P. Gianni Colzani
A Lélek Személye
Az igazságot a Lélekről I. konstantinápolyi zsinat határozta meg 381-ben; a zsinat elveti a Lélek bármilyen megtagadását, és a Lelket mint az élet Urát és adományozóját, aki az Atyától származik, akit az Atyával és a Fiúval együtt imádnak és dicsérnek, és aki a próféták által szólt mutatja be. Ez a szöveg legalábbis a chalcedoni zsinattól származik; mindenesetre hasonló témákat találunk az egyesítő zsinatokon; Mihály Paleológos hitvallásában a lyoni zsinaton 1274-ben; a görögökhöz és a jakobitákhoz szóló rendeletekben a firenzei zsinaton, esetleg a 1439-es és 1441-es zsinatokon; a hitvallásban, amelyet XIII. Gergely a görögöknek írt 1575-ben. Ezen az úton folytatódott a keresztény hagyomány, és a Lelket a Szentháromság harmadik személyeként mutatta be. Azonban Boethius óta a „személy” fogalmának metafizikai kidolgozása az értelemre és az oszthatatlan egyéniségre összpontosított. Úgy tűnik azonban, hogy a Lélek és a Lélek cselekvése, ahogyan ezt mi megismerjük, nem írja le ezt a jellegzetességet.
Ezért hasznos Moltmanna követni, amikor arra bátorít minket, hogy a Lélek személyéhez ne közelítsünk előre meghatározott metafizikai felfogással. Inkább használjunk sokféle képet és szimbólumot, amelyekkel a Lélek a megváltás történetében megjelenik. Anélkül, hogy megpróbálnánk mindet teljesen felsorolni vagy áttekinteni, itt néhányat megemlíthetünk; a Lélek Úr, az erő vagy dynamis, a tűz és a fény, az élet vize és a szeretet, a szabadság és az igazság, és elsősorban az élet és a szentség. Található-e egy közös, összekötő elem ebben a gazdag fogalmi világban? Azt mondanám, hogy igen. Mindig előttünk áll egy felsőbb és szabad erő, amely azonban a kapcsolat és a közösség szolgálatába áll, lehetővé téve, hogy kötelékeket építsünk az egyének között új és különféle alapokon. Erre irányul a Lélek ereje. A Lélek személyének alapvető struktúráját tehát összefoglalhatjuk a kettős dinamika köré: ek-stasis, azaz önmagunkon való túllépés, és kenosis, azaz a másikhoz való közelség. Ez az evangélium: „Isten szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által” (Róm 5,5).
Az ek-stasis fogalmát érthetjük, ha úgy tekintünk Istenre, mint aki önmagán kívül áll; Irénaius számára az Ige és a Lélek Isten két keze, amelyek által Isten létet ad, és bevezeti a szeretetének mélységeibe. A teremtő tett nem egy semleges létezésre irányítja a világot és az emberiséget, hanem egy olyan létezésre, amelynek sajátos egységesítő és felemelő ereje van: a Lélek Isten „kívülről” való jelenléte, az abszolút altruizmus és a tiszta szeretet, amely csak azáltal elégszik meg, hogy önmagából ad táplálékot a másiknak. Az a tény, hogy a Lélek személy, nem merül ki abban, hogy a Lélek önmaga: a Szentháromság életében a Lélek lehetővé teszi az Atya és a Fiú kölcsönös adományozását – vinculum amoris (a szeretet köteléke) – és a megváltás történetében a Lélek az, aki kapcsolatba állít mindazt, ami Jézus által történt, minden emberrel és a világ egészével. Isten ek-stasis-a az ő párja, a teremtés felé – ez a Lélek, és isteni módon, transzcendens, megváltó módon, ahogyan az a fogalmakból kiderül, amelyek őt a szabadsággal, igazsággal, szeretettel, tűzzel és fénnyel azonosítják, mint olyan erőt, amely önmagából áradt ki. Az a teljes valóság, hogy a Lélek személy, abban rejlik ajándékának teljes értékében; így nem létezhet, anélkül, hogy ne lépjen be az emberek történetével való átváltoztató és megújító közösségbe. Ilyen Lélek az isteni cselekvés helye „kívül” önmagán. Isten az ő Krisztusi Lelkének modalityán keresztül cselekszik, vagyis a jogtalanságot igazoló és az embert megszentelő irgalom modalityán keresztül, áttörve az éhség és a betegségek fölött, hogy megújítson és reményt hozzon, közösségre hívva minket vele még a halál harcának legvégén is. Ahogyan Atanáz emlékeztet: „Az Úr testetöltővé vált, hogy mi emberek a Lélek hordozói legyünk (pneumatoforoi).” A lelki ember – aki a keresztséget fogadta (nem esünk valamilyen intimizmus csapdájába) – tehát a Lélek tanúja, az a személy, aki szabad akaratával képes megindokolni azt a reményt, amely betöltötte szívét.
