P. Gorazd Cetkovský, O.Carm.
Ismételten foglalkoztatott az a gondolat, hogy hogyan éljük meg jól a szentmisét. A „Eucharisztia éve”, amelyet püspökeink hirdettek meg, ezt még inkább fokozta. Így – többek között – amikor régi imakönyveket vagy egy régi katolikus hitvallást kezembe kapok, megpróbálom megnézni, mit írtak arról. Néhány felfedezést, amelyet az utóbbi időben így találtam, szeretnék veletek megosztani.
A vonatkozó fejezetek általában a Imák a szentmiséhez vagy Eucharisztikus szertartás címmel szerepelnek, és körülbelül minden katolikus imakönyvben megtalálhatók. Az Eucharisztikus szertartás (németül Messandacht) kifejezetten technikai kifejezés volt az imák számára, amelyeket az imakönyvekben a híveknek ajánlottak, hogy a szentmise alatt imádkozzanak – amíg a pap a misét celebrálta.
A fiatalabbak számára ez talán értelmetlennek tűnhet, mivel manapság már ötven éve hozzászoktunk ahhoz, hogy a mise:
- mindenki közös imádsága – papé és a többieké egyaránt,
- még ha a misén csak a pap recitál valamit, azt többnyire hangosan imádkozza, és azt is értünk vagy a javunkra, sőt, néha hozzánk beszél (ebben az esetben pedig nekünk válaszolnunk kell),
- a nyelven zajlik, amelyet értünk.
Tehát a kegyesség, de már az egyszerű társadalmi udvariasság is megköveteli, hogy a mise menetére összpontosítsunk és megfelelően részt vegyünk benne. Nem is jutna eszünkbe, hogy mindez, amit néhány pontban említettem, másként lehetne. És ezért csodálkozunk, és amikor a régi templomi „imakönyvekbe” nézünk1, nem értjük, hogyan imádkozhatna valaki a misén valamilyen magánimákat, valami Eucharisztikus szertartást. Sőt, hogy ehhez arra buzdították – ha valaki kegyesen szeretne részt venni a misén! Ahhoz, hogy ezt megértsük, legalább röviden vissza kell néznünk a liturgia történetébe, milyen változásokon ment keresztül a mise ünneplése.2
Hogyan volt ez az eucharisztiában kezdetben
Az elején Jézus Úr nagyobbik tanítványainak a húsvéti vacsoráját ünnepelte – a zsidóknál szokásos módon, de új tartalmat adott neki. Később a keresztények – különösen vasárnap – magánlakásokban találkoztak imában, ahol a szentírási olvasmány után a püspök hálaadást mondott (görögül eucharistia) és törte a „bent egy kenyér, az örök élet tápláléka” (Szent Ignác Antiochiai). Csak később alakultak ki a valódi templomok, a szertartás gazdagabbá vált imákban, gesztusokban, liturgikus öltözetekben, szokásokban stb. A történészek megerősítik, hogy az egyház liturgiája, mind Nyugaton, mind a keresztény Keleten, már a kezdetektől fogva az összegyűlt közösség imádsága volt.
És ez észlelhető volt. A szertartásvezető felkiáltásai, mint a: „Az Úr veletek,” vagy: „Emeljétek fel szíveteket,” minden jelenlévő áthághatta és hangosan válaszolt. A pap a imákat többes számban mondta, mindenki nevében mondta őket. Szent Jeromos (körülbelül 420-ban halt meg) írja, hogy a válasz: „Ámen,” dörög a római bazilikákban, mint a menny ezüstjén... A nép részvétele más formája volt a litanikus és közbenjáró imákra adott válasz (a római liturgiából később mindkettő eltűnt,3 a keleti liturgiákban nem). Tehát senki sem volt passzív megfigyelő. A hívek a menetben hozták adományaikat, az eucharisztiát mindenki átvette. A bibliai olvasmányok és a prédikáció érthetően hallhatók voltak mindenki számára, és hatékony katekézist nyújtottak. A felolvasást lektorok végezték, a zsoltárokra adott válaszokat minden jelenlévő mondta. Ugyanígy a nép által énekelt énekek, amelyeket a „szentmise ordináriuma” néven ismerünk: Kyrie, Gloria, Sanctus, Agnus Dei. Később a Credo is hozzáadódott.
