Hármas imádság: Dicsőség az Atyának az Úrangyala után

P. Gorazd Cetkovský O.Carm.

Évek előtt atya Metoděj Minařík arra ösztönzött minket, hogy minden alkalommal, amikor imádkozzuk az Úr angyala imáját, csatlakozzunk háromszor a dicséret imájához az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek... Megfogadtuk neki, és azóta az Úr angyala imáját így mondjuk el közösségeinkben.

Úgy gondoltam, hogy ez egy régi karmelita szokás, és ezért tette ezt nekünk P. Metoděj. Amikor most a testvérektől utánanéztem, az emlékeink nem voltak egységesek, a P. Metoděj által megnevezett indoklásra vonatkozóan. A testvérek homályosan emlékeznek, hogy esetleg ez a II. János Pál pápától származó,valamint más forrásokból ered. Amikor erről a témáról nemrégiben beszéltünk a harmadik rendűek találkozóin, hálásan fogadtam a figyelmeztetést, hogy Ferenc pápa is így imádkozza a dicséretet az Úr angyala után.

Próbáltam a szokás eredete után kutatni a rendünk hagyományában.

A háromszoros imádság története a nap folyamán

A nap folyamán végzett többszöri imádság célja az, hogy a nap teljes idejét megszenteljük. Tehát törekvés arra, hogy mindent, amit teszünk és átélünk, egy alapvető keretbe helyezzünk, amely a folyamatos kapcsolatunk Istennel.

A háromszoros imádság már a zsidó hagyományban is ismert volt (vö. Dán 6,11). A keresztények a korai évszázadokban már naponta háromszor imádkozták az Atyánk imáját.¹ Akik tudtak, azok ráadásul a reggel kilenc órakor, délben és délután három órakor (a mai időszámítás szerint) is próbáltak imádkozni. Ez az ima később gazdagon kiterjedt, és kialakult belőle a napi egyházi ima, amit nálunk breviárinak neveznek.

A napi ima kezdeti időszakaiban nem volt egységesen megállapítva egy téma, amelyre az imának az adott órában koncentrálnia kellett volna. De figyelemreméltó, hogy a keresztények kerestek ilyen témát, és hajlamosak voltak az imáikat fontos bibliai eseményekhez kapcsolni, amelyekről tudjuk, hogy ugyanabban az órában történtek.

Tertullianus († kb. 220) az első, aki tanúsítja ezt az imádsági gyakorlatot a korai keresztény egyházban, ezt kapcsolja az első egyház történeti eseményeihez: reggel kilenckor a Szentlélek leszállt az apostolokra (ApCsel 2,15), délben Péter a ház tetején imádkozva látomást kapott (ApCsel 10,9), és délután három órakor – a zsidó szokás szerinti imaidőben – Péter és János a templomba ment (ApCsel 3,1), és Jézus hatalmával csodálatosan meggyógyították a sántát. Fokozatosan a szokás (bár nem terjedt el mindenhol) lett, hogy a hívők a nap folyamán az Úr szenvedésének három fordulópontjára emlékeztek (reggel a keresztre feszítésre, délben Jézus keresztre feszítésére, délután háromkor a lélek átadására).

Az alvás előtti imádság során pedig Jézus alvilágba szállására, éjfélkor pedig a feltámadására gondoltak. Az éjjeli imádság során szintén gyakran emlékeztek Jézus második eljövetelére, amelyre mindig készen kell állnunk. Bár az egyház napi imájában a későbbi fejlődés során ez a húsvéti téma háttérbe szorult, az egyszerű hívek imájában megmaradt. Ezt tanúsítják a könyvek, amelyeket a laikusok a középkor során a imádkozásra használtak.

A következő korban általánosan elterjedt az Úr angyala imája, ahogyan ma ismerjük. Így a húsvéti eseményekről való elmélkedés háttérbe szorult a megtestesülés titkával kapcsolatos figyelem erősödésével. Hasonlóképpen, ahogyan a népi tudás és folklór fokozatosan nagyobb hangsúlyt fektette a karácsonyra, mint a húsvétra.

