P. Gorazd Cetkovský, O.Carm.
A Negyedik mód: figyeld a mise menetét a könyv segítségével
A két mise ünneplés után (Szent Alfonz és Szent Leonardo da Porto Maurizio szerint), melyekkel már megismerkedtünk, a Missziós könyv 1925-ös kiadása tartalmaz egy harmadik részt is, melynek címe: III. Imák a szent misén a római misekönyv szerint. És ehhez egy útmutatás:
„Nagyon hasznos a hívők számára, ha ismerik és a misén a pap mellett imádkoznak azon imákat, amelyeket a szent egyház használ. Ezért itt közöljük azokat az imákat, amelyeket a pap mond a szentmise során a Szentháromság ünnepén, a magyar fordítással együtt. A hívők használhatják ezeket bármely misén, különösen az énekelt misén. Általában ezek az imák mindig ugyanazok, csak egyes részek változnak az ünnepre való tekintettel.”
Ebben tükröződnek a úgynevezett liturgikus mozgalom gyümölcsei. Ugyanis a 19. században, amikor mélyebb tanulmányok indultak az ókeresztény egyház történetével és az egyházatyák írásaival kapcsolatban, a keresztények úgy élték meg a liturgiát az első keresztény évszázadokban, ahogyan azt most ismerjük. És a X. Pál (1903–1914), aki az egyház életének megújítására és a vallásosság elmélyítésére törekedett, a hívőket bátorította: „Ne imádkozz a szentmisén, hanem élj a szentmisével!” Ez a pápa már a pápasága elején kijelentette, hogy a liturgia a valódi vallásosság nélkülözhetetlen forrása. Hiszen a vallásosságot a múlt generációi hozták létre!
A liturgikus mozgalom 1909 körül Belgiumban alakult ki, és gyorsan elterjedt más országokba is. Arra törekedett, hogy a liturgikus szertartások és maguk a liturgikus szövegek, különösen a misében, újra közel kerüljenek minden hívőhöz. Évszázadok „vastag üvege” után, ami a celebráns és a többiek között volt a templomban, újra kerestek olyan módot, hogy – a liturgikus örökség tisztelete mellett – mindenki érzékelhesse az obradok eredeti tartalmát, és hogy a liturgikus imádságban azzal azonosulhasson. Ahhoz, hogy az olvasmányok érthetőek legyenek a szertartás alatt, és valódi találkozást jelentsenek Isten szavával. Hogy a liturgia mélyebb megértése a szenteléshez friss tisztelettel és gondossággal vezessen. Hogy minden liturgikus esemény átlátható és a lehető legegyszerűbb legyen.
„Nem véletlen, hogy a liturgikus mozgalom kezdetén a német nyelvű országokban egyfajta alapvető segédeszközként Romana Guardini „A szent jelekről” című kis könyve állt, amely a legegyszerűbb dolgokról (a liturgiában) és arról szól, miként kell helyesen bánni velük: az állásról és a járásról, a kereszt jeléről és a szentelt vízről, és hasonló, látszólag jelentéktelen valóságokról. Ezen legegyszerűbb elemekből valóban újra fellángolhat a valódi vallásosság.”1 És ez a vékony könyv ma is népszerű.A korábbi mise ünneplésének átmenete a mise figyelésére misekönyv segítségével természetesen fokozatos volt. Ezt jól tükrözi például K. Kubeš szavainak a megvilágítása:
„Az utóbbi évek liturgikus mozgalma hangsúlyozza, hogy a hívők (mint az áldozat részeséi) össze kell kapcsolódjanak az egyház imáival, és ne más imákat mondjanak a szentmisében. Ezt elfogadjuk, és ezért üdvözöljük a magyar misekönyv kiadását. Mindazonáltal magától értetődik, hogy azok, akik a szentmise alatt az Úr asztalához járulnak, odafigyelnek a szentáldozatra való felkészülésre. Ezen kívül néha ajánlatos a legszentebb áldozatot, a mise ünnepléséhez meditációs módon figyelni, a mise poboztatós módjára…”3(és ő továbbra is felajánlja azt, amelyről először beszéltünk: az üdvözítő történelem emlékeztetését). Tehát az új részvételi mód (a misekönyv használata) itt üdvözölhető, és egyidejűleg a meglévő gyakorlat is tiszteletben tartott – a mise ünneplése.