A 6. vagy 7. századtól kezdve az eucharisztiát egy másik hármas ének (rendszerint zsoltár) és imádság gazdagította. Nevezetesen a szertartásvezető belépésekor, az kenyér és bor fölszentelésekor, valamint a szentségi áldozás során. E három rész a szertartás során kapcsolatban állt az érintettek mozgásával a liturgikus térben, és viszonylag hosszú ideig tartott, ezért ezekre az ünnepi pillanatokra énekeket helyeztek (amelyek könnyen alkalmazkodtak a hosszúsághoz), amelyeket imádságra szólító felhívás követte, majd egy pillanatnyi csend, végül pedig a szertartásvezető rövid imádsága. A csend gyakran a két térdre való letérdeléssel járt, és ezalatt mindenki csendben mondta el Istennek a személyes imádságát. Mindez alatt tehát minden jelen lévő aktívan részt vett.
Hogyan alakult ki a „vastag üveg”
Korai középkorban azonban a közbelekezdett szentmisék mellett egyházi közösségek sokkal gyakrabban celebráltak szentmiséket magán, pl. otthoni kápolnában. Ennek különböző okai voltak: a püspök vagy pap személyes kegyessége, a rendházakban a papokká szentelt szerzetesek növekvő száma (és a koncelebrálás, ahogy azt ma ismerjük, akkoriban még nem volt), a papok napi misét ünneplő szokása (ami az önálló papi élet és a cölibátus bevezetésével összefügg) és különösen a mise mint közbenjáró imádság felfogása, amelyet az egyén vagy család vagy az elhunytak bizonyos szándékára ajánlottak föl. Kezdetben még a magán eucharisztián is részt vettek legalább szűk körben a hívek, a 6. századtól azonban már gyakran csak a pap a ministrálja, vagy akár teljesen egyedül. A templomokban a ilyen magánmisék celebrálására a mellékoltárok építése kezdődtek. Így ünnepelt eucharisztiát „csendes misének” (missa lecta) nevezték, mivel az nem tartalmazott éneket, ellentétben a hívek közötti ünnepléssel, amelynek két formája volt: „éneklős mise” (missa cantata) vagy – gyakran papszentelt – „dicsőséges mise” (missa solemnis). Körülbelül 800 körül az oltár közelebb került a templom falához, és a pap vagy püspök ezután a hívek ellen merőlegesen celebrálta a misét. Mivel a mise most már magánimádságnak is számított, a pap mostantól mindent párhuzamosan olvasott saját magának, amit korábban más mondott (lector, énekesek). Akár a magán- akár a nyilvános misén. Ezzel párhuzamosan egy új típusa a liturgikus könyveknek, úgynevezett misál, fejlődött ki, amely tartalmazta az összes szükséges szöveget a szertartás alatt. Így a pap elegendő volt önmagában is.
Ugyanakkor a korai középkor óta a közönség aklamációi sem hangzottak el az egész közösség által. Ezeket énekelték, és dallamaik egyre bonyolultabbak lettek (kórusdallamok, később polifónia), így ezeket már csak a schola vagy később a kórus énekelte. A többi nép nem tudta követni, elnémult. Ezen túlmenően a kórus szó a chór (papirraj) szóból származik, ami jól mutatja, hogy ezek az énekek a templom kórusában énekelte, és a kórus énekeseit alkották. Ráadásul minden továbbra is latin nyelven maradt. Az ilyen liturgia gyönyörű volt, de igénybe vevő és egyre kevésbé érthető volt mindenki számára.
Gyakran azonban valószínűleg nem sikerült úgy felkészíteni, hogy valóban elérje a szépséget. Hosszú volt, mégis fárasztónak tűnt, és érthetetlensége miatt a legtöbb hívő számára „lezárt könyv” maradt. Még az allegorikus értelmezések a miséről (amelyekről hamarosan beszélni fogunk) nem sokat mentettek. Ezek csak egyszerű helyettesítések voltak, és fokozatosan elvesztették népszerűségüket.
