P. Gorazd Cetkovský, O.Carm.
Sok sokat hallottunk és olvastunk. Csak egy része hatott ránk mélyebben. Arra aztán ismételten visszatérünk. Számomra ilyen gondolatok azok, amelyeket itt Önnek bemutatok. Ezekről az országos tercier találkozón gondolkodtunk 2003-ban. Azóta alkalomadtán és töredékesen felidéztem őket ismét. Tehát gondosabban visszatértem hozzájuk, beszéltünk róluk a tercier találkozókon a jelen év szeptemberi és októberi időszakában, „megszívtam” őket a magazinunk oldalainak megfelelő formába, és most bemutatom őket számunkra. Akkor, tizenkét évvel ezelőtt, véget ért a rózsafüzér éve...
1. A rózsafüzér imádság, amely összefonódik egész életünkkel
A Rosarium Virginis Mariae (RVM) dokumentum, amelyet II. János Pál a rózsafüzér éve alkalmából írt, számos impulzust hozott lelki életünkhöz. A Szentatya több ízben említi levelében, hogy a rózsafüzér gazdagsága hatalmas. Mi ebben az elmélkedésben csak egy szép oldalával foglalkozzunk a rózsafüzér imádságának, amelyet kiemelt. Nevezetesen: a rózsafüzér egy szorosan összefonódott imádság az életünkkel.
II. János Pál a levél elején azt írja, hogy „a rózsafüzér küldetése, hogy a szentség gyümölcseit hozza” (1. cikk). Ennek a gyümölcsnek a hozatala biztosan nemcsak akkor történik, amikor imádkozunk, hanem akkor is, amikor a mi imánkat „hagyjuk” és „valamit teszünk”, amikor a hétköznapi feladatainkat végezzük és a legkülönbözőbb ügyeket intézzük. Éppen akkor kellene gyümölcsöt hoznunk a szentségből. És ehhez a rózsafüzérnek kell húzódnia. A hivatkozott levél egy másik cikkében II. János Pál arról beszél, hogy a rózsafüzér gazdagsága az „a hétköznapi élet követelményeivel való harmóniájában” (28. cikk) is rejlik.
Ez egy nagyon vonzó ajánlat. Sokszor mondtam, amikor a szemináriumban a papságra való felkészülés során vagy a noviciátusban a karmelita hagyomány megismerése közben rendszeres elmélkedésre vezettek minket, hogy az én belső imádságomnak nem szabad „üvegháznak” lennie, amely ugyan nagyon kedvező környezet, de amely gondosan el van választva attól a légkörtől, ahol a napomat töltöm. A barát David Peroutka ugyanezt egy hasonló hasonlattal fejezi ki: (nem helyes) „csak valamiféle különálló »díszes szobában« viselkedni Istennel.”1
Más szögből nézve: mindannyian a „teljességre” vágyunk az életünkben. Arra, hogy az életünk egy kohéziós, szép és harmonikus egységet képezzen. Zavar minket, amikor magunkat valamilyen „személyiség-megosztottságon” kapjuk rajta (bár tudattalanul tesszük), például amikor éppen imádkozom, és most olyasmit csinálok, ami egyáltalán nem felel meg... Éppen most fogadtam be az Urat az Eukarisztiában a szívembe, üdvözöltem őt – és most annyira feldühödtem a másik emberre... És óriási fájdalommal és szégyennel jár, ha valamilyen félig tudatos vagy akár tudatos farizeizmust fedezünk fel magunkban. Amikor tudatosan mást teszünk, mint amit hirdetünk. Ezzel a környezetünk nem tud megbirkózni. Ez általában „antitapasztalás”, melynek következményei sokáig megmaradnak. Többségünk a mérsékeltebb verzióval találkozik: azon fáradozunk, hogy elérjük az életünk egységét, és nem sikerül. Ezért érezzük magunkat „megosztottaknak”, darabokra szaggatva. Amikor tehát II. János Pál arról beszél, hogy a rózsafüzér segítségével közel kerülünk ehhez a vágyott egységhez és hogy ezen az imádságon keresztül vezet az út a hétköznapi életünk harmóniájához, akkor a szavai felerősítik bennünk a vágyainkat, hogy ezt elérjük.
