Szolgálat a morvaországi Hranice-i lazarettben
(Edith Stein emlékek)
(4. rész – befejezés)
Az éjszakai szolgálat különösen kedves volt számomra, mert ilyenkor csak betegekkel volt az ember kontaktusban, nem más nővérekkel és a többi személyzettel. A sebészeti állomáson, ahol később dolgoztam, mint segítő, egy bécsi szobrász volt, aki csak éjszaka szolgált, hogy a sebesülteknek tudjon szentelni figyelmet, anélkül hogy kellemetlen konfliktusokba keveredett volna. Én ragaszkodtam a szokásos rendhez, és beértem a két hetemmel.
Az ember természetesen megkönnyebbült, amikor reggel elhagyhatta a termet, amelyet hatvan beteg fullasztott el. Először mindig a fürdőszobába mentem az állomásra. E reggeli fürdés után valamennyire megtisztultnak éreztem magam a bacilusoktól. Aztán elhagytam a lovardát, a nagy ebédlőben gyorsan elfogyasztottam a reggelimet, és siettem kifelé. Általában akadtak társak egy kisebb vagy nagyobb sétára.
Egyszer, amikor a nővérek szobájában felébredtem a nappali álmomból, leveleket és egy csomagot találtam az ágyon otthonról. Suse Mugdanova érkezett, és csendben itt hagyta nekem ezeket a köszöntéseket, anélkül hogy felébresztett volna. Mennyire boldog voltam, hogy aztán üdvözölhettem őt! Csak egyszer beszéltünk együtt Vratislavban, és mindketten tartózkodóak voltunk, így máshol biztosan nem közelítettük volna meg túl gyorsan egymást. De itt hamarosan bizalommal közel kerültünk egymáshoz. Ó, mennyire nagy ajándék volt tudni, hogy itt van valaki, akinek a szíve olyan tiszta, olyan igaz gondolkodású, olyan gyengéd és mély érzésű!
Számára is nagy támaszt jelentett, hogy ott talált engem. Egyedül talán még nehezebben boldogult volna, mint én. Suse pechess volt. Richard Courant, aki nagyon jól ismerte őt és szerette, azt mondta, lehetetlen, hogy Suse Mugdanova körül bármi zökkenőmentesen történjen, amire csak lehetett gondolni. Ez most is kiderült. Nagy áldozat volt, hogy Suse a később elkezdett tanulmányait néhány szemeszter után újra megszakította; rokonai ezzel egyáltalán nem értettek egyet. Ezt tisztán a hazafias kötelezettségérzetből tette, és természetesen azt várta, hogy most teljes erejét tudja mozgósítani. Ehelyett egy akkor alig használt állomásra került a felső reáliskolában – Susi nővéréhez; a segítőt „Sister Susanne”-nek nevezték a megkülönböztetés érdekében – és kellett gondoskodnia egy kezdetben teljesen üres tiszti szobáról. Amikor végre a szoba kapott egy lakót, egy gyógyszerész volt, aki gonorrheában szenvedett. Suse a legnagyobb lelkiismeretességgel először a bútorokra és a virágokra figyelt a tiszti szobában, majd a fiatalemberre a szégyenletes betegséggel; (semmi különös gondoskodásra nem volt szüksége, csupán ételt kellett hozni neki, kicsit beszélgetni vele és bátorítani őt); de mégis nyomasztotta, hogy nem állították több nagyobb feladat elé. Amikor később nagy szállítmányok érkeztek a sebesültekkel, ez megváltozott.
Nagy aggodalommal töltötte el Suse-t a kedvesen szeretett bátyja – Albrecht ikertestvére, aki a fronton volt. És volt még egy teher, amelyet nehezen viselt: a Mugdan család tagjai eredetileg zsidók voltak, de Mugdan asszony a férje halála után mind a gyermekeit protestánsként keresztelte meg: a különös, bolondos anyai gondoskodásból, hogy biztosítsa, hogy jobban boldoguljanak. Később megismertem őt, mint egy kedves és jótékony nőt, aki semmiképpen nem gondolt a saját jövedelmi előnyére. Suse soha nem mondott köszönetet az anyjának ezért az intézkedésért, mert tiszta és őszinte lelkének a hit, amely nem az ő legbensőbb meggyőződéséből származott, idegen volt. Amióta felnőtt, souvent fontolgatott, vajon nem kellene-e visszavonnia ezt a lépést. De hogyan térhetne vissza a zsidósághoz, amikor az neki teljesen idegen volt? Ráadásul az iskolában protestáns oktatásban részesült, és bár nem volt pozitívan vallásos, mégis bizonyos keresztény vonásokat szerzett, és sok mindent megszeretett. A lazarettben természetesen néha hallgattuk az antiszemitizmus megnyilvánulásait. Suse közvetlenül irigyelte, hogy én egyszerűen be tudtam jelentkezni, mint zsidó. (Ez minden alkalommal nagy csodálkozást keltett, mert senki sem tartott zsidónak.) Amikor ő hallgatott egy ilyen megjegyzésre, gyávának érezte magát; és amikor valamit mondani akart, hosszú magyarázatot kellett adnia, ami elidegenítette és gyakran nem volt megértve.