A harangozás és az imádság

A harangozás eredetileg teljesen gyakorlati jelentőséggel bírt: a kolostorokban a harang hívta a testvéreket vagy nővéreket imádkozni. Ezért néhány helyen megmaradt a szokás, hogy az Úr angyala imádság előtt a harangot néhány különálló ütésen hívják. Ez volt a hagyományos jelzés az imádság előtt a kolostorokban.

A „nyilvános” harangozás első ízben este jelent meg. A ferences környezetben úgy tartják,² hogy Szent Ferenc, amikor a Szentföldre indult, a mecsetek tornyából öt alkalommal zengő muezzin énekét hallotta, amely imádkozásra hívott.

Biztos, hogy Ferenc Férfiak vezetőinkhez írt levele tartalmaz egy felhívást: „És adjatok hálát Istennek a nektek bizott nép körében azzal a nagy tisztelettel, hogy minden este harangszóval vagy valamilyen jellel hirdessétek, hogy az egész nép dicsérje és áldja Isten, a mindenható Urat.”³ A rend kustódja (provinciája) számára ezt írta: „Hirdessétek az Ő dicséretét, és tanítsátok mindenkinek, hogy minden órában, amikor a harangozás szól, az egész föld népe dicsérje és áldja meg a mindenható Istent.”⁴ Ferencnél tehát az esti imádság témája az isteni dicséret.

Az esti harangozás az imádkozásra körülbelül a 13. század felétől elterjedt néhány olasz városban. Rómában 1327-ből van dokumentált említés. Az első reggeli harangozás említése Parmából származik 1317-ből vagy 1318-ból, a szokás a 14. század végére vált általánossá. Az első noonharangozás 1386-ból való Prágából. A napi háromszoros harangozás a 16. század folyamán általános szokássá vált.

1456-ban III. Callixtus pápa napi harangozást írt elő, hogy megakadályozza a török veszélyt. Ma is néha harangoznak különleges megnyilvánulásként a szenvedők iránti szolidaritásként, vagy felhívást intéznek a közbenjárásra értük.

Néhány helyen jelenleg csütörtökön este az Úr angyala után harangoznak, az Úr Getsemáni kertbeli szorongásának emlékére. A német környezet ezt a harangozást „Angstläuten”-nek nevezi, mert a híveket arra ösztönzi, hogy csatlakozzanak Krisztushoz, tisztelettel leküzdve halálos szorongását. Hasonló szokás a pénteki harangozás, három órakor, Jézus keresztre feszítésének emlékére. Ezt a XX. században is ösztönözte XI. Piusz pápa.

A középkor óta azt is hitték, hogy a harangozás elűzi a démonokat, ezért harangozni kellett pestis vagy viharveszély idején.⁵ Még a második világháború környékén a különböző harangozási típusok közé a német Lipolc község templomharangját is belevonták, amelyet „sturm”-nak neveztek, és „amikor vihar volt, a falut védelmezni kellett az elem zűrzavara elől.”⁶

Ellentétben a kolostorokkal, a városokban és falvakban az estélyi, reggeli és délutáni harangozás nem hívta össze a hívőket a templomba, hanem a személyes imádságra ösztönözött: abban a pillanatban és azon a helyen, ahol a harangzást hallották. Ekkor az emberek szabadon imádkozták az imádságokat. De bizonyíték van arra, hogy hasonlóan a breviáriumban a reggeli imát gyakran a feltámadás emlékére kapcsolták, a délutáni imát pedig Jézus halálának emlékére. Néhány helyen és rendben az volt a szokás, hogy reggel harangozáskor a Raduj se, Královno nebeská imáját mondták, míg délben a Tenebrae factae sunt – A sötétség borult, amikor a zsidók keresztre feszítették Jézust... imádságot mondták (több jelentős zeneszerző is megzenésítette). Később, a 17. század folyamán ez mind egyszerűsödött, és a háromszoros Úr angyala imáját vált szokássá.⁷