Ebben a pillanatban emlékeztetném magunkat az imádság alapvető gondolataira a rózsafüzérről. Biztosan nem lesznek Önnek újak. De általában érdemes visszatérni az alapokhoz és megerősíteni azokat. A rózsafüzér a nyugati egyház népi kontemplatív imádsága. (A keleti egyház például népi kontemplatív imádságként ismeri az Jézus imádságot, de ezt csak érintőleg említjük, és maradjunk a rózsafüzernél.) A rózsafüzér népi imádság, tehát nagyon egyszerű, mindenki számára elérhető, még ha nem is tud olvasni. És mit jelent, hogy kontemplatív imádságról van szó? Ha tudom kívülről az „Hiszek egy Istenben”, az „Atyánk ránk” és a „Üdvözlégy Mária” imákat, és ismerem a rózsafüzér titkainak sorrendjét, így képes vagyok a rózsafüzért hibátlanul elmondani – ez még nem jelenti, hogy értem a rózsafüzért. Ebben rejlik a probléma a gyermekek számára vagy azok számára, akik még nem értik a rózsafüzért: ők „szóban” felfogják, (amikor csak a gondos mondásra fókuszálnak), és a sokszoros ismétlés ugyanannak a szónak számukra lélektelen és unalmas.
De a rózsafüzér kontemplatív természete azt jelenti, hogy fontos, ami a rózsafüzér „szavai mögött” rejtőzik, nem magukban a szavakban. A szavak itt csak segédeszközként, eszközként működnek. E funkciójukat szívesen hasonlítom a korlátozás szerepéhez: segít, hogy megtartsuk magunkat a helyes úton. De miután először röviden megvizsgáltuk a megbízhatóságát, séta közben már nem nézegetjük különösebben a korlátot. Megtartjuk magunkat, de a szemeinket előre nézünk! Így van a rózsafüzér imádságával is: imádkozunk, de próbálunk a belső tekintetünkkel „messzebb” nézni – Jézus Krisztus és Szűz Mária életének titkaihoz: hogy őt a Szentlélektől foganta, meglátogatna Erzsébetet, stb. És pontosan úgy, ahogy séta közben: amikor imádkozás közben „megbotlanak”, azaz amikor a gondolataink eltérnek az előre megszabott útról, és valahova máshová vezetnek minket, akkor a rózsafüzér imádságához tartozó szóban mondott imák könnyebben megtartanak minket a helyes irányba – mint a korlát, amelyhez a botláskor ütközünk vagy amelyhez szorosabban hozzátartozunk.
Még egy apróság örömöt okoz nekem. A szakértők mondják, hogy a rózsafüzér azzal keletkezett, hogy a régmúlt korok aszkétái és szerzetesei 150 zsoltárt imádkoztak, az egyszerű hívők utánozták őket, és így 150 miatyánkot imádkoztak. Végül a gyakorlat eljutott a 150 üdvözlégy imádságból álló imádsághoz, amelyeket tízesekre osztottak. (A világ rózsafüzérét csak II. János Pál javasolta később.) Tehát ma a rózsafüzér imádsága közben az Úr Jézus életéről elmélkedünk és közben beszélünk Szűz Máriához – az üdvözlégeket hozzá irányítjuk. Ez azt jelenti: Jézusra és az ő életére nézünk, és a Szűz Máriától tanulunk meg érteni! Általa elfogadjuk az ő nézőpontját.
Térjünk vissza ahhoz a gondolathoz, amellyel kezdtük: a rózsafüzér egy szorosan összefonódott imádság az életünkkel. Próbáljunk közelibb megértésre jutni, hogy II. János Pál mit akar ezzel mondani. A saját tapasztalatára hivatkozik. Ez sokunk számára nagyon érdekes. (Mindig, amikor a tartózkodó prédikátor „elfelejti” és megnyitja nekünk a belső világát, az felkelti az érdeklődésünket. Érezzük, hogy abban a pillanatban valóban az életéből beszél.) II. János Pál írta magáról: „Sok gondomat adtam ennek az imádságnak, és mindig megnyugvást találtam” (2. cikk). Aztán folytatja: „belevettem az első évemet a pápaságomra.” Minden kezdet nehéz, és könnyű elképzelni, hogy a pápai szolgálat első éve számára sem volt könnyű. A rózsafüzér imádságában bízva kezdte meg Péter utódának szolgálatát, és huszonöt évvel később ügyvéd az említett levelében írta: „Ma (...) vágyom arra, hogy ugyanazt tegyem,” tehát: ismét minden élményemet a rózsafüzér imájába vesse.
