Szolgálat a morvaországi Hranice-i kórházban
(Edita Stein emlékiratai)
3. rész
A legkedvesebb számomra a betegekhez fűződő kapcsolatom volt, még ha néhány nehézséget is hozott magával. A kórházunkban ugyanis az Osztrák-Magyar Monarchia összes nemzete képviseltette magát: németek, csehek, szlovákok, szlovénok, lengyelek, ruszinok, magyarok, románok, olaszok. Nem ritkán cigányok is. Ehhez sokszor jött még valamilyen orosz vagy török is. Az orvos és a beteg közötti kommunikációra egy kis könyv szolgált, amely a legfontosabb napi kérdéseket és válaszokat tartalmazta kilenc nyelven. Ezt én is megismertem. Egyszer, amikor éppen mentem a konyhánkba, távolról hallottam Dr. Picket, amint mondja Emmának: „Figyeljetek, ő biztosan tudja!“ Aztán átkiáltott az egész teremben: „Szeniorita Edita, hogy mondják magyarul, hogy ‘izzadni’?“ Átkiáltottam neki a hiányzó igét, anélkül, hogy megálltam volna. Ezekkel a néhány morzsával és jelnyelvvel tudtunk segíteni egymásnak. Valószínűleg még több nehézséget okozott volna, ha az embereknek szükségük lett volna másokkal beszélgetni. De a legtöbben olyan állapotban voltak, hogy ez teljesen kizárta a lehetőséget. Teljes tehetetlenségük és a gondozás iránti szükséglet különösen kedvessé tette számomra a munkámat. Nagyon hamar felfedeztem a nemzetiségek közötti különbségeket. Az állomáson nem volt egyetlen birodalmi német sem. Később már volt néhány, akit betegként ápoltam. Mi német nővérek örömmel ujjongtunk, amikor a szállítmányban ráakadtunk egy honfitársra. De amikor néhány napig a szobánkban volt, általában eléggé meglepődtünk. Ők igényesek és kritikusak voltak, a mi honfitársaink, és ha valami nem tetszett nekik, képesek voltak felkergetni az egész termet. A „vad népek” viszont alázatosak és hálásak voltak. Nagyon sajnáltam őket, azokat a szegény szlovákokat és ruszinokat, akiket a nyugodt falvaikból rángattak ki és a mezőre küldték. Mit tudtak ők a német birodalom és a Habsburg Monarchia történelméről? És most itt feküdtek és szenvedtek, anélkül hogy tudták volna, miért.
A magyarok, akik hírnevesek bátorságukról a harcokban és udvariasan kedvesek voltak velünk, voltak a legérzékenyebb betegek. Amikor az újonnan érkező az első kötéscserénél hangosan jajongott az operációs teremben, azt kiáltották neki: „Nem szabad, Magyar!” A fájdalmas kiáltás néhány pillanatra elhallgatott. A nemzetiségeket nem lehetett eltéveszteni. A cseheket, akiket a német ügy „árulása” miatt olyannyira gyűlöltek, a legtürelmesebb betegeknek ismertük meg, és a legszívesebben segítettek. Egyszer egy eszméletlen beteget kellett átköltöztetni egy másik ágyra, aki nagyon nehéz volt, hogy rendezni tudjam a helyét. Akiket tudatuknál találtam és nem voltak olyan nehezek, azokat általában egyedül átköltöztettem a szomszédos ágyra. Ha az ember a megfelelő módon megragadta őket, akkor ez egész jól ment. De ebben az esetben ez nem volt lehetséges. Mivel nem volt közel hozzám egy nővér, megkértem egy fiatal cseh németet, hogy segítsen. Már jól teljesített, és lusta módon sétált a teremben. Mindig olyan kedves volt, mint egy gyermek, és nekem nagyon hűséges. „Nővér,” mondta most zavartan, „szívesen segítenék Önért. De nem tudom, túl undorító nekem.” Ekkor önként jött egy cseh. Ő messziről nem állt olyan biztosan a lábán, mint az első. „Nekem sem könnyű ez,” mondta, „de a betegnek segíteni kell.”