Érdekes, hogy korábban a legmagasabb egyházi hatóság hosszú ideig nagyon óvatos volt a úgynevezett mise kánon (a pap imái az áldozatolás és az áldozás között) fordításának engedélyezésével kapcsolatban. Míg a mise más részeit a késői középkortól a nemzeti nyelvekre fordították, ez a legfontosabb rész a mise során mellőzve maradt. Amikor 1660-ban először megjelent a mise kánon francia fordítása, a pápa szigorúan betiltotta a terjesztését. Hasonló tilalmat adtak ki a 19. század felénél. Ezért a kánon helyett a misekönyvek valamilyen imát tartalmaztak, amely kifejezte a tartalmát, mellyel a hívők imádkozhattak az áldozati szertartás alatt. A kánon fordítása csak 1897-től volt megengedett, még mindig azt követelték, hogy a fordításokat mindig jóváhagyja az egyházi hatóság.
Cseh nyelven ilyen misekönyvet készített 1891-ben P. Prokop Baudyš. Sokkal szélesebb körben elterjedt azonban a „Római misekönyv”, amely először 1925-ben jelent meg, és liturgikus megjegyzésekkel kísérve a prágai Emauzi rendház benediktinája, P. Marian Schaller által lett lefordítva. A negyedik kiadás előszavában, amelyet 1947 karácsonya idején írt, megemlíti, hogy a harmadik kiadást gyorsan elkapkodták, és hogy „a háború megakadályozta a sürgősen keresett új kiadás nyomtatását.” Annak érdekében, hogy misekönyvének jól tudjon szolgálni a közönséges halandóknak, és azoknak is, akik tudják a latint és szeretnék a latin liturgikus szövegeket is előttük látni, P. Schaller kétnyelvű misekönyvet dolgozott ki – két oszlopban világosan megjelenik mellette a latin szöveg és a cseh fordítás.
A misekönyv használatára Ferenc Tomášek is bátorította a gyermekeket a katekizmusában:
„Igyekezz a lehető legjobban megismerni a szentmise egyes részeit, és figyelmesen kövesd őket, amikor a szentmisén vagy. Amikor felnősz, vásárolj egy misekönyvet magyar nyelven, hogy imádkozhass a pap mellett minden imát. Minél figyelmesebb leszel, annál több kegyelmet nyersz.”4Mindazonáltal a kifejezés „imádkozni a pappal” még mindig valószínűleg a párhuzamos imádság elképzelését tükrözi, „kétvágányos”, csak időben egybeesik. A mise megfelelő megélését úgy gondolták, hogy kövesse a pap cselekedeteit, tudja, miről van szó, és szellemileg egybehangolja, amit ő mond. P. Schaller a már említett előszavában ezt a kifejezést használja: „tökéletes kapcsolat az áldozatot hozó pappal”.
De a liturgikus mozgalom fokozatosan úgy találta, hogy a nép nem elég, ha csendben olvassa a misekönyvből a liturgikus imákat. A „vastag üveg” átlépésére tett kísérletek még tovább mentek. Franciaországban és Olaszországban kipróbálták a misén a kommentátort, aki a nemzeti nyelven röviden összefoglalta a pap által latinul a oltárnál felolvasott imákat és szövegeket. Németországban a pap csendesen imádkozta a liturgikus imákat, és valaki más azokat párhuzamosan hangosan imádkozta a nemzeti nyelven a többiek számára. Mindkét módszert 1958-ban hivatalosan hagyta jóvá a római egyház. De nem sokkal később – 1959. január 25-én – XXIII. János pápa bejelentette szándékát, hogy összehívja a II. Vatikáni Zsinatot. Ez pedig egy nagy változást hozott a liturgiában, és hangsúlyozta mindenki aktív részvételét a szentmisén.
„Ezért az egyház külön figyelmet fordít arra, hogy a hívők ne legyenek ehhez a hit titkához kívülálló, néma nézők, hanem hogy a szertartások és imák segítségével jól megértsék. Tudatos, jámbor és aktív részvételt kell gyakorolniuk a szent cselekedetben, hogy tanuljanak Isten szavából, és megerősödjenek az Úr testének vacsorájával, és hogy hálát adjanak Istennek. A nekik a pap kezén kívül is áldozati ajándékot kell hozniuk, hanem maguk is együtt áldozniuk, és így meg kell tanulniuk önmagukat is áldozni. Krisztus által napról napra egyre közelebb kell kerülniük Istenhez és egymáshoz, hogy végül Isten legyen minden mindenekben.”