Ha a rózsafüzér számunkra kontemplatív imádság, amely a Jézus Krisztus és Szűz Mária életére összpontosít, akkor gyakran úgy érezzük magunkat, mintha két „világ” között állnánk. Az egyik világ a mi gondjaink – és ez sokszor rohanó, fájdalmas világ, tele bizonytalanságokkal és tévelygéssel... A másik világ pedig az imádságunk, Jézus Krisztus és Szűz Mária élete. Üdvözlégeket mondunk, áthaladunk egyes titkokon, próbálunk elmélyülni bennük.
Ha II. János Pál azt mondja, hogy a gondjainak világát ennek az imádságnak adta, és mindig megnyugvást talált, tegyünk fel egy egyszerű kérdést: Hogyan „helyezhetjük” gondjainkat a rózsafüzérbe? Hogyan tehetjük ezt? – És ha ezt megteszünk, nem fogunk később bűntudatot érezni amiatt, hogy imádságunk során figyelmetlenek voltunk? Mert például a tizednél a figyelmezzük arra, hogy Szűz Mária hogyan szülte Jézust Betlehemben. Bele kell-e vonnom azt, hogy nem tudom, hogyan kellene bánnom a gyermekeim nevelésével? A rózsafüzérben arról elmélkedünk, hogy Szűz Máriát a menny és föld királynőjévé koronázzák; bele kell-e vonnom a szomszédaimmal való nemértésemmel kapcsolatos gyötrődésemet? Hogyan tehát behelyezni a rózsafüzérbe a gondjainkat?
A pápai levél a 25. cikkben magyarázza el, mit ért II. János Pál ezalatt, amikor „antropológiai dimenzióról” beszél a rózsafüzérben, majd egyszerűen így világítja meg: „Ha Krisztus útjain járunk, amelyek az emberi utakat összefoglalják, felfedik és megmentik, akkor a valós ember képe előtt állunk.” Hozzászoktunk ahhoz, hogy a rózsafüzérben Jézusra és Szűz Máriára elmélkedünk. Milyen volt az életük? Ki Jézus? Milyen nő Mária? A Szentatya arra bátorít minket, hogy szélesebb perspektívát vegyünk, és megmutatja: a rózsafüzérben én is megtanulom, hogy ki vagyok. Ki az ember. Vagy szó szerint: „milyen az igazság az emberről”. És ebben az értelemben idézi azokat a szavakat, amelyeket korábban már írt, és most újra megszólít: „a rózsafüzér az emberi élet ritmusát üti.”
Aki imádkozza a rózsafüzért, az érzi az emberi élet pulsációját abban az értelemben: látja, hogyan tekint az Isten az emberi életre. Figyeljünk jobban a fenti szavakra, amelyeket most idéztünk. A rózsafüzérben a lényeg azoknak a tartalma, amely magában foglalja az emberi életet, összefoglalva azt – hogy ma nem szalonmódszerrel mondva – „miről van szó” az élet. A rózsafüzérben ezt jobban megértjük, mint amikor csak egyszerűen átélnénk. A rózsafüzérben ebből egy bizonyos fölényből nézünk, Szűz Máriával és Krisztussal. Így jobban leleplezhetjük a lényeget, amikor érzékeljük az összefoglalást, rekonstrukciót. A rózsafüzér az emberi utakat is üdvözíti. A rózsafüzérben nemcsak az emberi életet látjuk összefoglalva és világosabban, hanem az imádságon keresztül a mi életünkben is gyógyulás nyer!
II. János Pál például úgy magyarázza: „Jézus születésének kontemplaciója megtanít minket az élet szentségét megérteni.” Nemcsak egy betlehemi gyermek életét, hanem minden gyermekét. „A názáreti ház látképe felfedi az Isten terve szerinti család elsődleges igazságát.” Azaz a családra, minden családra! Vagy a dicsőséges rózsafüzér imádsága közben: „ha Krisztust és anyját dicsőségben kontempláljuk, meglátjuk a célt, amelyhez mindannyian el vagyunk hívva, ha hagyjuk, hogy a Szentlélek átalakítson és meggyógyítson minket.” Vagyis a rózsafüzérben nemcsak Jézus Krisztus és Szűz Mária élete ismerete terjeszkedik ki, hanem különösen számunkra ki is bontakozik, hogy kik vagyunk és milyen az Isten terve velünk.