A Zvěstování témájú imádság: Az Úr angyala

Az Úr angyala imádság születése után való nyomozás során ismét a ferences környezetbe vezetnek a nyomok. Az egyházban régóta élő meggyőződés volt, hogy a Zvěstování eseménye este történt. A ferencesek este a komplektórium előtt háromszor harangoztak, és Benedikt Sinigardi testvér († 1282) azt szorgalmazta, hogy e közben háromszor imádkozzák el a Szűz Mária antifónáit, amely arról szól, ahogy Gabriel angyal köszöntötte Máriát. A rend generális kapitulyáján 1263-ban Szent Bonaventura, a rend generális minisztere buzdította az egész rendet. A padovai ferencesprovincia kapitulyája 1294-ben hirdette ki: „Minden konventban este röviden háromszor harangozzák meg az Isten Anyjának tiszteletére. Minden testvér térdeljen le, és háromszor mondja el az 'Ave Maria, gratia plena' (Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes).” A Lk 1,28-ból származó igehelyhez „Üdvözlégy, kegyelemmel teljes, az Úr veled.” csatolták Elisabeth szavait is, amellyel Máriát dicsérte: „Áldott vagy a nők között, és áldott a te méhed gyümölcse.” (Lk 1,42), és ezek a nevek Mária és Jézus. A Szent Mária kérés hozzávetőleg fiatalabb, valószínűleg a 14. századból származik.

A 14. századra ez az esti imádság már a ferences családon kívül is elterjedt, és a hívők reggel és délben is ugyanazokat imádkozták. A 15. században a három Zdrávát az esti imádság során kiegészítették az angyal Máriához intézett üdvözletének, válaszának és Isten Fiának megtestesülésének szövegeivel, amelyeket máig imádkozunk. Ezek a versek később reggel és délben is beépültek az imába, és záróiy tudákkal kiegészítést nyertek: „Uram, tudomásul vettük az angyali üzenetet...”

Az Úr angyala imádság fejlődése valamikor a 16. század végén zárult le. Például a Mária kis zsolozsmákban található, amelyeket 1571-ben Pia V. pápával jelentettek meg. A Zdrávás imádság megismétlése hasonló jelentőséggel bír, mint a rózsafüzérnél: a megváltás titkaira való mélyebb elmélkedést szolgál.

Tehát az Úr angyala imádság egyfajta népi breviárium: Máriához fordulunk, emlékezünk a megváltásunk kulcsfontosságú eseményeire, és megszerezzük Isten kegyelmét.

A prágai zsinat 1605-ös tanúsága

Ha figyelmünket elkerüli a húsvéti események utalása a záró imádságban: „hiszen szenvedése és keresztje vezessen el bennünket a feltámadás dicsőségéhez.”, úgy tűnhet, hogy az Úr angyala imádság egyoldalúan kizárólag a Szent Fiú megtestesülésének titkára összpontosít. Érdekes az a tanúvallomás, hogy őseink ezt nem így látták, a prágai egyházmegyei zsinat 1605-ös határozatai között. Emeljük ki: az Úr angyala imádság éppen hogy frissen kifejlődött a végső formájába, és általános szokássá vált, csakúgy, mint a harangozás. Fordítsuk át latinra a zsinati szöveget:

Minden plébániatemplomban a híveket naponta háromszor – reggel, délben és alkonyatkor – a harang hangjával kell imádkozásra buzdítani (...). És a megadott időszakokban a legjobban szükséges kérni és védelmet kérni⁸ a legboldogabb Szűz Mária által, hogy a kiemelkedő jótettek miatt, amelyeket az ő jelenlétében a mänsek javára tettek, kegyelmet kérhessenek egyszóval az ő egyszülött Fiától. Mert a harang szavával reggel megújul a Krisztus Úr feltámadásának emléke, aki a halálból felkelt, először mutatkozott meg a szent Anyjának. A délutáni harangzás a Krisztus szenvedésének felidézésére történik, amelyben Mária jelen volt. Az esti (harangzás) emlékezteti az elmét és a szellemet a megtestesülés kedvező ajándékaira, amelyeket a mi Megváltónk a legboldogabb Szűz Mária méhében teljesített. Így tehát a hívek mindhárom időpontban egyesítenek az imádságban, és megkapják azokat a búcsúkat, amelyeket a legfőbb főpapok előírtak, a plébánosoknak pedig gondoskodniuk kell arról, hogy mindenki térden állva, buzgón és áhítattal mondja el háromszor az angyali köszöntést a három versikkel együtt, és a (záró) imádságot, amelyet az egyház régóta szokásos szokása szerint mondanak.

