Veronika Elisabeth Schmitt, O.C.D.
„Szolgáljatok Istennek ingyen…“
Az a felismerés, hogy a kontemplációt és az akciót nem lehet elválasztani, fontos a mi korunkban és már természetessé vált. De mindig is így volt? Terézia idejében, a 16. században a „lelki élet“ csak a férfiak számára volt fenntartva, akik a rendi állapothoz tartoztak vagy lelkészek voltak. Amikor Francisco de Osuna ferences pap a írásaiban megkövetelte, hogy a kontempláció mindenkinek szól, forradalminak hatott. Terézia benne találta meg lelki tanítóját. Ő is teljes természetességgel akarta a kontemplációt mindenkinek – még a nőknek is! Reformjával újból felfedezte, hogy ez az áldott kívánság állt a karmelita rend alapjainál, és teljes mértékben elkötelezte magát érte.
Terézia tudja, mennyire fontos a kontemplatív élet számára, hogy a kontemplatív élet nem követel semmilyen szándékot. Az imában, a lelki olvasmányokban és a meditációban csak „maga Istent” akarja keresni. Ő maga hosszú ideig átélte és elszenvedte azt a folyamatot, amelyen a lélek átmegy a saját üdvösségének kereséséből Isten felé való nyitottságra, minden szándék nélkül. Az önzéstől – hogy megszerezze saját üdvösségét – valódi Istenhez fordulásra jutott el. Az imában már nem arról van szó, hogy megérdemelje a mennyet és az üdvösséget. Az ima számára egy személyes kapcsolatot jelent, ahol elsősorban Isten önmaga a lényeg. Várni vagy akár megkövetelni cserébe jutalmat, ahogy egy novíciának írja Soríában, olyan lenne, mint a „sima katona” (itt a fizetett zsoldosokra gondol): „… és ne vágyódj túlzottan a mennyei vigaszra! Csak a sima katonákra jellemző, hogy a nap végén megkövetelik a zsoldot. Ti Istennek ingyen szolgáljatok, ahogyan ezt a föld nagyjaiként teszik a királyukkal, és az Ég Királya legyen veletek!”1
Mivel bízik abban, hogy ez a Király gondoskodik teremtéséről, Terézia természetesen beemeli ebbe a kontemplatív, baráti kapcsolatba Istennel a világ sürgető ügyeit és szegénységeit, amely „lángokban áll” (A tökéletesség útja 1,5), és az evangélium hirdetőinek fáradalmait és gondjait. Így lerombolja minden jámbor idillt, amelyben „csak Isten és a lélek” van. Abban a módon, ahogyan Terézia éli és tanítja a kontemplációt, mindazt a teret találja, ami ezen a földön történik.
A kontemplációból tehát származik – és alapvetően megkívánják – minden „cselekvés”. Mivel: „Ahol a szívben a szent szeretet lakozik, ott az Ő Fensége lehetőséget ad arra, hogy a cselekedetek megnyilvánuljanak.”2 Teljesen az Új Szövetség szellemében a „cselekedetek” az Istennel való viszony gyümölcsei – nem pedig feltétele annak, hogy az ember megkapja Isten kegyelmét. Hogyan is érthetnénk őket feltételnek Istenhez való forduláshoz, ha Ő a szeretet? Ezek a cselekedetek pedig csak a jótékonyság létrejötte erejében lehetségesek Istenhez való önzetlen fordulásból – ez Terézia tapasztalata. És nem „nagy tettekről” van szó, hanem konkrét nővéri kölcsönösségről, „cselekedetekről”, amelyek Isten szeretetével összhangban történnek a hétköznapok közepette.
„… ez a konyhai tűzhelygyűjtemény minden nővér és testvér kolostorának értékes kincse lenne.”
