A hivatásunk mérete

Bl. Erzsébet a Szentháromságtól

A szöveg, amelyet itt bemutatunk, egy búcsúlevél, amelyet Erzsébet a földi szenvedése végén (kb. 1906. szeptember 9.) írt kis barátnőjének, Françoise-nak (vagyis Franciskának), akit szójátékkal szívesen nevezett Framboise-nak (vagyis málnának).

Így Sabetka végre leül a ceruzával a kedves Framboise-hoz! Mondom ceruzával, mert a szívem már régóta veled van, és így mindig összeköttetésben állunk. Mennyire szeretem a mi esti találkozóinkat, mintha előjáték lenne a közösségnek, ami a mi lelkünk között lesz a mennyben és a földön, úgy tűnik, hogy mint egy anya gyermeke fölé hajolok nagy vonzalommal. Felnézek, nézem Istent, majd lehajtom a fejem hozzád, és a szeretete sugarainak teszlek ki. Framboise, nem mondok neki rólad szavakat, de Ő sokkal jobban megért, jobban tetszik Neki a csendem. Drága gyermekem, szeretném szent lenni, hogy már itt a földön tudjak segíteni neked, amíg várom, hogy ezt ott fent megt tehessen.
Szeretnék válaszolni a kérdéseidre. Először beszéljünk a megalázkodásról, olvastam egy nagyszerű könyvet e témában, amelyről már beszéltem neked. A jámbor szerző azt mondja, hogy semmi sem zavarhatja meg a megalázkodottat, hogy saját „legyőzhetetlen békéje van, mert egy olyan mélységbe süllyedt, ahová senki sem megy keresni őt.” Azt is mondja, hogy a megalázkodott a legnagyobb örömét éli életének „képtelenségében” „Isten színe előtt.” Kedves Framboise, a büszkeség nem az, amit egy jól irányzott kardcsapással el lehet tüntetni! Kétségtelen, hogy néhány hősies megalázkodás, ahogy azt a szentek életében láthatjuk, nem okoz halálos sebet, de bizonyosan jelentősen gyengíti, de mindemellett minden nap meg kell ölni! „Quotidie morior, naponta meghalok,” kiáltotta Szent Pál.¹
Framboise, ez a tanítás az önmegtagadásról, ami minden keresztény lélek törvénye attól a pillanattól kezdve, amikor Krisztus azt mondta: „Ha valaki hozzám akar jönni, vegye fel a keresztjét és tagadja meg önmagát,”² ez a tanítás, ami olyan szigorúnak tűnik, csodálatos édességet hordoz, amikor a halál céljára nézünk, ami az isteni élet a mi nyomorult és bűnös életünk helyett. Ezt akarta mondani Szent Pál, amikor írta: „Öltözzétek le a régit, és öltözzétek magatokra az újat, annak a képe szerint, aki teremtette őt.”³ Ez a kép maga Isten, emlékszel az Ő akaratára, amelyet olyan világosan kinyilvánított a teremtéskor? „Csináljunk embert a mi képünkre és a mi hasonlóságunkra.”⁴ Látod, ha többet gondolkodnánk lelkünk eredetén, a világias dolgok annyira gyermetegnek tűnnének, hogy csak megvetést éreznénk iránta… Szent Péter az ő leveleiben azt írta, hogy „részesek vagyunk az isteni természetben”⁵ és Szent Pál azt ajánlja, hogy „tartsuk meg az életünkhöz való kezdetet a végső pillanatig, amit Isten adott nekünk.”⁶
Úgy tűnik számomra, hogy a lélek, aki tudatában van nagyságának, belép ebbe a „szent szabadságba, Isten gyermekeinek szabadságába,” amiről az apostol beszél,⁷ ami azt jelenti, hogy felülemelkedik mindenhol, akár önmagán is. Úgy tűnik számomra, hogy a legszabadabb lélek az, aki a legjobban megfeledkezik önmagáról; ha megkérdeznének, mi a boldogság titka, azt mondanám, hogy abban rejlik, hogy az ember már nem figyel önmagára, elfeledkezik önmagáról. Ez egy jó módja a büszkeség legyőzésének: éheztetni azt! Tudod, a büszkeség az önszeretet; szükséges, hogy a szeretet Isten iránt annyira erős legyen, hogy eloltja mindazt a szeretetet, amit magunk iránt érzünk. Szent Ágoston azt mondja, hogy két közösség létezik, Isten közössége és az ENYÉM. Ahogy az első növekszik, a második legyőzetik. Az a lélek, aki az Isten pillantásában él, aki rendelkezik ezzel a „tiszta, egyszerű szemmel,” amiről Krisztus beszél az evangéliumban,⁸ vagyis a tisztasággal „szándékával, ami csak Istenre irányul”, az szerintem szintén alázatos lenne, mert képes lenne felismerni az Ő ajándékait, mert „az alázat az igazság.” De ő semmit sem sajátít ki, mindent Istenhez visz, ahogyan ezt tette a Szent Szűz.