A zsinat ezt követően közvetlenül ismerteti az Úr angyala imádság szövegét, ahogyan ma is imádkozzuk. Tehát nyilvánvaló, hogy bár a barokkban a katolikus keresztények az Isten Fia megtestesülésének imádságát mondták, szem előtt tartották az Úr Jézus teljes életét, melyet a megváltásunkért hozott.

Az Úr angyala imádságának a vallási élet gyakorlati szempontjaira való mélyebb beágyazódásának következménye volt, hogy XIII. Benedek pápa 1724-ben búcsút adott mindazoknak, akik mondják. Mivel a hajlamos voltak térdeplőm imádságnak mondani, ezért a harangzás, amelyhez társult, a cseh nyelvű közegben „kneeling”-et nyert el. 1742-ben XIV. Benedek pápa előírta, hogy szombaton este és vasárnap ezt az imádságot állva kell mondani (mint a Krisztus feltámadásának ünnepének része), és a húsvéti időben ki kell cserélni az Raduj se, Královno nebeská imádságra. Ezt is a régi szokás szerint állva imádkozzák, nem térdelve.⁹

Hogyan imádkozzuk ma az Úr angyalát?

Milyen tapasztalataitok vannak? Sokat adunk arra, hogy „nálunk harangoznak”. De imádkozunk közben? Régen a harangozó biztosan imádkozott, aki megszorította a harang kötelét, de manapság a harangok automatikus elektromos hajtással mozognak. Napi programunk szinte percekre fel van osztva, és olyan tevékenységekkel foglalkozunk, amelyeket nehéz saját akaratunk szerint könnyen megszakítani. Így sokszor kérdezem magamtól: mennyire szükséges, hogy pontosan a délidőhöz és a harangozás időpontjához ragaszkodjunk, vagy inkább máshol imádkozzunk egy nyugodtabb pillanatban? És ha tudom, hogy máskor imádkozok, és ekkor hallom a harangokat, akkor szeretném valahogyan reagálni. Milyen imádságformában vagyok ilyen helyzetekben elérhető, és meg tudom örvendeztetni az Urat vagy magamat? A harangozás mindenképpen szép, egyszerű zene. Már önmagában is így a szívünket Isten dicséretére sodorja. Csak a hálás hallgatás...

VI. Pál pápa „buzgó felhívást intézett, hogy ha lehetséges, tartsuk meg ezt a imádságot. (...) És habár az idők megváltoztak, a reggel, dél és este a nap bizonyos pillanatai továbbra is fontos jelentést hordoznak a legtöbb ember számára, amelyek elosztják a munka ritmusát, ugyanakkor csendes összpontosításra hívnak az imádságra.¹⁰

A legidősebb említések a karmelita hagyományban

A régi karmelita könyvekben, amelyek az imádság előírásait tartalmazzák, a következő említéseket találjuk az Úr angyala imájáról.

Ordinale, amelyet 1544-ben adtak ki, meghatározza a harangozást reggel hajnalban és este a kompletórium után, mindig háromszor három ütéssel, „hogy a nép áhítatát ösztönözzük”. Ezt úgy értelmezem, hogy a kolostori templom harangját a környéken is hallani lehetett, így az emberek tudomást szerezhettek arról, hogy a karmeliták imádkoznak, és távolról is hozzájuk csatlakozhattak.

Caeremoniale 1616-os évjárata előírja:

„A harangozás az angyali köszöntésre naplemente után háromszor három ütésből álljon; hasonlóan van reggel és délben a helyi szokás szerint. E harangozás során a testvérek (...) térdeljenek le (vasárnapokon kívül), és mondják el a három 'Anděl Páně...' verset, három Zdrávas Mariát a 'Uram, tudomásul vettük...' imádsággal együtt, valamint a 'Fidelium animae' imádságot.”¹¹

Tehát az Úr angyala imádsághoz a háromszoros dicséret hozzáadását nem írják elő.