II. János Pál ezt az elmagyarázást azzal zárja: „Azt mondhatjuk, hogy minden helyesen elmélkedett rózsafüzér titok fényt vet az ember titkára.” Ezek a szavak megmutatják, hogyan találkoznak a két világ – a gondjaink világa és Jézus és Mária életének világa. Ha a rózsafüzérben a belső tekintetünkkel Jézus és Mária életébe nézünk, nem menekülünk egy másik világba, mint amikor valaki filmet néz, hogy elfelejtse a terheket, amelyek nyomasztják. Azok az események, amelyeket a rózsafüzér titkai mutatnak, ugyanis sokat elmondanak rólunk is, és így fényforrássá válik a gondjaink világában!
Ebben az értelemben a rózsafüzér világossága is a mi gondjaink világában, még ha közvetlenül nem is gondolkodunk róluk. A rózsafüzér fényt ad, hogy milyen tisztelettel kellene közelítenünk a másik emberhez. Mennyire figyelmesen kell foglalkoznunk a gyermekeinkkel, még ha előtte egy másik gyermekről és más szülőkről gondolkodtunk. Így kell a rózsafüzérnek befolyásolnia minket, belül hatnia és lényegében átalakítania a gondjaink világát. Gondosan nézve II. János Pál tehát a gondok rózsafüzérbe való behelyezésének képét a fény befogadásának metaforájára váltotta.
De még az eredeti hasonlat a gondok rózsafüzérbe való behelyezéséről végül a levelében még egyszer említi: „Ugyanakkor teljesen természetes, hogy a találkozásokra a megváltó szent emberségével sok problémát, aggodalmat, terhelést és terveket hozunk, amelyek életünket jellemzik. „Az Úrra helyezd minden gondodat, gondoskodik rólad” (Zsolt 55,23). A rózsafüzér imádságával mit jelent a súlyainkat lerakni Krisztus és anyjának irgalmas szívének lábai elé.”
Itt tudatosítjuk: igen, biztosan nem mindig, amikor a rózsafüzért imádkozzuk, szándékozunk kifejezetten kontemplatív imádságra törekedni. Ha nagyon heves helyzetben imádkozzuk a rózsafüzért, akkor biztosan nem tudjuk magunkat koncentrálva belemerülni a rózsafüzér titkaiba. Az imádság inkább szóbelivé válik, de azért a szívünkből kiömlik a nyugtalanság, a félelem, bizalmat ad Isten segítségébe, megerősíti odaadásunkat Isten iránt, fokozatosan átalakít minket. Máskor a rózsafüzért úgy vesszük, mint egy szóbeli imádságot, amit egyszerűen Istennek adunk – ajándékozzuk neki – valaki vagy valamiféle ügy érdekében. És máskor, a rózsafüzér alatt, egyszerűen azt akarjuk, hogy Szűz Mária és Jézus közelében legyünk, anélkül, hogy mély elmélkedésre törekednénk... A gondok világát egyszerűen magunkban hordozzuk, és az imádság idején valahogy a mi Jézusunk és Szűz Máriánk jelenléte „érint” minket.
Így II. János Pál a levele 25. cikkének végén zárja: „igen, ez az imádság valóban „üt a humán élet ritmusában”, hogy összehangolja az isteni élet ritmusával, az Atya, a Fiú és a Szentlélek örömteli közösségében – életünk vágyott céljával.”
2. Imádság a kontemplációnak konkrét gyümölcseire minden tized után
A fent említett levélben II. János Pál több „javító javaslatot” tesz a rózsafüzér imádságára. A 35. cikkben megemlít egyet, amelynél megígéri nekünk: „A rózsafüzér így hatékonyabban fogja kifejezni összefonódását a keresztény élettel.” Ez egy szép kifejezés: összefonódás! Az imádság összefonódása mindennel, ami az életünkhöz tartozik. Erről van szó a kezdet óta, és ezt ígéri nekünk II. János Pál.