(...) Néha belépett a terembe egy katonai lelkész uniformisban és végigjárta a sorokat. Muszáj megmondanom, hogy kevés bizalomgerjesztőt nézett ki; soha nem vettem észre, hogy valakinél hosszabb ideig megállt volna. Soha nem tapasztaltam, hogy bármelyik betegnek hoztak volna szentáldozatot vagy kiszolgáltattak volna szentkenetet. Sajnos ilyen ügyekben olyan tudatlan voltam, hogy még csak eszembe sem jutott, hogy kérdezzek erről, vagy hogy ezzel foglalkozzam.
Egy másik vendég, aki néha megjelent, egy hadnagy volt, akinek a katonai iroda alá tartozott. Mindig nagyon udvarias volt, és szigorúan utasította az embereket, hogy hallgassák meg a nővéreket, mint őt magát. Ez szükségesebb volt a betegeknél, mint a hazafiasoknál, akiket segítségül kaptunk. Eleinte teljesen megdöbbentett, hogy a katonáktól azt várták, hogy a legkevésbé és legpiszkosabb munkákat végezzék. Nyíltan nem ellenkeztek. De a köztük lévő lengyelek és csehek passzívan ellenálltak azzal, hogy úgy tettek, mintha nem értenék a német parancsokat. Amikor szeretnénk, hogy a termet felsöpörjék, meg kellett ragadnunk egy ilyen embert a vállánál és a kezébe nyomni a seprűt. Akkor talán hajlandó lett volna elkezdeni a munkát. De amint hátat fordítottunk nekik, készen kellett lennünk arra, hogy a seprű hamarosan újra a sarokba kerüljön. A lusta embereket jelenteni kellett a hadnagynak. De az osztrákoknak olyan borzalmas büntetéseik voltak – megkötözés vagy akár verés. Ezt senkit sem akartunk kitenni.
Amikor két hétig a tífusz állomásán voltam, éjszakai szolgálatot kaptam. A teremben felváltva tartottuk. Így aztán az ember 14 nap múlva csak éjszaka járt a szolgálaton – este 7-től reggel 7-ig – a nap pedig pihenésre szolgált. Körülbelül 9-kor volt a napi étkezés az éjszakai szolgálat számára, aztán körülbelül este 6-ig aludhattak, fél 7-kor vacsoráztak, majd mentek a szolgálatra. Éjszakára kaptak egy kancsó kávét, két vastag szelet kenyeret vajjal és tojást. Azok számára, akik éjszaka szolgáltak, volt egy külön szobájuk; most oda is átköltöztem. Amikor az embernek jó barátai voltak, akik gondoskodtak az ebédről, a szokásos időben felvehette és a ágyhoz hozhatta. Akkor már nem kellett 9-re ott lenni, hanem még hosszabb ideig kint maradhatott. Mert a fényre, levegőre és napfényre jobban vágyott az ember, mint alvásra.
Amikor az első este a kancsó kávémmal a pajtához mentem, találkoztam Dr. Pickkel és egy kollégával. Jó éjszakát kívánt nekem, és azt mondta a másiknak: „Két hete itt van, és már 60 tífúsz betegért felelősséget vállalt.” De még több vár rám. Az ápolónő hívott, és megkérdezte, tudok-e injekciót adni. Tanultam, bár még nem csináltam gyakran. Kérte, hogy figyeljek egy kicsit a II. teremben is; a lengyel, aki ott éjszakai szolgálatot kapott (kis zászlós!), nem értett az injekciókhoz. A III. teremben is időnként meg kellett néznem, mert ott csak egy ápolónő volt. Végül még egy kis izoláló szobát is átadott nekem: ott egy beteget helyeztek át a terünkben, mert diftéria volt nála. Egy cigány volt, aki már sok fejfájást okozott nekünk, mert visszautasította az ételt. Borzasztóan lefogyott, és a sötét arca kékes lett. A diftéria végzett vele. De nem halt meg az én éjszakás szolgálatom alatt. Ezzel szemben a kis lengyel lány az első éjszaka azonnal a haldoklóhoz vitt. A haldokló szegény ember egyáltalán nem tudott vele kommunikálni. Német volt, és ő nem értett németül. Gyorsan elküldtem őt az orvoshoz, aki nálunk volt az éjszakai szolgálatban, és közben elkészítettem az injekciót. Az orvos hamarosan megérkezett, de már nem lehetett segíteni. Csak várhatta a halált és megállapíthatta azt.