(A szent liturgiáról szóló konstitúció, Sacrosanctum concilium, 48. cikk.)A zsinat atyái ezért egyúttal a nemzeti nyelv nagyobb mértékű használatát is jóváhagyták a liturgiában (54. cikk). A fejlődés azonban abba az irányba, amelyet kijelöltek, végül még tovább ment. Az első próbakiadás után, 1967-ben, a későbbi megjegyzések beépítése után, 1969-ben megjelent egy új Római misekönyv, amely lehetővé tette a celebráns számára, hogy hangosan imádkozzon a nemzeti nyelven még a prefációt és a mise kánont is. Emellett hozott alternatívaként három további eucharisztikus imát. Az egész szentmise tehát könnyen érthető lehet mindenki számára, és valóban közös imádság lehet a résztvevők, a celebráns és a nép között.
Tanulságosak a régi mise ünneplések ma számunkra?
A II. Vatikáni Zsinat után tehát a „vastag üveg” eltűnt. Ahogyan már mondtuk: a fiatalabbak közülünk talán még csak nem is tudják, hogy valaha létezett. Miért is emlékezzünk tehát erre a fejlesztésre és azokra a régi misericordia ünnepekre, amelyek akkor a dolgok állapotához alkalmazkodtak?
Mégis, nyugodt lelkiismerettel mondhatjuk, hogy – immáron ötven éve a zsinat után – mi a misén soha nem vagyunk jelen „mint kívülállók és néma nézők”? Sajnos mi is sokszor ott vagyunk „a vastag üveg mögött”, elválasztva a Szentírás szavaitól, a szónoklatoktól és az oltár eseményeitől – a figyelmetlenségünk, más gondolatokkal való telítettségünk miatt... Így az eredetileg provokatívan akartam elnevezni a cikkemet: „Hogyan összpontosítsunk a misére Szent Leonardo szerint.” Mivel a szétszórtságunk nagyon zavar bennünket, és szeretnénk egy útmutatót találni, hogyan lehet azt legyőzni.
Szent Leonardo szerinti mise imádsága olyan receptet kínál, amely nem csodálatosan bonyolult, de az egyszerűségében figyelemre méltó: emlékezni a belső imádságunk alapvető tartásaira, amelyeket a misében kifejezünk. Visszatérni hozzájuk. Egyébként más – sokkal spontánabb – tevékenységeknél, mint a szentmise, a bölcs ember figyeli a belső állapotát, amellyel belép, és amellyel meg akarja élni. Jó példa lehet a nyaralás. Örömmel várjuk, tervezzük, készülünk rá. De amikor aztán itt van, sokszor nem a várt módon alakul. Valami meglep bennünket, módosítani kell a terven stb. És ez kívülről hat ránk. Elrontja a hangulatunkat, haragba kerget. De a bölcs ember próbálja kezelni ezt, és azt mondja: „Nem hagyom, hogy ezt a nyaralásom elrontja! Nyugalmat szerettem volna, és azt most legalább magamban meg fogom védeni. Akármi történjen kint: én nyaralás alatt vagyok, így fogom ezt az egészet kezelni!”
De nemcsak a figyelemelterelés elleni harc ideje van. A külföldi miséknél, amelyeket olyan nyelven szolgálnak, amit nem értek, szintén nagyon bevált számomra, ha visszatértem Szent Leonardo mise emlékéhez.
Vagy a liturgia alatt bármikor használhatjuk ezeket a pillanatokat csendben, vagy amikor „tőlem semmi sem várható”, azaz nem kell válaszolnom, hallgatnom vagy más dolgokat tennem. A Missziós könyv szárazan megállapítja: „Mindenki a saját kegyessége szerint használja a szabad pillanatokat” (62. oldal). De amikor „ég tőlem, hogy teljesen nem gondolkodom”, amikor nem jutnak eszembe gondolatok a belső beszélgetéshez az Úrral, akkor megragadhatom Szent Leonardo útmutatását, és ismét visszatérhetek az alaphoz: köszönöm, bánom, dicsérlek, kérek...
Néhányan közülök talán már régóta barátságosan ellenezték, hogy „Miért kell annyit gondolkodni?” A szentmisén való részvételete talán inkább „érzékletes”. C. S. Lewis is a Az Úr öröme fejezetében arra tanított minket a Zsoltárok megfontolásai című könyvében (amelyet néhány éve útmutatóként használtunk a lelki gyakorlatok során): A keleti emberek (és az ótestamentumi zsoltárosok) először nem különböztették meg a külső kultuszt és a belső vallásosságot. Mindkettő számukra eredetileg egy oszthatatlan egységet jelentett. Részvétel a jeruzsálemi templomban a zajával, a sült áldozatok szagával stb. számukra azt jelentette, hogy „a Hospodin kedvességén részt venni” (Zsolt 27,4 – ökomenikus fordítás). De hamarosan az őszintén a kultuszt és a belső vallásosságot is elválasztották egymástól. És az Úr figyelmeztette őket, hogy a földi áldozatok nekik nem elegendőek. Még azok számára is, akik ma Európában élnek, a tiszta dolgok egyszerű egységére nem olyan könnyű visszatérni... Különösen a misén: egyszerűen nem tudunk megelégedni azzal, hogy ismerjük a megfelelő válaszokat arra, amit a pap mond, tudjuk, mikor kell felállnunk, mikor kell ülnünk, és mit kell még tenni. A szentmise megfelelő megéléséhez mindig szükség lesz a helyes „belső állapotunk” gondozására is. Érzékelni azt és dolgozni rajta.