Így maradt ez sokáig
A teljesség kedvéért gyorsan hozzáfűzhetjük: a 16. század elején a kereszténységben kibontakozó megújulási áramlatok (melyek közé tartozott többek között a teréziai Karmel reformja is) nem tudták orvosolni a szentmise alatt a papság és a többi nép közötti űrt. Ezt már csak a legfelsőbb egyházi hatóság – a pápák – tudták volna megtenni. Ők más utat választottak. Az új rendi közösségek a liturgiát amennyire lehetett, leegyszerűsítették és lerövidítették (a jezsuitákról azt mondták, akkoriban: „A jezsuita nem énekel”), előnyben részesítették, hogy a pap „csendesen” imádkozhassa a szentmisét (kívülről nézve: többnyire saját magának) és az emberek is imádkozzanak közben – ahogy csak tudtak.
A következő évszázadok lényegében semmit sem változtattak a római szentmise liturgiájában. Így a 20. századig a szentmise így zajlott:
- liturgia latin volt, még ha Európában már mindenki anyanyelvén beszélt;
- a celebráns mindent egyedül mondott, csak a ministráns válaszolt; és ezt mentegetőzve indokolták, például Schaller misekönyve4„A nép meg az imádat nyelvével válaszol: Et cum...,” vagy máskor: „a ministráns tolmácsolja a jelenlévő nép válaszát...”;
- az áldozati mise a pap hátával a nép felé celebrálva történik;
- az eucharisztikus imát (úgynevezett misekánon) halkan olvassa, beleértve a szavakat az átváltoztatáskor.
A misét valóban jól csak a pap tudta követni, a többiek viszonylag elszigetelődtek: keveset láttak és hallottak belőle, nem értették... A pap és a többi hívő között fokozatosan létrejött (ha kölcsönözhetjük azt a hasonlatot és kifejezést, amelyet gyermekkorunkban használtunk) egy „vastag üveg”.
Amire büszkék lehetünk: Cirill és Metód eltérő irányultságú volt
Figyeljetek: éppen abban az időben, amikor Nyugat-Európában a liturgia fejlődése megnyomorította a hívők aktív részvételét a misén, és ezt a papoknak fenntartotta, Nagy-Morvániában Szent Cirill és Metód a liturgikus szövegeket ószlávra fordítják, hogy a mise mindenki számára érthető legyen, és a hívek részt tudjanak venni, figyelemmel tudják követni, és érteni tudják.
Azonban mivel Nyugaton ezután a karoling liturgia került érvénybe (és az ó-szláv liturgia maradványait nálunk fokozatosan elnyomták), a világi hívőknek, amikor misére jöttek, problémájuk akadt, hogy mit és hogyan imádkozzanak. A pap a misekönyvéből boldogulhatott, a hívőknek meg kellett találniuk, hogy mit „csinálnak” addig...
Tehát mit kell tenni a misén?
Ez a kérdés a templomban a hívők számára felmerült, nemcsak az áldozati szertartás alatt, amelyet a pap csendesen mondott, hanem akkor is (ha a latin nyelvet nem értették) a szentírási olvasmányok és más imák, valamint énekek közben.
P. Čala ezt a nehézséget 1941-ben, egy prédikációs patosz darabjával írja le, de kétségtelenül pontosan:
„Aki észreveszi a hívők viselkedését a misén, akár a városban, akár a faluban, látni fogja, hogy sokan közülük nagyon unják magukat; nem tudják, mivel foglalják el magukat ezen a félórán, türelmetlenül várják a végét. Mások azért jönnek a templomba, hogy halljanak egy szép éneket. Mások lapozgatják az imakönyvüket, vagy hogy esetleg imádkozzanak Szent Józsefhoz vagy imákat az aratásért stb.”5
A mise alatt tehát számos módját alkalmazták az imádkozásnak:
- figyelni a liturgikus zenére és érzékelni a templom környezetét,
- imádkozni rózsafüzért, litániát vagy bármilyen imát;
- készülni a szentáldozásra (ha a szóban forgó személy részt kívánt venni rajta)
- imádkozni azokat az imákat, amelyek a „vastag üveg” ellenére is próbáltak fenntartani valamilyen összefüggést a misén – ezeket nevezték eucharisztikus szertartásnak.
