „motyogok” Isten fölött. Vagy hogy szeretnék elérni valamit, valakit megfojni és ezáltal teljesen máshova kerülök, mint ahol lennem kellene. Keresztény mázú isteneket hozok létre. De a mi Istenünk az, akit először érzékelnem kell, mint lényt, és aztán belépni vele a kapcsolatba. Még ha ez a kapcsolat az elején nagyon rejtett, kevéssé személyes is, folyamatosan mélyül, egészen a belső szeretetkapcsolatig, és végül az ember Isten iránti odaadásáig. A lelki élet arra vezet minket, hogy hagyjuk, hogy Isten megajándékozzon minket. Isten körülvesz minket, és az ember folyamatosan ráébred, hogy minden ajándék, és minden kegyelem. És amikor ez az ember számára valóban világossá válik, és rájön, hogy Isten nemcsak mindent adott neki, hanem saját magát is, a szívében megszületik a vágy, hogy mindent Istennek adjon, és végül magát is.
A lelki élet tehát csupán személyes jellegű. Ez a szeretet, odaadás, hűség kapcsolata. Ez az érzékenység Isten vezetésére. Ez az érzékenység Isten iránt, aki velünk van, aki bennünk van.
Ezért a lelki élethez bármilyen formában hozzájárul a szegénység. A szegénység alatt nem a nyomort értjük. Ez a szegénység lehet a mi öregségünk, a korlátozottságunk, a gazdasági szegénység, a szépség hiánya, a betegek, fogyatékos emberek szegénysége. Tehát a hiány, amely valamilyen módon határokat szab nekünk, és amely arra vezet minket, hogy figyeljünk. A szegénység, amely alázatossá és érzékenyebbé tesz minket Isten iránt. Ezért könnyen előfordulhat, hogy egy fogyatékkal élő ember, aki időben el tudja helyezni magát a szegénységben, Istenhez közelebb kerül, mint minden hivatalos egyházi szolgáló. A külső aktivitás veszélye, amit lelki életnek tartunk, ugyanis túl nagy. És az a személy, akit a szegénysége határoz meg, belső állapotot hordoz magában, amely Isten felé kiált. Ezért ezek a pillanatok vezetnek minket Istenhez. A bennünket betöltő ürességen keresztül jutunk el Istenhez. Ez egy nagy disposition. Ezért fontos, hogy értékeljük ezeket az élethelyzeteket és adottságokat, és megszeressük a szegénységet. Az, aki megszerette a szegénységet, nem fél az öregedéstől, a hajhullástól, a fogaktól, a őszüléstől, az erő csökkenésétől, mert tudja, hogy ezekben a pillanatokban sokkal inkább szüksége van Istenre. És így tanul meg élni Istenre támaszkodva. A fiatal kor legnagyobb veszélye, hogy az embernek szüksége van Istenre, de közben úgy él, mintha nem lenne rá szüksége, mert önmagában is megteszi. Szent Terézia a Nagy mondja, hogy Isten önmagában elegendő. És egy hallgató vagy hallgatónő azt mondhatja: „Néha Isten elegendő.” Mert általában magunkra elegendőnek érezzük magunkat. Csak amikor különféle nehezebb helyzetek jönnek, például a vizsgaidőszak, stb.
Tehát Isten belép életünkbe. És pontosan ezekben a szegénységi pillanatokban érzékenyebbek, fogékonyabbak, szükségletebbek vagyunk. És ezért közelebb vagyunk Istenhez. Sokkal jobban értjük azokat a jeleket, amelyeket Isten ad. Isten hatalmas ajándékot adott nekünk a szabadságban. Furcsa, hogy azt a határt, amelyet saját magának szabott, soha nem lépte át. Valamilyen módon némiképp tehetetlenné válik velünk szemben, amikor tiszteletben tartja a szabadságunkat. Éppen ezért csak jeleket ad. Ezeket a jeleket meg kell tanulnunk értelmezni és észrevenni. Az emberek világosságot akarnak, és így bálványokat teremtettek. Isten a szeretet és a remény jeleit adja. Ezek a szeretetjelek a legjobban eljutnak hozzád, mert fiatal emberek vagytok.