Ez volt az első alkalom, hogy láttam valakit meghalni. (...)
Amikor este érkeztem a terembe, először végigjártam az egész szobát. (...) Sorokban mentem, és meggyőződtem arról, hogy milyen súlyos állapotban vannak a betegek. Amikor elérkezett az alvás ideje az emberek számára, és nem volt semmi különös, leültam egy kis asztalhoz, leveleket írtam vagy olvastam. Hranicába csak két könyvet vittem magammal: Husserl „Ideáit” és Homéroszt.
Közvetlenül mögöttem az első sorban feküdt egy cseh férfi, középkorú, kis termetű és gyenge. Annyira megfagyott a lába, hogy néhány ujja úgy nézett ki, mint a megégett, és amputálni kellett őket. Szinte soha nem aludt, és majdnem egész éjjel a szájában volt a pipája. Nyugodtan hagytam, bár az ágyban való dohányzás szigorúan tilos volt. Nem akartam elvenni tőle ezt a vigaszt.
Mario is általában álmatlanul feküdt, nagy, fénylő szemekkel. Egyszer intett nekem, és jelezte, hogy szeretne egy levelet diktaálni. Valószínűleg észrevette, hogy néha írok. Hoztam papírt és tollat, és letérdeltem az ágyához. Ajkán formálta a szavakat – már csak suttogni sem tudott – és én figyelmesen néztem a szájára, leolvastam minden szót, megírtam, és minden mondatot, amit befejeztem, megmutattam neki, hogy ellenőrizhesse. Így állítottuk össze egy elég jó olasz levelet a nővérei számára. Biztosan ez volt az első üzenet, amit a betegsége alatt otthon kaptak. Nem sokkal ezután Dr. Pick a vizitálás során bejelentette neki, hogy írtak a nővérei. A nagy erőfeszítés, amit Marioval tettünk, gazdagon megtérült. Több hét után az állhatatos betegség próbálkozásai megtorpantak, a hangja visszatért – sőt, valóban erős hangja lett – kedvére evett, és végre fel tudott állni. (...)
Több éjszakán át egy beteg súlyos delíriumban sok gondot okozott nekem. Már tudatos állapot nélkül hozták be; jóságosnak tűnt, de rémítő lidércek gyötörték. Amikor hozzá mentem, megkapaszkodott a fehér köpenyemben és kiáltott: „Nővér, segítsen nekem, segítsen nekem!” Egy éjszaka folyamatosan menekülni akart. Nem maradt más választásom, mint szorosan megkötözzem. Az egész ágy fölé húztam az ágyneműt, és a sarkait az ágy keretéhez kötöttem. A nyugtalan beteg fejét még láttam, de egyébként meg volt bilincselve. De amikor egy ideig próbálkozott – erős ember volt – a kötések meglazultak, és újra kellett kezdenem a munkát. Eközben egyszer meglepett az orvos, aki aznap este szolgálatot teljesített, és meg akarta nézni, mi történik a szolgálaton. Egy békés vidéki doktor volt, aki valószínűleg még soha nem látott tífusz esetet. Megijedt, hogy egyedül vagyok a teremben, és egy ilyen nehezen megkötözhető beteg mellett. Amikor látta, hogy tisztítom az ágyat, ijedten kiáltott: „Nővér, meg fog fertőződni!” Nevetve mutattam a szublimátumos tálunkra. Hogy enyhítsen a betegnek és nekem, végül morfin injekciót adott neki. A hatás azonban nem volt a legjobb. A férfi most nyugodtan feküdt, de elkezdett hangosan énekelni, ez pedig felkeltette a többieket. Másnap reggel azt mondták, hogy nagyszerű volt, ahogyan a nővér ült az ágy mellett, és altatókat énekelt.
(Edita Stein művei VII, Editions Nauwelaerts – Leuven 1965, 239–244. oldal, rövidítve.
Választotta és fordította Petra nővér a Feltámadott OCD-től.)