Minden ezeket a kérdéseket teljes őszinteséggel és szívvel beszéltük meg. De nem „te”-nek szólítottuk egymást: „Ön”, a Hranicében töltött időnk alatt. Az a buta közvetlenség, amivel a többi nővér egymásnak tegeződött, anélkül hogy belsőleg bármi közük lett volna egymáshoz, arra indított bennünket, hogy megőrizzük az „Ön”-t, mint a kölcsönös tisztelet jelét. Ez teljesen magától értetődővé vált; erről még csak egy szót sem beszéltünk.
Amikor már egy ideje Hranicében voltam, Greta Bauer megbetegedett és haza kellett mennie gyógykezelésre. A „kis közösség” megkért, hogy lépjek a helyére, hogy ne tegyenek zavaró tényezőt a szobába. Nagy örömmel beleegyeztem; a nővérek szobájában a nagy lovardában ugyanis mindig a legkényelmetlenebbül éreztem magam. A nappali együttlét során különösen Alwine nővérrel barátkoztam össze.
A tifuszos állomáson időközben csökkentek a súlyos esetek. Két alkalommal kellett átadnunk a halálnak az áldozatát. Egyszer egy kis pincér volt, törékeny, tüdőbeteg ember. Napközben halt meg, és Dr. Pick és az összes nővér a fekvőhelyén álltak. Akkor egy másik beteg hívott magához. „Nővér, ha most én lennék!” suttogta izgatottan. Szépen próbáltam neki beszélni, de tudtam, hogy neki sem maradt már sok reménye. Egy húszéves kőműves volt, súlyos mellhártya-gyulladással. Már régóta nem volt kedve az ételhez, és a betege leszólt részeit alig vette el. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy tényleg nincs kedve semmihez. Azt mondta, hogy narancsot szeretne. Istennek hála – narancsokat kaptunk a kantinban. Ezekben a napokban kaptam egy csomagot is a hadikönnyvből, csokival. Felajánlottam neki belőle, és ízlett neki. Azóta narancsokkal és csokival etettem őt. Valószínűleg ez okozta, hogy bizalmasabb lett. Korábban többnyire mogorva és hallgatag volt – nem csoda, hiszen olyan rossz állapotban volt. Néhány nappal az eset után észrevettük, hogy vele is végérvényesen vége van. Amikor hallottam, hogy éjjel nyugtalanság volt a házban, szívesen elmentem volna oda, hogy segítsek a szegénynek. De ezt nem tehettük – az éjszakai szolgálatot valaki más végezte. Kérte, hogy hívják Dr. Picket. A fiatal orvos szívesen jött, bár nem volt éjszakai szolgálata. Másnap reggel még teljesen sokkos állapotban mondta: „Ó, nővér Edita, ha láthattad volna!” Megmutatta, hogyan tette a fiatalember a fejét a tenyerébe és kiáltott: „Csak ne haljak meg, csak ne haljak meg!” A holttestet felnyitották, hogy kiderüljön a halál oka. Dr. Pick ismét mondta: „Ha láthattad volna!” A mellüregben erős pleurális összenövések kialakulása történt, amelyek a szervekre nyomtak. Nem csoda, hogy a gyomor már semmit sem tudott felvenni!
Néhány idő után a mi orvosunkat is elvitték egy másik lazarettbe. Szívből búcsúzott tőlünk és küldött nekünk a teremhez gyönyörű virágokat. Mielőtt elment, átadta kis királyságát barátjának, Dr. Flussernek, aki már korábban a III. teremben volt, és most az I. -t is felvette. „Különösen figyelmeztetlek a napi naplóra. Tökéletes rendben van, Edita nővér vezette.” Ő kezdte el, de gyakran feledkezett meg a feljegyzésről. Ezért nagyon örült, amikor átvettem a betegek történeteinek feljegyzését.