Mi Teréziát a rend alapítójaként, tapasztalt nőként a lelki életben ismerjük, amiért 1970-ben egyház tanítónőjének címe is megillette, és mint írónőt. De a nővérei számára ő egyszerűen csak egy volt közülük, aki éppen úgy, mint a többiek, minden munkát elvégzett. Az Alapítvány könyvében hallunk arról, hogyan takarít és gondoskodik minden szükséges dologról. A nővéreinek is szívesen főz. És egyáltalán nem valami aszkézis okából túlsós leveseket készít, hanem nagyon ízletes, ha nem is bonyolult ételei vannak. Hogy Krisztus jelen van „a konyhában és a lábasok között” (Alapítvány könyve 5,7), ez az egyik olyan mondása, amely különösen élénken megmaradt napjainkig. Így nem meglepő, hogy Terézia nemcsak a konyhát ismeri, hanem a tűzhelyeket is. Közvetlenül lelkesen tud a jó tűzhely iránt érdeklődni és tudja, hogy Krisztus szellemében cselekszik, amikor P. Graciánhoz kérdi: „Atyja, legyen szíves megadni neki (Terézia testvérének, Lorenzónak) az engedélyt, hogy belépjen a kolostorba (Sevillában), hogy saját szemével megnézhesse azt a konyhai tűzhelyet, amelyet a prior asszony készíttetett… A nővérek csodálatos dolgokat mesélnek róluk… Ha ezek a tűzhelyek valóban olyanok, amilyennek leírják, akkor értékes kincs lenne minden nővér és testvér kolostorának… Azt állítják, hogy jobbak, mint Sóh kovácsműhelye; többet talán nem is lehet mondani.”3 Azokkal a lelkesedéssel, amellyel a lelki értékekért küzd, Terézia a teljesen hétköznapi dolgokhoz is fordul. Mindenben – még a látszólag legbanálisabb dolgokban is – teljesen önmaga, „cselekedeteket” tesz, amelyek megfelelnek annak a kontemplatív életnek, amely létezését alkotja.
„Hagyjuk most félre azokat a jó szándékokat, amelyek olyan drágák.”
A látszólagos jó cselekedetek utáni vágyakozás a kereszténység történetében egyre inkább oda vezetett, hogy az emberek aggódva tekintettek mennyei számlájukra. Így Isten fokozatosan inkább egy félelemmel teli, megközelíthetetlen Számlálóvá vált. De ezzel nemcsak Isten képe torzult el, hanem az ember képe is. Szorongóvá, túlságosan tiszteletteljes, szabadítatlan és önállótlan személlyé vált – a templomi és rendi vezetők, éppen úgy, mint Isten szempontjából…
Terézia egy másik emberkép, különösen egy másik nőkép képviselője. A nővéreiben önbizalmat akar ébreszteni. Folyamatosan bátorítja őket és leleplezi minden hamis, görbe alázatukat. Vezeti4 nővéreit, hogy rendi engedelmességre hivatkozva ne fogadjanak el kritikátlanul semmit, még a prior asszonytól sem. Egy levelében Terézia P. Graciánnak írja: „Ó, szörnyű, mennyi kárt okozhat a főnök! Még akkor is, ha a nővérek saját szemükkel látják a hibákat, amelyek miatt felháborodnak – és ez gyakran történt itt (Malagonban) –, továbbra is úgy gondolják, hogy nem szabad rosszra értelmezni őket, különben engedelmesség ellen vétkeznének.”5 Egy levélben a sevillai konventnek olvashatjuk: „A valódi szeretetnek nem szabad eltakarni a hibákat, amelyeket nagy kár nélkül orvosolni lehet… Hagyjuk most félre azokat a jó szándékokat, amelyek olyan drágák.”6
Terézia egy 16. századi nővérként rendkívül önbizalommal viselkedik! „Most elmagyarázom Önnek,” – itt P. Graciánról van szó, aki parancsolja neki, hogy vegye át a prior asszony szerepét a viliáki Megtestesülés kolostorában – „hogy ez ellen minden erőmmel tiltakozni fogok.”7 Noha P. Graciánnak különösen engedelmeskedett, ez nem akadályozza meg abban, hogy ellenálljon akaratának, amíg azt ő maga el nem fogadhatja. A reformált rend saját tartományának elhúzódó ügye miatt arra figyelmezteti, hogy lépjen: „… az idő telik, anélkül, hogy bárkit Rómába küldtünk volna, és mi el fogunk veszni a reményeinkkel, amelyek ezer évet vigasztalnak minket.”8 Tudja, hogy létezik habozás és halogatás a félelmesség és hamis alázat miatt, ami ahhoz vezet, hogy elszalasztják a lehetőséget. „Higgyenek nekem,” írja 1577-ben P. Marianának, „hogy soha nem fogunk sikert elérni, ha figyelmen kívül hagyjuk a helyes időt.”9
Terézia imádságából tudjuk, hogy Terézia csodálatosan szabadon tud Istenhez – „Maga Fenség„, aki egyben „barát” – fordulni. Tanítja nővéreit, hogy szabadon beszéljenek Vele, és úgy, ahogyan éppen a szívükben van. Az ő vezetése alatt a szabadságra akarja őket vezetni, tudja, hogy: „Ahol az Úr Lelke, ott szabadság van” (2 Kor 3,17).
