VIII. fejezet – Szolgálat a határ menti kórházban, Morvaországban
(Edith Stein emlékiratai)
1. rész
Amikor 1914 nyarán kitört az első világháború, Edith Stein Göttingában tanult. Sok barátját, hallgatót és tanárt behívták a hadseregbe. Ő is szeretett volna szolgálni hazájának, és azon gondolkodott, hogy 1915 elején a vizsgája után félbeszakítja tanulmányait.
Röviddel a vizsgám után megkérdeztem a vöröskeresztet Varsóban, hogy most már szolgálatba léphetnék-e. Mivel nem érkezett válasz, úgy döntöttem, hogy a félév végéig Göttingában maradok, hogy tovább hallgathassam az előadásokat, és hasznosan tölthessem az időt a doktori munkámmal. Újra elkezdtem egy kicsit görögül tanulni, mert minél előbb le akartam tenni a vizsgát. Az utazás előtt azonban most mindent hazaküldtem, mert bizonytalan volt, hogy vissza tudok-e jönni.
Varsóban hamarosan a tartományi iskolai kollégiumban jelentkeztem a görög pótlóvizsgára; azt akartam, hogy ősszel tegyem le. Amikor otthon voltam néhány hétig, telefonon kerestek. Egy hölgy a vöröskeresztől szeretett volna velem beszélni. Németországban ugyanis még mindig nincs kereslet nővérek iránt, de Ausztriában nagyon szükség van rájuk. Ha szeretném menni, április elején készüljek fel, hogy utazzak Morvaországba. Azonnal elhatároztam.
Rosa Guttmann már hallott a határ menti kórházról, mert egy varsói hallgató már hónapok óta ott ápolt. Most ez a hallgató – Greta Bauer – éppen itthon volt szabadságon. Felkerestem őt, hogy többet tudjak meg. Hranice a Bohumín–Bécs vonalon van, tőlünk gyorsvonattal 5–6 órás út. A helyi nagy kadettiskola fertőző betegségekre lett átalakítva: 4000 ágy a Kárpátok frontrészének. Az ottani kis hallgató, egy friss, természetes lány, nagyon szeretett ott dolgozni; azt is meg kellett volna tennie, hogy mielőtt elutazom, visszatér.
Anyámnál heves ellenállásba ütköztem. Hogy egy fertőző betegségekre vonatkozó kórházról van szó, azt egyáltalán nem mondtam el neki. Tudta, hogy nem tudna meggyőzni az életveszélyre való hivatkozással. Így hát a legnagyobb elrettentő eszközként azt mondta, hogy minden katona tetvekkel jön a frontról, és én sem tudom magamat megvédelmezni ez ellen. Ez valóban egy kellemetlen dolog volt, amitől nagyon féltem – de mivel minden embernek a lövészárokban ezt el kell szenvednie, miért lennék én sokkal jobban, mint ők? (A tetvesség eltávolítása Hranicében olyan jól volt megszervezve, hogy ezt a próbát megúsztam. Csak néhány állatkát láttam alkalmanként az emberek ruháján – mégpedig a friss ruhákon, amiket éppen a szekrényből húztak ki). Amikor ez a támadás csődöt mondott, anyám teljes energiájával kijelentette: „Az én” engedélyem nélkül „nem mész”. Én ugyanilyen határozottan válaszoltam: „Akkor ezt meg kell tennem a te engedélyed nélkül.” A nővéreim megdöbbentek egy ilyen rövid válaszon. Anyám nem volt hozzászokva az ilyen ellenálláshoz. Arno vagy Rosa talán már sokkal rosszabb szavakat mondtak neki. De ez dühkitörésben történt, amikor nem tudták magukat uralni, és minden hamarosan feledésbe merült. Itt azonban valóban komolyan ment a dolog. Anyám már nem mondott semmit, és néhány napig nagyon hallgatag és búval bélelt volt – ez mindig átterjedt az egész házra. Amikor azonban elkezdtem készülni az elutazásra, természetesnek vette, hogy gondoskodjon a szükséges kis ruházatról az ápolónőnek. Frieda, aki a legjobban értett a dologhoz, el kellett intéznie a szükséges vásárlásokat és a varrási munkát.
Mielőtt megkezdtem volna a háborús szolgálatot, még a tartományi iskolai kollégiumban kellett jelentkeznem, hogy lemondjak a görög nyelvről, vagy inkább azt mondjam, hogy át kell tennem az időpontot határozatlan időre. A humán gimnáziumok decernense, Thalheim titkos tanácsos, rettegett ember volt, komoly és szigorú. Amikor hallotta a halasztás okát, nyilvánvalóan elégedetlen volt, de először nem mondott semmit. Csak amikor már távozni készültem, ismét visszahívott. „És a szülei egyetértenek?” „Apám rég meghalt. Anyának ez nem megfelelő.” Most élénken felugrott. (Ő maga is volt lánya az én koromban. Ismertem őt az iskolából). „Persze, hogy neki nem megfelelő. Nem nekem kell veled beszélnem. De mivel már nincs apád, kötelességem vagyok figyelmeztetni téged. Tudtad-e, hogy hogyan mennek a dolgok a kórházakban?” Nem tudtam. De ha valóban olyan, ahogy ő utalt rá – hogy az ember erkölcsi veszélynek teszi ki magát, és hogy a nővéreknek rossz híre van – akkor az borzasztóan szomorú volt, és még inkább szükségét éreztem, hogy olyan emberek kerüljenek az ilyen helyekre, akik komoly szándékkal jönnek. Így hát őszinte szívvel megköszöntem a titkos tanácsosnak – hiszen valóban nagy jóságot árult el, hogy annyira aggódott értem – de a döntésemben nem hagytam magam a legkisebb mértékben sem eltántorítani. (…)
Mielőtt elutaztam volna, elmentem Emához, a női klinikára, és ő beoltott tifusz és kolera ellen. Sok ember néhány napig valódi, lázas betegségre reagált az injekciókra, de nekem semmi bajom nem volt.
(Edith Stein művei VII, Nauwelaerts kiadó, Leuven 1965, 231–233. oldal, rövidítve.
Fordította a Zmrtvýchvstalého OCD nővér, Petra)