Jó lenne, ha ezt különösen minden mise előtt emlékeznénk. Kis időt csendben tölteni, hogy felkészüljünk rá. Vannak, akik tudják, hogyan kényszerítsenek magukat, és hozzászoktak, hogy kicsit korábban templomba menjenek, és adjanak maguknak néhány percet közvetlenül a padsorban. Mások otthon találnak valami időt, és elolvassák a mise bibliai szövegeit (különösen a vasárnapi mise előtt). De ha ezek a lehetőségek nincsenek vagy nem tudjuk megteremteni, az találékony szeretet mindig keresi, hogyan lehet egy előkészítő pillanatot elkapni még kedvezőtlenebb körülmények között is, és felhasználni akár csak azt az elég figyelmet nem igénylő időt, amikor már „kapitálunk” a templomba a misére. Ha ezt a belső felkészülésünket többször próbáljuk, akkor némileg képesek leszünk kiépíteni.
Ha nem akarunk leállni, tanulnunk kell
Amikor a liturgiával és annak történetével kapcsolatos szakértő, jezsuita Josef Andreas Jungmann a II. Vatikáni Zsinat előtt azt gondolta, hogy a zsinat kétségtelenül folytatni fogja a liturgikus mozgalmat és befolyásolja a liturgia formáját, arra mutatott rá, hogy nem elegendő a szertartásokat megváltoztatni, de mindig fontos lesz a hívők oktatása a liturgiáról is. Katekézis a liturgiáról. Máskülönben, még a „vastag üveg” eltávolításával is csak a külső közös gesztusok, a közös recitációk, a közös éneklés maradna.
Gondoljunk csak bele: mindenkinek valamilyen alapvető katekézisre lenne szüksége, amit a gyerekeknek a vallásórákon adnak, a felnőtteknek a plébániák képzési programjaiban vagy könyvek magánolvasmányain keresztül. Máskülönben egyszerűen nem fogjuk érteni a szertartást. És ez a mi szétszórtságunk vizére is. Hogyan is teheti magáévá valaki a liturgiát, amit nem ért?
De ugyanakkor pótolná a szükségelt újraképzés, a már tudottakat elmélyítő és összekapcsoló is. Vagy legalább folyamatosan elmélkedjünk a liturgiáról. Csak így van esélyünk teljesíteni a zsinat óhaját, hogy a nagy eucharisztikus titokhoz „az obradok és modlitbák segítségével jól megértsük.” Ez jelentősen felfrissítette a szertartáson való részvételünket!A katolikus egyház katekizmusa, amely 1997-ben jelent meg,5 valószínűleg könnyen a kezedbe vehető. Mit ír erről, amiről beszéltünk? Az említett téma – a szentmise belső megélése – számára közvetlenül szánt bekezdést nem találtam benne. Lehet, hogy ti jobban tudtok keresni. Úgy érzem, hogy amiről beszéltünk, az a katekézisben is különböző módon említésre kerül vagy utalgatások folytán felmerül, csak bonyolultabb nyelven. A 1071. cikk, amely a zsinat szavait idézi (SC 7), arra kér, hogy a hívők aktívan, tudatosan és jámboran vegyenek részt a liturgián, a „Liturgia, mint az élet forrása” címet viseli. Inkább arra vonatkozik, amit a liturgia ünneplése után teszünk, nem pedig arra, ami a szertartás alatt történik.
Amikor P. Jindřich Charouz a cikk megírása érdekében régi könyveket ajánlott, azt írta róluk: „Bőségesen található inspiráló anyag bennük, még ha nem is minden elfogadható ma. De akkor az emberek ebből éltek – és termékenyen.” Igen, nem minden a múltból illik hozzánk. Mindazonáltal a korábban imádkozott mise ünneplések érdekesek és serkentik minket a szentmise helyes megélésére még ma is. Hála Istennek ezért. A már idézett egyszerű bátorítás Tomášek bíborostól pedig nekünk is jogosan ígérheti: „Minél figyelmesebb leszel, annál több kegyelmet nyersz.”
```