„Annyi munkám van…”
Terézia nem hagyott hátra búcsúlevelet. A halál meglepte. Mint oly sokszor, most is úton volt. Burgosból, ahol éppen nővérkolostort alapított, az útja Valladolidon át Medinába vezetett. Innen a lehető leggyorsabban akart visszatérni Ávila városába, hogy fogadja unokahúga, Teresita, fogadalmait. Azután kolostorokba szeretett volna utazni Salamancában és Alba de Tormesben, hogy később teljesítse azt a kívánságot, amely régóta a szívén volt – kolostort alapítani Madridban. De ez másképp alakult. Medinában Terézia azonnali utazási parancsot kapott Albay de Tormesbe. Amikor szeptember 19-én megérkezett, halálos beteg lett. Már négy évvel korábban, 1578 májusában rendkívül reálisan írta: „Bár a vágyam tüzes, azért mégis öreg és fáradt vagyok.”10 A rák most már megjelent, és a vérzés, amelyet már megállítani nem lehetett. Tizenöt nappal később, 1582. október 4-én éjjel Terézia meghalt. A naptári változás miatt, amely éppen arra az éjszakára esett, a halálának napjaként október 15-ét számítják.
Az utolsó levél, amely tõle származik, nem tőle magától íródott. Mint sok más levelet, ezt is a titkárnőjének, Anna Szent Bertalanról jegyezte. Három héttel Terézia halála előtt készült és a soriai prior asszonynak volt címezve. Az aláírás után egy saját kézírású kiegészítést olvashatunk: „Megérkeztünk Medinába. Annyi munkám van, hogy éppen csak annyi időm maradt, hogy elmondjam, hogy boldog utunk volt.”11
Terézia élete utolsó pillanataiban is a Kármel új rendi ágáért küzd. De egyáltalán nem csak jóváhagyást kap. Reformjának ellenzői saját soraiból találkoznak. Mélyen szomorú a Szent József kolostor miatt Ávilában, amikor értesül a nővérek kívánságairól, amelyeket 1581-ben a szabályok végső szerkesztésekor adtak elő. Egy sevillai apáca rágalmazza őt, és Teréziát az inkvizíció előtt kell felelnie. Az alba de Tormesi prior asszony, ahol Terézia most van, még egyszer sem megy be a halálszobájába, annyira ellenségesen viselkedik az alapítóval szemben. Terézia egyedül hal meg. Csak hűséges kísérője, Anna Szent Bertalanról és unokahúga, Teresita vannak vele, és ők a protokollban megjegyzik, hogy Terézia halála egyáltalán nem volt könnyű.
Akkor a megbecsült és szeretett P. Graciánt Terézia már nem látta. Az utolsó levél, amelyet neki írt, 1582. szeptember 1-jén, keserűen panaszkodik az ő gyors, és szerinte nem teljesen szükséges távozására. „Nem értem tehát az ön távozásának okát. De az ön hiányát a jelen körülmények között annyira érzem, hogy önnek írási vágyam is elment…”12 Terézia írásaiban újra és újra tapasztaljuk azt az élményt, hogy létezik egyetlen Egyszeri Barát, aki soha nem hagy magára minket. „Az egyetlen valódi barát, akire mindig támaszkodhatunk, Isten,” így írja 1577-ben P. Marianának.
Terézia vágyai és szelleme „tüzesek” maradtak haláláig. Levelei egy olyan spiritualitás tanúságtételét jelentik, amely máig tanulságos.
Forrás: Karmelimpulse folyóirat, 10. évfolyam, 2000/4, 5–9. oldal.
Németből fordította M. Petra nővér a Feltámadottól, OCD.