Amikor egy fiatal lány szerelmes egy fiatal fiúba, szeretné azt megmutatni. Mit tesz? „Nézd, Franta, te még nem is vetted észre, mennyire szép vagyok?” Ha ezt mondaná, Franta biztosan azt válaszolná: „Jó, de biztosan másnak.” De ez a lány bizonyos módon kifejezi a szeretet jeleit. Általában inkább a lányok tiszteletben tartják a szabadságot. A fiúk, ők erőszakosak. És félreértelmezik az evangélium állítását, hogy az erőszakosok kisajátítják Isten országát. Szóval ezt a szabadságot nem tiszteletben tartják túlságosan. Ebben a dologban a lányok sokkal inkább hasonlítanak Istenhez, mint mi. Valamilyen módon az ember kifejezi a szeretetét, és várja a szabad választ. Ezért a nem erőszak azok a szeretet kötelékei, amikkel Isten vonzotta Izraelt. És Isten így vonzza minden embert. És az ember vagy érzékeli ezt, vagy nem. És Isten vár, a legnagyobb móka pedig az, hogy abban a pillanatban, amikor az emberhez eljut a felismerés, azt mondja: „Megtaláltam Istent.” Tehát Isten a szeretet jeleit adja, és vár, és ezek a jelek bármi lehetnek. Az lehet a naplemente, a repülő madár, az öröm a szívemben, a gyermek pillantása, a haldokló idős ember. Mindezek számomra lehetnek a szeretet szavai.
Akkor Isten remény jeleit ad. Ez már azok számára van, akik mennek. Jelek, amelyekkel vezet minket. És éppen úgy, ahogyan a szeretet jeleit általában magunknak tartjuk, fontos, hogy a remény jeleiről beszéljünk. Hogy megosszuk, hogyan vezet minket Isten. Mert Isten minden egyes embert egyedileg, ugyanakkor közösen vezet. Mindannyian Isten közvetlen vezetése alatt állunk. Isten minden egyes ember életébe beavatkozik, és közben mindannyiunkat összekapcsol egy homogén áramlatban. Ezért nagy bátorítást jelent számunkra, amikor látjuk, hogyan vezet Isten ezt a testvért, ezt a nővért, ezt a közösséget, hogyan áldja meg itt Isten, mert ez is számomra a remény jele. Ez egy jel, hogy a következő lépés mögött egy másik lépés van, hogy az út nem e vákumba vezet, hanem van egy célja, hogy megvalósul. Mert mindannyiunknak lehet egyszer olyan érzése, hogy a következő lépés már a falba vezet. Ezért olyan fontosak a remény jelei, hogy ne mondjunk le Istenről, aki rejtett. Hogy ne hívjunk elő olyan jeleket, amelyek nem Isteniek. Türelmesen kell járnunk a hit útján. Így cselekszik Isten az emberrel, mielőtt az ember áttörne a kapcsolatra Istennel. Aztán egyre inkább tudatosul a függősége. Az élet mint olyan csak Istenre támaszkodva élhető. És az ember tudatosan tanulja ezt a függőséget. Amit Jézus ezeken a szavakon fogalmazott meg: „Nem tehettek semmit nélkülem.” Az ember elméletben ismeri ezt, sokszor hallotta prédikálni, néha még át is élte, mielőtt a belső lény mélységébe eljutna, mielőtt az ember tisztában lenne azzal, hogy csupán Isten ajándékából lélegzik, van mit ennie, él, mozgásban van, hogy felébredt, és este aludni mehetett, akkor kezd el élni teljesen Istenre támaszkodva. Ez a saját lelki életünk, élni kapcsolódva Istenhez, ahogyan azt tudjuk. Ez nem jelenti azt, hogy Isten elveszi a szabadságunkat. Istenre támaszkodás szabadságot ad az embernek, fejleszti személyiségét, mert különben Isten tagadná saját magát. Csak Istenre támaszkodás teszi az embert emberré. Csak Istenben találja az ember saját arcát, saját identitását. Ha valaha találkoztál olyan emberrel, aki évtizedeket, éveket él Isten mellett, láttad, hogy szemei ragyognak. Milyen szellemi az arca. Lehet ráncos, csúnya, de van benne ragyogás, mert Isten tükröződik benne. Ez akkor következik be, amikor az ember megtalálja Istenben önmagát, saját identitását. Isten nélkül az ember soha nem lehet önmaga. Még ha a legképzettebb is lenne, sosem válik azzá, amire Isten hívta. Az Istenhez nem való összekapcsolódás egy teremtési lényt csinál belőle. Valójában ez a fejlődés perverziója, rákként. Ezért olyan fontos, hogy a lelki élet alapja Isten fokozatos érzékelésén, majd egyre közelebb kerülni Istenhez, és vele való kapcsolatban élni.
A P. Cyril Vojtěcha Kodeta előadásának első részének magnófelvételéből készült szöveg
az akademikus ifjúság zarándoklatán a Velehradben.
1992. május 30.
folytatás