Ahol máshol megtalálható a háromszoros dicséret legidősebb említése

P. Tomáš Špidlík, anélkül, hogy megemlítené a karmelitákat, azt írja: „1815-ben Pius VII. elrendelte, hogy háromszor ‘Sláva Atya’ legyen hozzáfűzve az Úr angyala imádságához, amikor a legszentebb Szentháromság ajándékaival, különösen a mennybevétellel köszönetet mondunk.”¹²

Hasonló információ található a Cseh teológiai szótárban a Doxologia szócikk alatt.¹³ Ott még az is szerepel, hogy Pius VII. pontos dátuma, amikor azt kérte a hívőktől, hogy naponta háromszor mondják el a háromszoros dicséretet, július 11-én történt 1815-ben. A pápa ezen kívül búcsúkat is adott volna azoknak, akik ezt mondják. Köszönetet mondok a želivki premonstrátnak, P. Jindřich Z. Charouz-nak, aki felhívta a figyelmet a szótár adataira. P. Jindřich egyúttal felvetette a hipotézist is, hogy Pius VII. valójában hivatkozást tehetett a régi szokás egyes rendi közösségeire, és ezt kiterjeszti az egész egyházra, ami nem lenne egyedülálló eset a történelemben. Annak igazolására, hogy ez így történt, meg kellene keresnünk az említett búcsúkról szóló dokumentum eredeti szövegét.

Kezdjük először a megemlített pápa személyével. (Bár kérdés, hogy mennyire lehetett a katolikus egyházban Mariával kapcsolatos kultusznak a bevezetése a személyes kezdeményezése.) Amint látni fogjuk, az eljárási búcsú dokumentum, amelyet a megfelelő papi kongregáció adott ki a kegyességért, átfogja a helyettes intézkedést is. Pius VII. több intézkedéssel beírta magát a katolikus egyházban a Mária-kultusz történetébe. 1814-ben hálából a napóleoni fogságából való kimeneküléséért egyházi ünnepet rendelt el a Szűz Mária Szomorúságának, amelyet eddig csak a serviták ünnepeltek. 1815-ben ugyanazon ok miatt a Keresztények Segítése Szűz Mária ünnepét vezette be, amelyet május 24-én ünneplünk. Ugyanebben az évben ösztönözte a hívőket, hogy május hónapban gyűljenek össze Mária-hónap imádságaira.¹⁴

Számunkra nemzeti történelmünkből felidézhető Jenštejn János érsek alakja († 1400), aki a Szűz Mária Látogatás ünnepének bevezetéséért szorgalmazta. Az ünnep megszervezése egy folyamatos imádságra ösztönzést jelent. Évről évre. Ez sokkal hatékonyabb, mint ha a pápa dokumentumot írna, vagy ünnepséget szervezne, vagy valami mást tenne, ami csak egy szűk körű hívőt ér el, vagy ami gyorsan elhalványul. Az ünnep visszatér. És van egy személyes indok is, amiért Pius VII. az ünnepeket bevezette. Ezt saját tapasztalatainkból megérthetjük? Igen, emlékezünk és felidézünk különböző kegyelmek dátumait: házasságkötés vagy szentelés, autóbalesetek, amelyeket csodával megúsztunk stb. Szent Terézia a lelki testvérének, abbé Bellier-nek írta: „Még egy kérem van: szeretném, ha írna nekem az életének emlékezetes dátumaival, hogy különös módon összeköthetem Önnel, és megköszönhetek a mi kedves Megváltónknak az Önnek nyújtott kegyelmeket.”¹⁵ És szintén elküldött neki „élete emlékezetes dátumait, szintén a célból, hogy különösen ezekben a megáldott napokban imádsággal és hálaadással különösen egyesüljünk.”¹⁶

De térjünk vissza a dokumentum keresésére, amely a háromszoros dicséretet tartalmazza, amely a legszentebb Szentháromság ajándéka megtapsolásáért a hívőknek határozatot ad. A búcsúkról szóló alapos könyv,¹⁷ amelyet a straubingi kolostor könyvtárában található, nem tartalmaz pontos szöveget, de további információkat tartalmaz. Azt írja, hogy Pius VII. dekrétumot adott ki a kegyességért a búcsúkkal kapcsolatos kongregációtól 1815. július 11-én, és részletesen kifejtette minden hívő számára, aki napjainkban délelőtt, délben és este háromszor mondja el a ‘Sláva Atyának, stb.’-t, hogy köszönetet mondjon a legszentebb Szentháromságért, a kedvező ajándékokért és előnyökért, amelyeket a Szűz Máriának adtak, különösen a Mennybe vétel révén. A hívők ezáltal mindennap részleges búcsút nyerhettek, teljes búcsút pedig havonta egyszer – bármelyik napon, amennyiben egész hónapban mondták, és betartották a szokásos általános feltételeket, amelyek szükségesek a búcsúk elnyerésére.

