Veronika Elisabeth Schmitt, O.C.D.
„Ahol a szívben szent szerelem lakik, ott Felsége lehetőséget ad, hogy tetteken keresztül megnyilvánuljon.“
A reform miatt Terézia kereskedővé válik – és nem is rossz kereskedővé, ahogy saját maga vallja: „Várom azt a pillanatot, amikor magam is Madridba érkezhetek, hogy ott elintézhessem a helyi ügyeket, mert jó tárgyaló vagyok, ahogy azt barátom, Waldemar is megmondhatja, ha nem akarná elhinni…,” írja 1576-ban P. Graciánnak.1 Valóban: Terézia ért a kereskedéshez, és tehetsége van az ilyen dolgokhoz, nem utolsó sorban azért, amit a nagyapjától örökölt. Az ő nagyapja ugyanis Toledo városában textilkereskedő volt.
Mindössze húsz év alatt Terézia (ráadásul a korabeli utazási körülmények között!) tizenhét női és két férfi kolostort alapít. Gyakran forráshiányosan. Mer kockáztatni, még a pénzügyek terén is. A szegénység iránti szeretete nem teszi Teréziát pedánssá vagy szűklátókörűvé. Ha egy ház megfelelő helyen van, és szép kilátást biztosít, hajlandó érte többet is fizetni: „Ha a ház megfelelő helyen van, akkor engem nem érdekel, hogy harmadával többet fizessek, mint amennyit ér; már előfordult, hogy a felét többet is kifizettem. A jó hely nagyon fontos a kolostor számára, hogy hiba lenne, ha az árat néznénk. A vízért és a kilátásért máshol sokkal többet fizetnék, mint amennyibe ott került,” olvasható egy nemes úrnak írt levelében, amelyet Caravacában írt.2
Teréziánál a pénzügye nem áll az első helyen, még a megígért szegénység szempontjából sem. Tud bánni a pénzzel szükség szerint, nem szorong, és nem is pazarló. „Készítsetek kölcsönt, hogy a nővéreknek elegendő étele legyen. Biztosan utána vissza tudják majd adni,” tanácsolja a sevillai főnöknőnek.3 És amikor ez a főnöknő egyszer két nővért kocsival Granadába küld, és ez a helyi főnöknőt felháborítja, a következő választ kapja Teréziától: „Nem mondtam el Önnek, mennyire tetszett, hogy panaszkodott főnöknőnek, és hogy mennyire jogosan is emelte fel against her. Köszönetet kellene mondania azért, amit tett, amikor a nővéreket ilyen tisztelettel küldte hozzá, nem pedig szamarákkal, hogy Istennek és a világ előtt láthatóvá tegye őket. Ha legalább azzal vádolták volna Önt, hogy a nővéreket hordágyon engedi utazni… De akkor sem bántanám Önt, feltéve, hogy nem volt más lehetősége. Isten óvja Önt, leányom! Nagyon helyesen cselekedett. Ha másoknak nincs ez a véleménye, ne törődjön vele.”4 A legújabb kolostorok berendezésénél az alapító azt akarja, hogy tisztán tartsák, „még ha ez nagyobb költséget is jelent.”5 A jelöltjeket a hozománnyal és anélkül is fogadja; számára a szellemi motiváció, az egészséges emberi és közösségi élethez való képesség a fontos.
A nagylelkűség nem pazarlást jelent. Ahol tud, Terézia abszolút a saját hasznát nézi, és ezért egy ilyen diplomatikus tanácsot ad: „...azonban úgy járjatok el, hogy ne legyen nyilvánvaló, mennyire érdekli ezt (a szerződés megkötését) és nem emelni az árat.”6
Mi motiválja Teréziát, hogy belevágjon a „világi ügyekbe,” amelyek látszólag semmi közük a szellemi élethez? Terézia tudja, hogy a valódi szellemi élet tettekből fakad, és hogy azt a gyümölcse alapján lehet megítélni. Amíg az ember csak a „szellemi területen” keresi az Isten közelségét, nagy veszélyben van, mert nem Istenért, hanem önmagáért dolgozik. Csak akkor válik az ember igazán szellemi lénnyé, amikor Isten jelenléte áthatja az élet minden területét és minden cselekvését, mert: „Ahol a szívben szent szerelem lakik, ott Felsége lehetőséget ad, hogy tetteken keresztül megnyilvánuljon.”7
„Terézia Jézusért”
Testvére, Lorenzo segítsége nélkül Terézia alapító tevékenysége, különösen a kezdetekkor, alig lett volna lehetséges. Testvére 1580-ban halt meg. Ugyanebben az évben utazott el fia Amerikába, és hátrahagyott egy törvénytelen leányt Spanyolországban. Terézia magához vette a kislányt, aki azóta is a Szent József kolostorban nőtt Avilában.
