A karmelita lelkisége mint az liturgia mélyebb megélésének útja
Paul Menting
Eljutni az egységhez
A szeretet az egységhez vezet. Így mondhatta Jézus: „Én és az Atya egy vagyunk” (János 10,30). Az Atya és a Fiú mégsem „olvadnak” egybe.1 Inkább a kettőjük közötti egyesülés folyamatáról van szó. Krisztus a halála és feltámadása után visszatér az Atyához, és ezután nevet kap, amely nagyobb minden névnél (vö. Fil 2,9). Szinte végig kell járnia az inkarnáció útját, megosztva emberi életünket, majd szenvednie, meghalnia és feltámadnia, hogy végül helyet foglaljon Isten jobbján (vö. Mk 16,19). Alapvetően ez egyetlen önátadás folyamatából fakad a szeretet által: „Önmaga elhagyta, magára vette a szolgai természetet, és emberek közé lett.” (Fil 2,7–8). Jézus a szeretetről ezt mondja: „Senki sem juthat nagyobb szeretetre, mint aki az életét adja barátaiért” (János 15,13). Ez az önzetlen szeretet tette őt a szeretet mesterévé, és ezért ő a mi példaképünk. Mondja nekünk: „Új parancsolatot adok nektek: Szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket, úgy szeressétek egymást” (János 13,34). Nemcsak az apostolok vannak felszólítva arra, hogy úgy szeressenek, ahogy Krisztus azt példázta, hanem mindenkit meghívnak arra, hogy kövesse őt ebbe a misztikus szeretetbe. Jézus azért imádkozik mindenkiért, aki hisz benne: „A dicsőséget, amelyet nekem adtál, nekik adtam, hogy egyek legyenek, ahogyan mi egyek vagyunk: én őbennük és te énbennem. Így ők is tökéletes egységben legyenek, hogy a világ tudja meg, hogy te engem küldtél, és hogy szerettél őket, ahogyan engem szerettél” (János 17,22–23).
A szeretet, amely az egység folyamatát vezeti, Istenből ered. Isten mindent és mindenkit be akar vonni az ő szeretetébe és egységbe akarja vonni velük. Az Isten szeretetéhez való hasonlóság és növekvő egyetértés isteni szépséget teremt, ahogyan Szent János a Keresztelő találóan leírta (1542–1591):2
Így (a lélek a Szeretett említi) mondja tovább: És nézzünk egymásra a te szépségedben.
Ez annyit jelent: tegyük úgy, hogy ezen már említett szeretetgyakorlaton keresztül eljussunk odáig, hogy egymásra nézzünk a te szépségedben az örök életben; vagyis, hogy annyira átalakuljak a te szépségedben, hogy hasonlítok a szépségére, és mindketten a te szépségedben nézzük egymást, amikor már a saját szépségedet bírom; így, amikor egymásra tekintünk, mindketten látjuk a másik szépségét, mivel mindketten a te szépséged vagyunk, amikor már el vagyok nyelve a te szépségedben; és így, látni fogom téged a te szépségedben, és te engem a te szépségedben, és én magamat látom benned, a te szépségedben, és te magadat látod bennem, a te szépségedben; és így úgy fogok kinézni, mint te a te szépségedben, és te úgy fogsz kinézni, mint én a te szépségedben, és az én szépségem a te szépséged lesz, és a te szépséged az én szépségem; és így te engem a te szépségedben fogsz látni, és én téged foglak látni a te szépségedben, mert a te szépséged az én szépségem; és így egymást szemléljük a te szépségedben.
Amikor az emberek szerelmesek, gyakran magasztalják a szeretett szép vonásait. A szerelemes az, akivel a szeretet összeköti, általában szépnek és vonzónak tartja, függetlenül a szépség szokásos konvencióitól. Aki igazán szeret, megérti Péter első levelének szavait (eredetileg nőkkel szólva): „Amikor díszítitek magatokat, ne csupán a külsőségre figyeljetek: hogy művies frizurát készítsetek, arany ékszereket akasszatok a nyakatokra és csodás ruhákat viseljetek. Inkább (az értelem szívét szépítse meg) romlatlan díszekkel: jósággal és szelíd lélekkel. Ez van Isten előtt érték!” (1 Péter 3,3–4.) Az ember igazi szépségét a belsejében kell keresni. Ezt a belső értéket maga Isten díszítette és széppé tette, hiszen Isten „az ő képmására teremtette” (Bölcsesség 2,23).
Ezt a belső szépséget, amellyel az embert megajándékozta a teremtés, nem mindig lehet azonnal észlelni. Csak a szerető látja azt. Az a felületes vázlat, amilyennek először tűnünk, fokozatosan formát ölthet, amikor Isten szerető szemeinek tekintetében szembesülünk, amelyek egyre inkább átalakítanak minket isteni széppé. Isten csak akkor tudja magába vonni az embert a szépségébe, ha az ember mint Isten párjaként belemerül a kölcsönös megfigyelés intimitásába (egymásra nézve) és hagyja, hogy elvezessék a találkozásig, amikor aztán felcsap a szikra. Akkor Isten a végtelen szeretetével így szól hozzánk: „Milyen szép vagy, kedvesem, milyen szép vagy” (Énekek 4,1). És mindig, amikor szeretetteljes tekintettel néz ránk, mélyebben átalakulunk az ő szeretetévé és szépségévé öltözködünk. Megtisztulunk minden folttól, és Isten suttoghatja nekünk: „Teljesen szép vagy, kedvesem, rajtad folt nincs” (Énekek 4,7). Isten a szeretetével látja és felfedi belső szépségünket.