Tehát itt nincs említve semmiféle kapcsolat az Úr angyala imádsággal! Ha az Úr angyala imádság a mai formájában a 16. és 17. század folyamán elterjedt, akkor valószínűleg 1815-re már nyilvánvalónak kellett lennie. Így az, ahogyan Pius VII. ajánlotta a háromszoros dicséretet, nem volt más változata az Úr angyala imádságnak a reggeli, délutáni és esti harangozás során, hanem az Úr angyala imához való bővítést jelentett.

Ez nem az egyetlen eset, amikor imádságokat egyesítettek. Történelmi tanúsítékok szerint például 1735 körül a frankfurti karmeliták a vesperáik után még háromszor németül mondták el a Zdrávás Máriát.¹⁸ Ez valójában nagyon hasonló ahhoz a három Zdrávás Máriához, amiről már beszéltünk. A korábbi időkben sok ember személyes imádsága a legegyszerűbb formájában abban állt, hogy egyszerűen elmondták mindazt az imádságot, amit fejben tudtak. És ez a gyakorlat ma is él, és valószínűleg a jövőben is fennmarad egy bizonyos mértékig.

De térjünk vissza a kutatásunk lényegére: annak a valószínűsége, hogy amikor az Úr angyala után imádkozunk háromszor a dicséretet, megőrizzük a régi karmelita szokást, nagyon kicsi...

Tehát feleslegesen fáradoztunk?

Ne siettessük a hasonló elítélést. Figyeljünk közelebbről a háromszoros dicséretre. Az Isten dicsérete, a dicsőség kifejezése sosem elég az imádságunkban. És amikor kifejezetten a Szentháromság titkát idézzük fel, segít abban, hogy ne veszítsük el szem elől, hogy Istenünk nagyszerű és titokzatos – ugyanakkor olyan közel áll hozzánk, mint megtestesült Fiú és Szentlélek. Ha ez a hit élő, bőséges gyümölcsöt hoz a gyakorlati életünkben: tisztelet Istennel, bizalom az Ő hatalmában, egészséges félelem, hogy ne sértsük meg az Ő szeretetét, vágy, hogy igazán Jézus barátai legyünk, és a Lélekből éljünk. Idén a mi delegációnk gyakorlatain megtapasztalhattuk ezt erőteljesen, amelyet P. Salvador Villota, a valenciai karmelita vezetett.

Pius VII. ezáltal ebben a gondolatban arra ösztönöz minket, hogy friss figyelemmel figyeljünk a Mária mennybevételének nagy tényére, amelyet vicsorog az Ő feltámadott testével. Érdemes tudatosítani: 1815-ben ez a hit igazság még nem lett hivatalosan kijelentve, mint megbízhatóan megfogalmazott része a katolikus hitéletnek (dogma). A legapróbb részletezésével a dogma történetének, amelyet elértem,¹⁹ azt találom, hogy még 1668 után is Franciaországban a hit abban, hogy Mária halála után a testével és lelkével a menny dicsőségében vette, nagy teológiai viták tárgyát képezte, amelyet könyvek kiadása kísért, amelyek egy vagy más álláspontot képviseltek. Száz évvel később XIV. Benedikt, aki 1740–1758-ig volt pápa, már csak óvatos szavakkal fejezte ki, hogy a Mária mennybe vételéről való meggyőződés „vallásos és valószínű feltételezés”. Aztán elérkeztünk a 1815-ös évhez. Az első kérdések a dogma hivatalos kihirdetésére, amiket a pápai trónhoz intéztek, a mostaniak 1849-ből származnak. Nyilvánvalónak tűnt, hogy a katolikus egyház tanítását e kérdésben világosan meg kell határozni.

Mindezekből a következtetésből számomra az következik, hogy Pius VII. az 1815-ös búcsúkimondással, és a mennybe vétel kifejezésben hangsúlyozva akarta, hogy a hívőket megerősítse e hit igazságában...