Dr. Flussert eddig csak látásból és hallásból ismertem; a tapasztalataim alapján nem volt jó benyomásom. De a közös munka során nem találtam okot panaszra. A betegekkel kedves volt, és velünk szemben sem lehetett semmi kifogás.
A tifuszos állomáson Edita nővér három hónapot dolgozott. Mivel idővel csökkent a munka, az élő nővér kérte a főnővért, hogy helyezze át máshová. Továbbra is a kadétok kis műtőjében szolgált. Az állomás vezetője egy cseh sebész volt, nagyon tehetséges és lelkiismeretes. Dolgozott egy német, illetve osztrák orvossal, Dr. Scharf-fal. Az egyszer megkérdezte Edita nővértől, miért hagyta abba filozófiai tanulmányait. "Elmagyaráztam neki, hogy a kollégáim mind a frontra mentek, és nem értem, miért lenne ez nekem jobb, mint nekik."
A lazarett jellege is fokozatosan megváltozott. A nagy szállítmány érkezésével, amely ezer sebesültet tartalmazott, a sebesültek a fertőző betegekkel szemben túlsúlyba kerültek. Editát továbbították a 6-os barakkba, ahol két teremben 50 könnyebben sebesült feküdt; ő az egyik teremben felelt. Hamarosan újra visszatért az I. sebészeti állomásra, ahol korábban már segített. Itt a legnehezebb esetek feküdtek. Ismét ő volt a cseh sebész – „főorvos” – vezette, az állomás orvosa egy fiatal cseh – „jó a katonákhoz és nem éppen barátságtalan velünk. De volt egy kellemetlen szokása, hogy az emberekhez csehül beszélt, anélkül hogy nekünk lefordította volna a parancsait.”
A legnehezebb hónap tehát számára 1915 augusztusa volt, amikor a bonyolult törésekkel küzdő betegekkel és négy, különös gondozást igénylő betegekkel foglalkozott. „Egész nap talpon voltam, hogy este alig tudtam állni.” Ezenkívül álmatlanságban szenvedett. „Világosan láttam, hogy itt az ideje, hogy pihenőt tartsak, amit két hónappal ezelőtt feleslegesnek tartottam. De a távozásra vonatkozó döntés csak nagy belső harcok után alakult ki. A gondolataimban volt valami más is, mint a fáradt kimerülés. Újra és újra eszembe jutott a gondolat, hogy nem volna-e butaság ilyen hosszú időre megszakítani a tudományos munkát, amikor a gondozásra annyi munkaerő áll rendelkezésre. Másrészt mérlegeltem, hogy nem egoista hajlam-e ez. Nagyon szenvedtem, hogy Susi Mugdanova éppen szabadságon volt. Vele beszélgethettem volna a kétségeimről... Kértem a főnővért, hogy szeptember 1-jén hazaengedjen. Ő azonnal készséges volt, nem akarta nekem két hétre szabadságot adni, hanem rám bízta, hogy mikor szeretnék visszajönni. Kértem, hogy hívjon, amint szükségesnek tartja a segítségem.”
Edita nővér ezért nem tekintette véglegesen búcsúnak Hranicétől, hanem várta, hogy visszahívják. A szabadságát arra használta, hogy megcsinálja a segédápolói vizsgákat; ehhez fél éves nővér gyakorlati idő szükséges. És újra elkezdett görögöt tanulni. Már októberben letette a kiegészítő vizsgát a humán gimnáziumban, ami szükséges volt a göttingeni egyetemi tanulmányokhoz.
Viszont Hranicére már nem tért vissza. Ehelyett – 1915 októberében – megtudta, hogy a lazarettet megszüntették. Galícia felszabadítása után a hranicei kadétáknak újra eredeti rendeltetésüknek kellett szolgálniuk. Edith Stein újból felajánlotta magát a Vöröskereszt számára, de már nem hívták sebesült és betegápolásra.
(Edith Stein művei VII, Editions Nauwelaerts – Leuven 1965, 244–262. oldal, rövidítve.
Kiválasztotta és lefordította Petra nővér a Feltámadtól, OCD.)