Abban az időben, amikor a törvénytelen gyermekeket szégyennek tartották az egész család számára, Terézia hajlandó volt magához venni a kis rokonát és felnevelni őt. A szerzetesi élet szabályai ekkor még nem voltak annyira szigorúan meghatározva, hogy ez lehetetlen legyen. Korábban már Terézia a kolostorában szállást biztosított a unokahúgának, Teresának, és két másik lánynak, Gracián nővérének és Gaytán úr lányának.
Amikor unokaöccse Amerikában megnősült, Terézia gratulál neki, és ír neki a már említett leányáról: „Biztosan mélyen szomorú vagyok a sértés miatt, amely Istennek okozott, de amikor azt látom, milyen hasonló hozzád ez a kislány, üdvözölnöm kell, és meleg szívvel szeretnem… Bárcsak Isten hű szolgálójává tenné őt! Hiszen ő nem tehet róla semmit.”8
Azáltal, hogy magához veszi ezt a törvénytelen gyermeket, Terézia túllép a „conversos”-sal szembeni társadalmi előítéleteken. Ők azok a zsidók, akik áttértek a kereszténységre, hogy ne legyenek kiűzve (a külföldre). A „tisztaság vérének” megőrzéséről szóló törvény miatt ezek az emberek alig tudtak belépni bármely kolostorba. Még az is, hogy valakinek zsidó felmenői voltak, akadályt jelentett. Terézia nagyapja is ilyen „converso” volt. Teréziának ezért folyamatosan titkolnia kellett a származását. Az első négy nő, akivel az avilai reformált kolostorában élt, mind „conversas” volt, amit a neveik is elárulnak. Ez rendkívül bátor cselekedet volt! De Terézia az embert látja. Minden rangbeli felfogást, amely csupán a becsvágyból fakad, elutasít. Ez a hozzáállás motiválja, hogy a reform után elhagyja a nevét (édesanyja nevét veszi fel), és a hit titkában elmerüljön: Teréziából Jézus teréziája lesz. Így írja alá leveleit is.
„Nem tudom, hogyan lehetséges, hogy senki sem segíti ezt a szent embert.”
A rend férfi ága számára a teréziai reform szimbólumává atya, Juan de la Cruz (Keresztelő János) vált. Ezért különösen keményen üldözték, végül 1577 decemberében a rend eredeti tagjai bebörtönözték. A börtönkörülmények a toledói kolostorban annyira borzalmasak voltak, hogy ha nem szabadult volna meg kockázatos szökéssel, előbb-utóbb elpusztult volna. Teréziát nagyon bántotta társának, a harcostársának fogsága. Együtt érzett és szenvedett vele. Röviddel azután, hogy bebörtönözték, fellépett érte magához a királyhoz – egymaga, és sikertelenül. 1578 áprilisában a Gracián atyához fordult, és segítséget kért Juan atyának; írja: „A Mariano atya, aki gyakrabban beszél a királlyal, tájékoztathatná őt a helyzetéről, kérhetné őt a kedvességére, és elmondhatná neki, mióta szenved a kis szent, Juan atya a kereszt alatt.”9 De ez a segélykérés is elhal, anélkül, hogy bármi is történne. Ezért Terézia augusztusban ismét kér segítséget Gracián atyától: „A magam részéről biztos vagyok benne, hogy ha a nunciusnál egy tisztelt személy kérvényezné Juan atyát, azonnal intézkedne a szabadon bocsátásáról, hogy egyik kolostorunkba kerüljön. Csak annyit kellene mondania, hogy érdeklődjön e atya erényeiről, és megmutatni, mit értelmetlenül fogták el. Nem tudom, hogyan lehetséges, hogy senki sem segíti ezt a szent embert. Eboli hercegnő talán szívesen kérne tőle, ha Mariano atya kérné erre.”10 – Juan szökéséről a kolostor fogságából, négy nappal korábban, még semmit sem tud.
Miután megszabadult, a dolog Teréziának nem ér véget. Még mindig nagy fájdalmat érez az miatt, ami történt, és nem fél Gracián atyának írni: „Biztosítalak, hogy folyamatosan előttem van, hogyan bántak a Kereszt atyjával. Nem értem, hogy Isten hogy engedhett el ilyet.”11 Néhány sorral lejjebb ebben a levélben olvashatjuk: „Valóban irigylem ezt a szent embert. Áldva legyen Urunk, aki méltónak találta, hogy elviseljen ilyen mártíromságot.”12 Terézia elköteleződése Juan atya iránt újra megmutatja Terézia nagyságát. Mások arra összpontosítanak, hogy megvédjék magukat, bár a nevesebb pozícióban vannak és „jobb kapcsolataik” vannak. Ő (Jánossal) mint ember, mint nő lép fel, mert a másik szenvedéséért aggódik. Ilyen helyzetekben világossá válik, hogy ki valóban lépett át a saját énjének rabságából a másik iránti nyitottságra, még a saját költségén is.
Forrás: Karmelimpulse magazin, 10. évfolyam, 2001/3, 5-9. oldal.
Németből fordította M. Petra a Feltámadt Jézustól, O.C.D.