Ami pedig minket illeti? Van-e nekünk személyesebb kapcsolatunk e „hit cikkével”? Mit mond nekünk? Abban, hogy Isten Máriát halála után a testével és lelkével a menny dicsőségében elfogadta, Isten hűségének megnyilvánulását láthatjuk. Isten nemcsak „felhasználta” Máriát, hanem miután Mária beteljesítette küldetését, nem hagyta el, nem feledkezett meg róla, hanem a Szentháromsággal való közelsége iránti hűségét megmutatta, és így Máriát egy kibővített formában nem hagyta a halál hatalmában, de – ahogyan XII. Pius megfogalmazta 1950-ben:

„A magasztos Istenanya, titokban az örökkévalóságból egyesítve Jézus Krisztussal egyetlen közös akaratával, ártatlan a megfogantatáskor, teljesen érintetlen szűzként a isteni anyaságában, nagylelkűen együttműködve a magasztos Megváltóval, aki teljességgel legyőzte a bűnt és következményeit, végül, mint a privilégiumai csúcspontjaként megmenekült a sírban való romlástól, és mint fia a halál fölötti diadal után testével és lelkével a menny dicsőségbe emeltült.”²⁰

Nem szép ösztönzés ez számunkra is, hogy amikor Isten mellett próbálunk élni, bízhatunk Isten hűségében? Máriának a mennybevételére vonatkozó hitében reménykedhetünk, hogy Isten is hűinél való hűségét ránk is megnyilvánítja. Ne féljünk, nem bátorság a részünkről. Nem tette ez a mi érdemeinkért (amelyek nincsenek), hanem mert „még ha mi hűtlenek vagyunk, akkor is Ő hű marad.” (2 Tim 2,13).

Ne csupán Mária hűségére gondoljunk e kapcsolatunkra a Krisztushoz való közelség által a szülői kötelék révén. Mária Krisztushoz szoros fűződésű a híveinek hűségével is – összhangban az Ő szavaival, amelyek mondják, hogy az áldottak azok, „akik hallják Isten szavát, és megtartják azt” (Lk 11,28). Mária mennybevételének tanúsága bátorít minket a reményre. Hogy bizalommal várjuk, hogy Isten a megváltást, amelyet megkezdett, befejezi...

És (főleg) Mária mennybevételének világos emlékeztetője, hogy Istennek nagyobb terveink van, mint a földi élet. A mai idő, amelyben annyira gyakran a gyakorlati materializmus rabságában él, ezt az emlékeztetőt nagyon szükségesnek tartja. Ez alól a hívő keresztények sem kivételek. Mária mennybevételének figyelmeztetése nemcsak a napjainkban örök érvényű cikkelyek fölé akasztó gondolkodást jelenti, amelyek együtt élnek Krisztussal: „Mivel fel lettetek támadva Krisztussal, keressétek azt, ami a magasságban van, ahol Krisztus ül Isten jobbján. Arra törekedjetek, és ne a földi dolgokra” (Kol 3,1–2; ekumenikus fordítás).

Ezért nyilvánvalóan több lehetőséget is van arra, hogy a dicséret háromszoros imáját értelmezzük és felhasználjuk. Ezt a dicséretet és köszönetet egyébként ügyes módon a konkrét kegyelmekre is vonatkozhatjuk, amelyeket ezen a napon kaptunk, és köszönetet mondhatunk értük.

Tanúskodva arról, hogy az eredeti szándék, amelyet Pius VII. ajánlott, már elfeledték, vagy nem érzünk egyértelmű kötelmet e szándék iránt, például XIII. János ösztönzésében, aki 1959 végén kérte a hívőket az egész világon a II. Vatikáni Zsinat imádságáért – konkrét formaként javasolta, hogy például áldozatként a napi egy dicséretet áldozzák fel az Úr angyala imádsága után.²¹

Miért fontos a Karmelnek a háromszoros dicséret?

Mindezek után azt kell mondanunk: a meggyőződés, hogy a dicséret háromszoros ismétlése az Úr angyala imádsága után származik a karmelita környezetből, valószínűleg történelmileg nem igaz. De megengedem, hogy az a bizonyosság, hogy a dicséret imádság semmit sem rejtett magánál, amit Pius VII. javasolt a dicséret érdekében, megjelenít valami közeli számunkra!