János a Keresztelő ezt megtapasztalta kilenc hónapon át tartó fogsága alatt (1577-től 1578-ig). E tapasztalata által megihlette verseket, amelyek erről szólnak. Az egyik ilyen vers Lelkiségi ének, amelyben az emberi lélek és Isten szerelmi duettjét énekli. Ez a duett a hangulata és a választott szavak tekintetében szorosan kapcsolódik a bibliai Énekek Énekéhez. Ehhez a (saját) vershez János kommentárt írt, amelyben megmagyarázza, hogy az, aki a misztikus tapasztalással megajándékozva és Isten szeretetének részeseként tudja megélni az egységet. Mert amikor Isten látja, hogy az ember úgy szereti őt, hogy a szent szeretet szépsége, amelyet a szerető az Istennel való találkozásában lát, szinte látható a szemein, és szeretetteljesebbé teszi a tekintetét, akkor Istennek ez a lehetőség, hogy az emberre nézzen, még inkább örömet okoz. Mert akkor vêviője a szívét befolyásolja, mint benne a szeretet szépségét látja, így a saját szépségét és saját szeretetét az ember szeretetében látja, és semmi nem bűvölheti el jobban. Az ember is, amikor saját magára néz, akkor már nem a saját hiányosságát látja, hanem Isten szépségét, és képes az Istenhez ragyogó módon és bárminemű fátyol nélkül találkozni a saját lényéből. Normálisan Istenre a tükörben és csupán körvonalakban tekintünk, de amikor a szeretet teljes mértékben tökéletessé válik, akkor szemtől szemben nézünk rá (vö. 1 Kor 13,12). A kontempláció nem Istenre való olyan tekintet, mintha ő a másik lenne, hanem a misztikus kontempláció tapasztalata Isten szemével való szemlélésévé válik az isteni látó irányában. Így az ember az Isten teremtő módján látja önmagát, másokat, a világot, és rájön, hogy ez szép.
Maria Petyt (1623–1677) leírja, hogyan rögzült benne ez a tapasztalat és szerzett állandóságot:3
A Szeretett befogadott engem, és választotta magának a pihenés helyét. Szívem a helyszín, ahol Szeretett élvezi és örvendezi. Ó, féltékeny Szerelmes! Ó, a szeretetetől megőrült (így is mondhatnám) Szeretett! Nem tűrsz el egyetlen tétlen pillantást sem, azonnal figyelmeztetsz: „Nézz rám, nem vagyok elég? Én táplálom téged, felvidítalak, és teljesen és teljes egészében a tiéd vagyok, és te teljesen és teljes egészében az enyém vagy.”
Lelkem válasza, mint egy visszhang, sőt mint egy kettős visszhang: Igen, legkedvesebb, teljesen és egészében a tiéd vagyok és érted, és te teljesen és egészében az enyém vagy és értem, mindenféle teremtmények keveredése nélkül. Akkor úgy tűnik, a szív csodálatos módon megnyílik Isten felé, és kibővül, hogy képes legyen befogadni a Szeretettet, és tiszta ismerettel és keveredés nélküli szeretettel egyesüljön vele.
Maria Petyt is a választott szavaival utal a bibliai Énekek Énekére, ahol a mennyasszony a vőlegényről így mondja: „Kedvesem, lement a kertjébe a balzsamfák közé, hogy pásztorozzon a kertekben és liliomokat szedjen” (Énekek 6,2). A szeretet misztikájának hagyományában a mennyasszony az emberi lelket, a vőlegény pedig Krisztust vagy Istent jelenti. A lélek az a hely, ahol Isten tartózkodhat, ahogyan a vőlegény is a kertbe vonul, amely minden érzékében örömöt szerez. Az, aki szereti Istent, Isten számára a gyönyör helye, ahol Isten szívesen időzik: „Aki szeret engem, megtartja az én beszédemet, és az én Atyám is szereti őt, és eljövünk hozzá, és náluk maradunk” (János 14,23). Az igazi szeretet megerősödik, megalapozódik, letelepedik, és soha nem hagyja el a szeretett partnert. A közös létezés tudata lehetővé teszi, hogy teljesen odaadjuk magunkat: „Én az enyém, és az enyém az enyém, ő pásztorozik a liliomok között” (Énekek 6,3). Mindketten teljes odaadással ajándékozzák el magukat, és teljes nyitottsággal fogadják el egymást. Egyik-másik örömmel élvezi egymást és elegendőek egymásnak.
A misztikus egyesülésben Isten és az ember között nem arról van szó, hogy Isten egyesül az emberrel, hanem ha az ember befogadja Istent a szívébe, az tiszta ismeretet és keveredés nélküli szeretetet jelent, azaz a kontempláció és a szeretet ekkor egy isteni-emberi valósággá válik, amely betölti az egész látóhatárt.
Németből fordította Petra nővér a Feltámadottól, OCD.