De miből áll ez a javaslat? „A kontempláció jobb kifejezést nyer majd, ha minden titok végén imádságban kérjük a kontemplációból származó konkrét gyümölcsöket.” Tehát itt arra vagyunk bátorítva, hogy minden méltóság titkáról végződő elmélkedésünket (minden tized) imádsággal zárjuk le, hogy Isten a kontemplációnk gyümölcsét megadhassa. Nem elég, ha a szívünkben mély gondolatok törnek fel, vagy erős érzések törnek ki, de fontos, hogy a kontemplációnk tényleg gyümölcsöt hozzon az életünkben. A pápa bátorít: kérjük érte! Szánjunk egy kis időt spontán könyörgésre ezért!
Egy ilyen könyörgés szerepel az imádságban, amelyhez hozzászoktunk, hogy befejezzük a rózsafüzért. Kérjük: „amikor a Szűz Mária szent rózsafüzérén e titkokról elmélkedünk, éljünk is az alapján, és érjük el a megígérteket.” De II. János Pál azt tanácsolja, hogy a konkrét gyümölcsért kérjük minden tized után – közvetlen kapcsolatban a velünk végzett elmélkedés tárgyával, amelyet lezárunk. Tehát ha például a Betlehemben történt Jézus születéséről elmélkedünk, ne feledjük az végén kérni a saját alázatunkat is! Hasznos lesz így mindig összefoglalni a kontemplációt és lezárni.
Ez a kis dolog tapasztalatom szerint nagy jelentőséggel bír. Ha a tized végén próbálok néhány saját gondoltan összefoglalni, amiről elmélkedtem, és ahhoz hozzátenni egy spontán könyörgést, gyakran jövök rá, hogy valójában egyáltalán nem elmélkedtem! Ez egy nem becsületes tudás, de hasznos. Lehetőséget ad arra, hogy igyekszem gyorsan „beérni” azt, amit csak lehet, legalább rövid gondolatban visszatérni az elmélkedett titokra.
Ezenfelül: a könyörgés mindig címzett. Előfordulhat, hogy az elmélkedés alatt Istenre mint gondolkodásra tekintek, anélkül, hogy rá tudnék fordulni. Ahogyan a professzor Helleri egykor képletesen kifejezte, egy ilyen imádságban Istennek a puszta díszlet szerepét adunk, és nem adjuk meg neki a lehetőséget, hogy valójában bekapcsolódjon az imádságba... Míg a könyörgés a természete szerint címzett és arra vezet minket, hogy Istenhez vagy Jézushoz forduljunk, közvetlenül koncentráljunk rájuk.
Hogyan tudjuk technikailag beilleszteni egy rövid könyörgést a kontemplációnk gyümölcseivel a rózsafüzér imádságába, azt érdemes keresni, próbálni. Amikor egyedül imádkozunk rózsafüzért, akkor ez a legkönnyebb. Amikor ezeket a gondolatokat átgondoltuk a tercier találkozókon, majd imádkoztuk a rózsafüzért, előre megállapodtunk, és minden tized után hagytunk egy kis csendet, amelybe mindenki, aki akarta, kifejezheti az imádságot a gyümölcsökért, amely neki az elmélkedésből eszébe jutott.
3. Imádság a kontempláció gyümölcseire a Karmel teológiai imádság vége
Ami itt eszembe jut mint gondolkodás, nagyon összefügg a karmelita hagyománnyal. Nem azt értem, hogy van valami speciális karmelita traktátus a rózsafüzérről, arról, hogyan kell imádkozni. Illetve ilyesmit nem ismerek. De a Kármel hagyománya a belső imádságról általánosan, a kontemplációról nagyon részletes. Itt nem csupán arról van szó, hogy egy összpontosító szóbeli imádságot, még ha magával a breviáriummal is kellene imádkozni, hogyan, hanem hogy a szívünket jobban megnyissuk Istennek. A mi testvéreink és nővéreink a kolostorainkban, Szent Terézia Avilai (1515–1582) idejétől kezdve telepítik a kontemplatív imádságot vasárnapként, végig gondolták és teljes könyveket írtak arról, hogy hogyan kell helyesen folytatni. És a rózsafüzér nem más, mint egy konkrét formában végzett kontempláció. Már világosan emlékeztettünk: fontos a dolog, ami a mondott szavak mögött történik vagy – más szavakkal – a mélyük alatt rejtőzik. Ott rejlik valójában az imádság mélysége.