Ha az eucharisztikus szertartások szerzői arra törekedtek, hogy tiszteletben tartsák a szentmise tartalmát, fontos volt, ahogyan azt értették. Ismerjük el, hogy lehet, hogy nekünk is okozna forró pillanatokat, ha valaki megkérdezi: „Mire való a mise?” És ha tudnánk, hogy a válasz kimerítő legyen, ugyanakkor lehetőleg rövid és érthető... Ugyanakkor egy ilyen forró pillanat még sokat hozna nekünk. Még ha csak annyira is, hogy túl jól megjegyezzük a nem kielégítő válaszunkat, és azt követően alaposabb információkat keressünk...
A templomi „könyvekben” általában először rövid tanítás volt arról, hogy mi a szentmise, majd különböző eucharisztikus szertartások. Ezek közül néhány, így különböző módszerek, ahogyan a hívők régen próbáltak imádkozni a szentmisén, még akkor is, ha nem tudták nyomon követni vagy megérteni, szeretném bemutatni.
Első módszer: a szentmisét a megváltás történetének alegóriájaként látni
Az egyik próbálkozás, hogy áthidaljuk a távolságot az oltár és a templomban lévő hívők között, az volt, hogy azt, amit a hívők a szentmiséből láttak és hallottak, alegorikus értelmezésnek adják. Az irányzat úttörője Metz püspöke, Amalar († kb. 850), akinek értelmezése körülbelül így szólt:
A kórus által az oltárhoz érkezve a pap által énekelt ének a próféták hangját jelzi, akik az Megváltó érkezését hirdették. A Dicsőség a magasságban Isten ének az angyalok éneke, amikor a Megváltó megszületett. A következő imádság, amelyet a pap mond (amelyet a felhívás kísér: Imádkozzunk) Jézus első nyilvános fellépésére utal – a jeruzsálemi templomban, tizenkét éves korában. Az epistolához (szentírási olvasmány) János Keresztelő prédikációja kapcsolódik, amikor az evangéliumot olvassák, maga Jézus beszél. Az áldozati adományok hívők általi felajánlása a Pán üdvözítő érkezését jelezheti a jeruzsálemi bevonuláskor. A következő csendes ima a pap részéről és az eucharisztikus ima Jézus szenvedésére és halálára utal. A Pán teste és vére megemelése és ismét az oltárra helyezése Jézus testének levételét jelzi a keresztről. Amikor a pap a megváltozott ostya egy részét a kehelybe helyezi, a Pán teste és vére összekapcsolása a feltámadását szimbolizálja. A szentáldozás a Feltámadott Úr és a tanítványok találkozását és közös étkezésüket jelenti. Az áldás imádsága pedig a Pán elbocsátását jelzi, mielőtt a mennybe felvétetett – az Atyához való távozással.
Ez az alegorikus értelmezés évszázadok során a hívők körében élő hagyomány maradt. Például a 1911-es brünni egyházmegye kiváló énekeskönyvében a Út az örök üdvösséghez, a 287. számú dalnál olvashatjuk a következő címet: A szentmise Jézus Krisztus rövid életrajza. A dal szövegéről megjegyzi, hogy Bellarmine értelmezése szerint,6 azonban itt Amalar értelmezését ismerjük fel: a Kyrie sorai a próféták és ősatyák Jézus Krisztusra való várakozását említik, a Gloria sorai Krisztus születésére utalnak, az epistola és a graduale pedig János Keresztelő prédikációjára és Jordánnál való szónoklására utalnak stb.