Framboise, minden büszkeségmozgás, amit érzel, nem hibák, amennyiben nem összegyűrjük a szándékodat! Ellenkező esetben bár sokat szenvedhetsz, de nem sérted meg a jóságos Istent. Ezek a hibák, amelyek elkerülnek téged, ahogyan mondod, anélkül, hogy megfontolnád őket, kétségtelenül az önszeretet jelei, de ez, drágám, valami része a természetünknek... Isten azt akarja tőled, hogy soha ne maradj a büszke gondolatoknál, és soha ne végezz olyan cselekedetet e büszkeségből, mert az nem jó. És ha valami ilyesmi megtörténik veled, nem szabad elveszítened a bátorságodat, mert ez ismét a büszkeség, ami felháborodik; el kell „mondanod a gyengeségedet” Mint Mária Magdolna a Mester lábainál, és kérned Őt, hogy mentsen meg. Ő nagyon örömmel látja, ha a lélek elismeri képtelenségét; akkor, ahogyan azt mondta egy nagy szent, „Isten nagyságának mélysége találkozik a teremtmény semmiségének mélységével,” és Isten átöleli ezt a semmisséget.
Drága gyermekem, nem büszkeség arra gondolni, hogy nem akarsz egyszerű életet, valóban hiszem, hogy Isten azt akarja, hogy az életed az isteni szférákban valósuljon meg. Látod, mély részvétem van azokkal a lelkekkel, akik nem élnek magasabbra, mint a föld a banalitásaival, úgy érzem, hogy rabszolgák, és szeretném ezt mondani nekik. „Rázd le azt a igát, ami nyomaszt! Minek neked azok a láncok, amelyek csak téged és olyan dolgokat kötnek le, amelyek még annál is csekélyebbek?” Úgy tűnik számomra, hogy ezen a világon boldogok azok, akik megvetik önmagukat, elfeledkeznek önmagukról, és a Keresztet választják örökségként! Amikor az ember képes örömét beletenni a szenvedésbe, milyen csodálatos béke!
„Testem szenvedéseit kiegészítem, ami még hátra van Krisztus szenvedéseiből, az Ő testéért, ami a G církev,” ez volt Szent Pál boldogsága!⁹ Ez a gondolat üldöz, és bevallom neked, hogy mély belső örömöt érzek, amikor tudom, hogy Isten engem választott, hogy csatlakozzak Krisztus szenvedéséhez, és ez a mindennapi utam a Golgotára inkább a boldogság útjának tűnik! Láttad valaha azt a képet, ahogy a kaszás arat a kaszájával? Nos, ilyen a helyzetem, úgy érzem, mintha így pusztítana el... Néha nehéz a természetnek, és biztosítalak, hogy ha itt maradnék, csak a szenvedésben éreznék fáradtságot... De ez csak emberi nézőpont, és így gyorsan kinyitom a „lélek szemeit a hit világosságában,” és a hit azt mondja nekem, hogy a szeretet pusztít el engem, lassan emészt el. És az örömöm óriási, és Áldozatul adom magam Neki.
Framboise, hogy a lélek ideális életet éljen, úgy gondolom, hogy természetfeletti módon kell élnie, ami azt jelenti, hogy soha nem szabad „természetesen” cselekednie. Fel kell ismernie, hogy Isten a belső lényében van, és mindent Vele kell megközelítenie, akkor az ember sosem banális, még ha a legbanálisabb dolgokat is csinálja, mert ezekben a dolgokban nem élünk, hanem túllépjük azokat. A természetfeletti lélek sosem másodlagos dolgokkal cselekedik, hanem magával Istennel. Az élet olyan egyszerű, annyira közel áll a boldogok életéhez, (a lélek) annyira felszabadult önmagától és minden dolgtól! Minden egyes dolog egységgé válik, az „egyedüli szükséges”-sé, amiről a Mester Mária Magdolnának beszél.¹⁰ Akkor valóban nagy lesz, valóban szabad, mert „az akaratát Isten akaratába zárta.”