Ami II. János Pál javasolt nekünk, hogy minden tized után tegyük, azt valójában a karmelita imádság tanítói is javasolják, amikor a kontemplációs séma leírásával – hogyan kell egy jó kontemplációs imádságnak kinéznie. A mi időnk nem igazán kedveli a bonyolult önfegyelmet, de ők szívesen gondoltak a megfelelő, alapos menetre az imádság során. És nekik is arról volt szó, hogy az imádságunk egészségesen összefonódjon minden más élményünkkel, amit a nap folyamán éltünk át.
II. János Pál azt javasolta, hogy a tized végén kérjünk a kontemplációnk gyümölcseire. A karmelita imádság tanítói mindig azt tanácsolják, hogy zárjuk le a kontemplatív imádságot a legjobban három záró részben, amelynek a következőket kell tartalmaznia:
- Hálaadás Istennek.
- Önmagunk Istennek ajánlása:
- egyetlen általános: „Tiéd vagyok, szolgálni akarlak,”
- de konkrét elhatározásokon keresztül is. (Ez talán ma nem annyira kedvelt, a mai mentalitás nem kedveli az akarati aktusokat. De nem tehetek róla, a mi imádság tanítói ehhez vezetnek minket.)
- Kérő imádság.
És éppen a kérő imádság kifejezés érdekel itt. Mi pontosan lényeges a kérő imádságban ebben a fázisban a kontemplációnak? A barát Jan a Szűz Mária és Krisztus rózsafüzér imádságában 1611-ben, amelyet a Schola de oratione című imádságában ír, magyarázza el, hogy itt arról van szó, amit Szent Terézia Jézusról kifejezett: „Isten kegyelmét hívni a világra.”
Most pedig merészlem megkérdőjelezni a tisztelt tekintélyt. A barát karmeliták útmutatói a kontemplatív imádságról vélhetően a dominikánus, tiszteletreméltó Luis de Granada (1504–1588) tanításán alapultak. Az ő kérő imádságra vonatkozó útmutatása a kontempláció végén2 bátorít kérni: minden népért a világon, hogy megismerje és dicsérje az egyetlen, igaz Isten, a templom pásztoraiért, a hatóságokért, az egyházért, a szenvedőkért, és aztán magunkért, ami a legjobban szükséges számunkra. A bűneink bocsánatáért és a kísértések ellen segítséget kérni, amelyekhez a leginkább hajlamosak vagyunk. És végül Luis ajánlja: „Akkor kérjünk Isten szeretetéért, és maradjunk meg ebben legjobban, kérve az Urat emiatt a jósággal, mert ebben van az összes jóságunk.” Mindezek bizonyára jogos kérés a könyörgő imádsághoz. De hiányzik a folytatása arra, amiről elmélkedtünk! Nem kár ezt a folytatást elveszíteni?
A kontempláció és a könyörgő imádság közötti összefüggést nagyon jól érezte a karmelita P. Jan Brenninger (1890–1946). A karmelita spiritualitás összefoglaló művében ír: 3
„Bár kérdéseinket bármikor Isten elé terjeszthetjük, és a szükségleteink valóban folyamatosan arra kényszerítenek minket, mégis a kontempláció különleges alkalom, mert a kontempláció által jobban ráláthatunk szükségeinkre és minden gyengeségünkre, elégtelenségünkre, és a vágyakozásunkra égünk Isten elérésére. Ezenfelül: amit a jó elhatározásainkkal elérhetnénk, amelyek lényegesen a kontemplációhoz tartoznak, azelőtt a fönti kegyelem és erő nélkül nem tudnánk megvalósítani.”
Ezért ő a kérések rendjét így beszél: „Elsősorban kérjük az erőt a megvalósításra és arra, hogy elérjük, amiről a kontemplációban tudomásunk van, hogy számunkra létfontosságú vagy hasznos, vagy hiányzik nekünk, mint például egyes bűnök gyökerénél.
Aztán viszont áttérhetünk néhány általánosabb kérésre – mind magunkért, mind másokért, mindig hűségesen és figyelmesen a belső diszpozíciónkban, amelyet átéltünk, és (hűségesen) a Szentlélek vezetése alatt.” És Jan Brenninger zárja: „Egyébként minél mélyebb a kontemplációnk, annál könnyebb és tökéletesebb lesz a kérés, és minél buzgóbban fogunk kérni, annál bőségesebb gyümölcsöt hoz a kontemplációnk.”
