P. Gorazd Cetkovský, O.Carm.
A teológusok azt mondják, hogy Jézus megkeresztelése a Jordánban az életének egyik legfontosabb eseménye. Ezért mind a négy evangélium róla beszél1 és úgy mutatja be, mint a nyilvános szolgálata kezdetét.
Csak Máté evangéliuma adja tovább az Atya hangját az égből úgy, hogy az Atya azokhoz a nézőkhöz beszél, akik körülötte állnak, vagyis hozzánk is (Mt 3,17). Márk (Mk 1,11) és Lukács szerint az Atya hangja Jézushoz szól: „Te vagy az én szeretett fiam, benned gyönyörködöm” (Lk 3,22). Mi, az evangélium olvasói és hallgatói, lelki tanúi lehetünk ennek az eseménynek, hallgathatunk rá, és próbálhatjuk megérteni.
Az Atya itt megerősíti a Fiát az Identitása és a hozzá fűződő szeretete által. Ezzel megerősíti őt abban az elhatározásában, hogy azt tegye, amit az Atya kíván, teljesítse az Atya akaratát.
Milyen jelentőséggel bírt ez Jézus számára? Talán nem túlzás azt mondani, hogy óriásival. E szavak elfogadása fontos pillanat az Atyával való kapcsolatában. Ezt megértjük, ha próbáljuk végiggondolni, hogy Jézus igazi ember. Hiszen mi sem - a szívünk keménysége ellenére - maradnánk közömbösek egy ilyen vallomásra. Nagyon sokat jelentene számunkra. Még inkább Jézus számára.
De számunkra, „az ott állók számára” is nagy jelentősége van, hogy részt vehetünk az Atya vallomásában. Teljes mértékben halljuk, ki Jézus, örülünk ennek, és megerősödünk a vágyban, hogy ennek megfelelően éljünk. És 2003 óta, amikor II. János Pál a Megkeresztelkedés eseményét a világosság rózsafüzérének egyik titkaként választotta,2 gyakrabban elmélkedünk róla, és közelebb került hozzánk.
Engem újra és újra Jézus alázata szólít meg. Ő, a bűntelen, „a bűnösök sorába” állt (önzők, tolvajok, hazugok, durvák, erkölcstelenek, lusták, a lelki életben elkényelmesedettek stb.) mint az egyikük, és így lépett János elé, hogy alámerüljön János keresztségének vizébe. Hogy elfogadja: „a bűnbánat keresztsége a bűnök bocsánatára” (Mt 3,11 és különböző párhuzamok).
Röviddel az év vége után, amikor mi is próbáltunk figyelmesebbek és nyitottabbak lenni Isten irgalmára, jegyezzük meg: éppen ebben a pillanatban, amikor Jézus szolidaritást vállalt a bűnösökkel, az Atya vallomást tett róla: „Te vagy az én szeretett fiam, benned gyönyörködöm.” Tehát ez nem egy „nagy” pillanatban történt: amikor Jézus látogatását tette a jeruzsálemi templomban (ahogy Gábriel megjelenésénél Zakhariásnak is történt), nem akkor, amikor Jézus a Szentírásból olvasott Kafarnaumban vagy Názáretben, és „mindenki a zsinagógában rászegezte a tekintetét” (Lk 4,20), és nem abban a pillanatban, amikor Jézus személyesen imádkozott a hegy rejtekén (ahogy történt később a Megdicsőüléskor - Mt 17,5 és más párhuzamok). Nem. Hanem éppen abban a pillanatban, amikor Jézus bűnösök közé vegyült, mint köztünk egy, amikor nyilvánvaló volt, hogy egyszerűen értünk van, és segíteni akar nekünk, éppen akkor szólította meg az Atya, biztosította meg és bátorította: „Te vagy az én szeretett fiam, benned gyönyörködöm.”
Az irgalmasság éve véget ért. Hálával gondoljunk vissza rá és mindarra, amit hozott nekünk, közelítsünk Jézushoz. Soha ne csüggedjünk el semmilyen elkövetett bűn miatt, ne féljünk a krónikus kísértésektől és bűnöktől, amelyeket magunkkal hozunk, és amelyek gyakran győznek felettünk minden erőfeszítésünk ellenére, ne nézzünk le magunkra a sokszor megnyilvánuló gyengeségünkkel miatt. Fogadjuk el az alázatos Jézust, bízzunk az ő irgalmában és vágyában, hogy segítsen nekünk a gyenge. Örüljünk az Atya szavainak és a Szentlélek jelenlétének. Éljük meg így a keresztségét is „Szent Lélekkel és tűzzel” (Mt 3,11), amit már elfogadtunk, és ami folyamatosan valósulhat meg bennünk egyre inkább.