Kedves Framboise, amikor a mi örök elrendelésünkre tekintünk, a látható dolgok olyan megvetendőnek tűnnek… – hallgasd Szent Pál szavait:¹¹ „Akiket előre kiválasztott, azokat előre el is rendelte, hogy fiának képét vegyék fel.” (Még nincs vége, kicsim, látni fogod, hogy te is a „kiválasztottak” közé tartozol!) „Akiket előre elrendelt, azokat szintén meghívta;” a keresztséged téged Isten adoptált gyermekévé tett, megjelölt a Szentháromság pecsétjével! „Akiket pedig meghívott, azokat szintén megigazította,” hányszor megigazultál te is a bűnbánat szentsége által és mindazokkal a isteni érintések révén, amelyekről talán még nem is tudsz... „Akiket megigazított, azokat dicsőségbe is bevezette.” Ez vár rád az örökkévalóságban! De tudd, hogy a dicsőségünk foka minden kegyelem foka lesz, amellyel Isten megtalál minket a halál pillanatában, engedd meg Neki, hogy befejezze a te elrendelő munkáját, és ezért hallgasd meg Szent Pál szavait, aki nekünk ajánlja az életprogramját.
„Élj Krisztus Jézusban, Őbenne ereszd le gyökereidet, Őbenne állítsd fel az alapjaidat, szilárdan kapaszkodj a hitbe, újra és újra adj hálát.”¹² Igen, szívem kisgyermeke, lelkem, élj Jézus Krisztusban, szükséged van erre a nagy útra, nem vagy teremtve a föld szűk kis ösvényeire! Ereszd le gyökereidet Őbenne, és ezért ne legyenek gyökereid magadban, ami azt jelenti, hogy mindig megtagadod magadat, amikor egyedül találkozol önmagaddal. Őbenne állítsd fel az alapjaidat, szépen minden fölé, ami múlandó, ott, ahol minden tiszta, ragyogó.
Szilárdan kapaszkodj a hitbe, ami azt jelenti, hogy csak a nagy isteni fényben cselekedj, soha ne az érzések vagy képzelet alapján. Higgy abban, hogy szeret téged, hogy a harcokban, amelyeket átélsz, Ő személyesen akar segíteni. Higgy az Ő szeretetében, az Ő „túl nagy szeretetében,”¹³ ahogyan Szent Pál mondja: éld a lelkedet nagy hiteinkkel, amelyek mindent feltárnak, amit Isten neked teremtett! Ha így élsz, a te jámborságod nem lesz ideges kicsapongás, ahogyan attól félsz, hanem igaz lesz. Az igazság olyan szép, a szeretet igazsága. „Ő szeretett engem és saját magát adta értem,” látod, kislány, ez igaz!
Aztán ismét és ismét adj hálát. Ennek a programomnak az utolsó szava csak következmény: ha gyökereidet Őbenne eresztetted le, szilárdan tartod a hitedet, hálás életet fogsz élni. Isten gyermekének szeretete! Kérdezem, hogyan lehetne egy lélek, aki megérti Isten szívének irántad érzett szeretetét, ne lenne mindig boldog, akár szenvedésben is, és bármilyen fájdalmában. Ne feledd, hogy Ő „már a világ teremtése előtt választott téged, hogy szent légy és szeplőtlen a szeretetben,” ezt ismét Szent Pál mondja;¹⁴ ebből következik, hogy nem szabad félned a harctól, a kísértésektől. „Hiszen amikor gyenge vagyok, akkor vagyok erős,” mert bennem van Jézus Krisztus kegyelme.¹⁵
Csak azt kérdezem, mit fog gondolni a tiszteletreméltó Anyánk, amikor meglátja ezt a „naplót”;¹⁶ már nem engedi, hogy írjak, mert teljesen legyengültem, úgy tűnik, mintha minden pillanatban össze kellene dőlnöm. Ez a levél valószínűleg az utolsó lesz a te Sabetkádtól, sok szép napot vett igénybe, hogy megírja neked, ami magyarázza ezt a zűrzavart. Ma este valahogy nem tudok dönteni, hogy elhagyjalak. Itt vagyok egyedül, fél nyolc, a közösségnek pihenője van... és már valahogy a mennyben vagyok ebben a kis cellámban, egyedül vagyok Vele, cipelek a keresztem a Mesteremmel. Framboise, az én boldogságom nő, ahogy a szenvedésem növekszik! Ha tudnád, milyen örömet talál az ember a műveletlen pohár alján, amit a mennyei Atya készített! Isten veled, szeretett Framboise, már nem tudok folytatni. És a mi csendes találkozásunk során kitalálhatod, megértheted, amit nem mondok el neked. Csókollak. Szeretlek, mint anya a gyermekét. Isten veled, kicsim… „Atya legyen veled, az Ő szárnyai árnyékában védelem a gonosztól.”¹⁷