A karmeliták a rendjük kezdetétől fogva testvéreknek tartották magukat, akik szoros kapcsolatban állnak Máriával. És mindez a kutatás és mérlegelés nagyon hasznos volt számunkra: emlékeztettek arra, hogy a Karmelhez Mária közelsége tartozik, amelyre manapság már általában nem is merünk gondolni. Hogyan?

Emlékezzetek: már gyermekként a felnőttek intettek minket: „Ne beszélj mások helyett!” Megtanítottak minket tiszteletben tartani a másik szabadságát és függetlenségét. Mert az, hogy a másik helyett beszélünk, könnyen pát hón napot rejthet, amely elfedheti a gőgességet, a merészséget és a manipulációt. Képzeljétek el: ha valaki idegen jönne, és köszönetet mondana a szüleiteknek, hogy életet adtak neked, és mindent, amit valaha tettek, milyen érzéseket kiváltana benned és bennük? Nem tűnne ez számunkra nagyképűnek és önteltnek? Ez a köszönet csak annyira lenne jogos számunkra, amennyire a másiknak nagyon, nagyon szoros kapcsolata van velünk.

Pátrálj a múltból: eszetekbe jut valamilyen élethelyzet, amiben köszönetet mondunk valakinek azért, amit tett valakiért, aki számunkra közeli? Véleményem szerint ilyen köszönet a vőlegény köszönetét mondja a menyasszonya szüleinek az esküvő napján. Mielőtt mindenki bement a templomba, megköszöni a lány szüleinek, hogy életet adtak neki, és felnevelték, valamint mindent, amit valaha tettek érte... És ez nem nagyképűségtől származik. Ő eddig idegen volt a család számára, de most erős és bátor szeretet fűzi a lányához, amely most az ő felesége lesz, és összeköti vele az életét.

Ha pedig köszönjük Istennek, amit Máriának ajándékozott, akkor ez bátorodóra van bízva... Pontosabban: ez a köszönet csak abban az esetben megengedett, ha közöttünk és Mária között nagyon komoly kapcsolat van.

Igazából egy kapcsolati háromszög

Ha követjük Pius VII. szándékát, és így imádkozunk, akkor ezzel erősítjük e három szereplő közötti kapcsolati hármat:

• Isten és Mária; köszönetet mondunk Istennek Mária iránti szeretetéért és az Ő részére tett ajándékaiért; ez a kapcsolat közöttük ugyan nem megerősíthető általunk, de dicséretet mondunk e kapcsolat miatt!
• én és Isten: imádkozunk „Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek...”, így kifejezve és megerősítve a Szentháromsághoz fűződő kapcsolatunkat,
• én és Mária: anélkül, hogy közvetlenül beszélnénk róla, Istennek tett köszönetünk, amiért Mária számára jót cselekedett, a Márához fűződő intenzív kapcsolatunkból ered, és még inkább erősíti azt.

Szeretem a viszonylagos életérzést, és segíteni tudom ezeket a kapcsolatokat egy háromszöghöz hasonlítani, amelynek csúcsai Isten, Mária és én vagyok. A megemlített ima felöleli ezt a háromszöget, mindhárom oldalával.

Nem tudom, hogy a VII. Pius vagy az ő hivatalnokai, akik abban az időben a búcsúkkal és a dicséret imájával foglalkozó kongregációban dolgoztak, tisztában voltak ezzel. De nekünk szólt a hagyomány, és amikor a háromszoros dicséretet az Úr angyala után imádkozunk „köszönetet mondva a legszentebb Szentháromságnak a kegyelmekért és a kiváltságokért, amelyeket Pannának Máriának, különösen a mennybe vételét”, továbbra is a Karmel legmélyebb hagyományát követjük: odaadjuk az életünket Istennek Máriával való bizalmi kapcsolatban.

A megtestesülés, a szenvedés és a feltámadás az a tény, amelyeket a legfontosabbnak tartunk az életünkben, mind a földön, mind az örökkévalóságban. Ezért mindennap legalább háromszor emlékezünk róluk, és háromszor az Úr angyala imáján és a háromszoros dicséret formájában beszélgetünk velük.