4. Imádság a gyümölcsökért a kontempláció vége a nem karmelita szerzőknél
Szent Ignác Lojolai a kontempláció végén úgynevezett „beszélgetést” helyez el (Krisztussal, Szűz Máriával, az őrangyallal stb.). Más szerzők az elmélkedés záró részét „kijáratnak” nevezték (abban az értelemben, hogy belülről kívülre lépünk, nem alulról felfelé). Jan Evangelista Urban összeköti a kettőt, amikor azt írja: „A kijárattal nem vagyok kívül a kontempláción. Az ajtón állok, és az ajtón a kontempláción, amin elmélkedtem, lépeg matrónan.” A beszélgetés megélesztette az összes elmélkedést, amelyben kegyelmet kérünk, különösen a kegyelmet, amely segít elérni az elhatározásokat; anélkül, hogy elfelejtenénk az elhatározásokat, vagy zavarosak és gyengék lennénk a valóra váltásban. Szívből és alázatosan beszélgessünk Megváltónkkal, az Istenszülővel, az őrangyallal arról, amit átvettünk, vagy kérjünk segítséget.4
5. Az imádság a gyümölcsökre fizikai befejezés és kezdet
A belső imádságunk megváltoztatja az életünket. A Krisztus életéről, vagy egy helyzetről az ő életéből vagy Szűz Mária életéből elmélkedünk, tudatosítjuk, hogyan cselekedtek, és mi az az esemény, amit felfedeznek róluk, de az emberről általánosságban. És mivel mi is emberek vagyunk, és ismerjük a gyengeségeinket és a kegyelmeket, amelyeket kapunk, a kontemplációnk ezért a gyümölcsökért való imádsággal zárul, amelyben azt, amiről elmélkedtem Krisztusban vagy Szűz Máriában vagy az emberről általánosságban, kivetem magamra. Kérjük, hogy valósuljon meg az életemben. Kérem a kontemplációm konkrét gyümölcseit. A „gyógyítót”, azt a szépséget, jót, bölcsességet, amelyet felfedeztem a kontemplációban, próbálom felvenni magamba, kérve, hogy Isten, helyezze bele az életembe. Erről szól a gyümölcsért való imádság. Az alapja az elmélkedés vége, ez a pítes imádságom megáldozott. A rózsafüzér tizedének végén vagy Pál kielégítő összefoglalásában, az imádság végén összegyűjtjük, és magunkra vonatkoztatjuk az erényeket, amelyeket belsőleg nézünk, és amelyekben még mindig el vagyunk foglalva...
De ugyanolyan forrás a gyümölcsért való imádságomnak az a látomás is, ami vár rám egy kicsit, ma – a fontos napban vagy héten (ahogyan a vasárnapi imádságban). Már körvonalazódik a láthatáromon: mit fogok most megélni, hová megyek, amikor leteszem a rózsafüzérem, vagy bezárom a Szentírást? Milyen emberekhez fogok elmenni, és hogy fel kell készítenem magam, hogy Istentől kérjem az erőt. (Bár természetesen a tapasztalat azt tanítja nekünk, hogy ebben vigyázni kell: a képzeteink gyakran nem teljesülnek, túl feketének vagy éppen ellenkezőleg, rózsásnak látjuk a dolgokat.) Így a gyümölcsért való imádság valójában egyben előkészítő imádság is – összefügg a jövőbeli eseményeimmel.
6. A közös bölcsesség is tudatában van ennek
A latin mondás így szól: „Finis coronat opus” (a befejezés megkoronázza a művet). Ami magyarul így fejeződik ki: „A vég jó, minden jó.” De nemcsak arról van szó, hogy figyelembe kell venni a végső benyomást. Amikor valami jó befejeződik, nem szabad, hogy az véglegesen is véget érjen! Ügyes tanárok az órák végén összefoglalják, amit átnéztek, és ellenőrzik, hogy a tanulók hogyan értették meg. A papok pedig a prédikációjuk számára igyekeznek gondosan felkészülni a végére: a jó szónok figyelemmel kíséri, hogy mit akar közölni, mennyi ideig fog beszélni, és mivel szeretné befejezni. Említhetnénk más példákat is az elképzelésből, hogy erőfeszítéseink ne maradjanak terméketlenné, vagy ahogyan a fiatalok mondanak: „hogy ne tűnjenek el.” A gyümölcstermelő imádság éppen ezért szolgál.