A Ve šlépějích Neposkvrněné,7 című terjedelmes imakönyv, amelyet Kúbes Konrád Máriának a jezsuiták állítottak össze, az első eucharisztikus szertartásként nagyon részletes alegorikus értelmezést kínál, sok tekintetben egybeesve Amalar értelmezésével. A szertartás címe így hangzik: „Eucharisztia a elveszett paradicsom helyett.”
Ezen a módszeren keresztül a hívők a szentmise egyes részeiben (anélkül, hogy ez zavarta volna bármilyen értelemet) krónikusan elgondolkodhattak az üdvösség történetének eseményein.
Második módszer: Jézus szenvedéséről elmélkedni
Ezt a eucharisztikus szertartást egy régi imakönyvben, a Miseók könyvben (pontosan a 11. kiadásában, 1925-ből) találtam, amely engem valójában arra ösztönzött, hogy végiggondoljam az egész témát, és megírjam ezt a cikket. Ezt akkor adták ki (ahogy látjátok, fokozatosan kiadásban) cseh redemptoristák, akik az apostoli munkájuk során lelki megújulásra összpontosítottak – ún. népi missziókra. Ez a szertartás a könyvben az alábbi szavakkal szerepel:
Krisztus Úr a szentmise legszentebb áldozatát alapította, hogy állandó emléket állítson a szeretetnek, amelyet a fájdalmas szenvedésével és kereszthalálával tanúsított irántunk. Emlékezzünk tehát a szentmisén a Pán fájdalmaira és halálára, ahogyan Szent Pál hangsúlyozza, mondván: „Valahányszor e kenyérből esztek és e kehelyből isztok, az Úr halálát hirdetitek, amíg eljövend.” (1 Kor 11,26.)
Ezután hét rövid elmélkedés a Pán szenvedéséről, amelyeket a redemptoristák alapítója, Szent Alfonz de Liguori (1696-1787) írásaiból válogattak. Ezek a hívek imádkozására szolgálnak a mise egyes részeiben. Minden hét rész egy rövid szövegből (néha szentírási részlet) és azt követően egy imádságból áll, amely közvetlen formában Istenhez vagy Jézushoz intéződik. A három csúcspont esetén a mise során nem kerül sor megfogalmazásra, csak a maga imádsága.
Az összesített séma tehát a következő:
|
A szentmise kezdetétől a Gloriaig Felajánlás A felajánlástól a Sanctusig Megemelés A megemeléstől a Pater nosterig Szentáldozás (a szertartás többi része) |
Pán Jézus az Olajfák hegyén (rövid imádság) Pán Jézus töviskoronát kap (rövid imádság) Pán Jézus a kereszten szenved (imádság) Pán Jézus halott a kereszten |
A figyelem Krisztus szenvedésére a szentmise szempontjával kapcsolatos volt, amelyet a tridenti zsinat tanítása hangsúlyozott: „ez ugyanaz az áldozat, amelyet a Kálvárián bemutattak, mivel itt ugyanaz a pap és ugyanaz az áldozati ajándék, Jézus Krisztus.”8 Ugyanebben a szellemben például dr. Tomášek (későbbi bíboros) érthetően és felhívó stílusban szól: „Amikor a szentmisére mész, olyan, mintha a Kálváriára mennél a keresztesre, aki meghal érted. (...) Ne hasonlítsd viselkedéseddel a szentmisén a katonákéhoz és a zsidókéhoz a kereszt alatt. A szentmisén tartsd meg ugyanazt a tiszteletet, kegyet és szeretetet, amit a kereszt alatt Szűz Mária, Szent János apostol, Szent Mária Magdolna és a többi zsinóros asszony tartott.”9
El tudjuk képzelni, hogy az őseink számára, akik jól ismerték a mindennapi élet szorongásait és fizikai fájdalmát, és akik szívből szerették Jézust, egy ilyen ima közel állt és drága volt. Kétségtelenül egy hívő és hatásos ima volt. Azonban a mise egyes részeinek megértése elhanyagolva volt, éppen úgy, mint a velük való kapcsolat.