A Lélek másik dinamika a kenosis, az önkorlátozás, amelyen keresztül a Lélek formálja meg Isten szeretetének áramlását a teljességben, megmutatja Istent nagyságában és az abban való részesedés ragyogásában. Valóban, a szél és a fény képeiben a Léleknek nincsen saját arca, hanem Jézus dicsőségének arca van az ő tanítványai életében és történetében. A kenosis tehát teret teremt a másik számára, hajlandóság arra, hogy a másik kedvéért hasznosítsuk magunkat, önmagunkat átadva a kezébe – örömmel az ő szabad növekedésében. Itt a kenosis antropológiai értelemben nagy világossággá válik, összhangban a 2 Kor 3,17 szövegével. „Akik a Lélek által vannak megáldva, képesek meghatározni szabadságuk határait, teret adni másoknak, cselekedni mások fejlődése érdekében. Ilyen formában és e célból hatalmas energiával vannak felruházva, és körülöttük kedvességet és bizalmat közvetítenek. (…) Jólétük új életlehetőségek felszabadító megnyitásához kapcsolódik mások számára, tapasztalataiknak a életet fenyegető és elnyomó hatalmakkal és erőkkel való leküzdése kapcsán a mások érdekében.”16 A Lélek kenosis ebben az értelemben egyáltalán nem redukálható passzivitásra. Ő az ember és a történelem megújulásának és átalakulásának alapelve; hat ránk, és a mi gyengeségeinkkel való érintkezés révén – Ő, aki megtisztítja, ami szennyezett, és megöntözi, ami kiszáradt – új teremtésre hív. A kenosis összekapcsolódik az emberi lét értelmének keresésével, és mobilizálja az embert, hogy a legmagasabb hivatása felé haladjon.
M. Welker összefoglalja ezeket a megfontolásokat, és a Lelket „nyilvános személynek” nevezi.17 A heidelbergi professzor így támogatja azt a felfogást a Lelkéről, mely szerint személyes szinten a Lélek Jézus alakjára összpontosít, történelmi szinten pedig kiárad ránk. Krisztusi Lélek és tanítványainak közössége, akik az ő életéből élnek, a nyilvános módja annak, ahogyan Isten folytatja munkáját a világban, amely az egoizmus és az individualizmus révén kockára teszi önmagát és jövőjét. Welker ezt a Lélek „nyilvános természetét” a „rezonanciamező” fogalmával írja le, amely N. Luhmanntól származik. Azt mondani, hogy a templom Krisztus hatalmának rezonanciamezeje, azt jelenti, hogy irányítja teljes engedelmességét Úrja felé, ugyanakkor kreatív bátorsággal tanúskodik róla, és az ő életéből él. Összefoglalva: a Lélek másban való jelenléte, nem önmagában, az a mód, ahogyan a Lélek valóban önmaga: ingyenesen adott ajándékában az egész emberi történelem kapcsolatba lép Isten életével.
A Lélek Küldetése
Most könnyű összefoglalni a Lélek küldetését az élethez való viszonyában, ha elmagyarázzuk, mit értünk élet alatt. A naturalista vitalizmus kockázata – többek között Bergson élan vitale vagy Tillich bátorsága az élethez mentén – bizonyára nagy. Abban a törekvésben, hogy teológiai szempontból írja le az életet, J. Moltmann úgy határozza meg, hogy „egyrészt önmagát teremtő végcélként, másrészt Isten országának elérése érdekében használt eszközként.”18 A történelem iránti nagy figyelem (és a személyes történelem iránti figyelem is – a szerk. megj.) a megfogalmazásban valószínűleg világosabbá válna, ha pontosabb hangsúlyt fektetnénk hármasságának és krisztológiai értékeire. Valójában éppen a hármasság és a perikoretikus felfogás jellemzi a Lélek üdvözítő dinamizmusát.
A Lélek világban való küldetésének modalitya a pünkösdi történet által pontosított (ApCsel 2,1–11). E történet értelme az a meglepő feszültség megvilágítása, amely a nyelvek és kultúrák eltérőségei között áll fenn, nyilvánvaló kölcsönös elérhetetlenségük, elidegenedésük és bizalmatlanságuk terhe alatt, és a hirtelen megélés a megértés és közösség élményével, amelybe jelenlevők bevonódnak. Minden egyes történetet új háttérre kell értékelni, bármennyire rejtélyes és érthetetlen, annak a kijelentésnek a fényében, amely azt hirdeti, hogy ami Jézus által történt, az univerzális jellegű. A pünkösd csodája nem a külső jelenségekben rejlik, hanem Isten cselekedeteinek (amelyek) univerzális hirdetésében Jézusban. Jézus az új, eltérő módja annak, ahogyan önmagunkat látjuk: Jézus körül planetáris és multikulturális közösség alakul. János pünkösdi elmondása (Ján 20,19–23) emlékeztet arra, hogy ezen új helyzet részét képezi a templom mesiás öröme és fellépése a gonosz és a bűn ellen.
Ezt az új helyzetet a templomnak ajándékba adták, mint örömöt és felelősséget. A Lélek teljességéből, és tehát a megváltásból a templom csupán letéti díjat birtokol (2 Kor 1,22; 5,5; Ef 1,14), nem pedig azok teljességét. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a templom csak a megváltás egy részét birtokolja, vagy hogy azt hazudja, hogy birtokolja. Teljes egészében megvan, de mint egy mag, amelynek még növekednie kell, hogy életerejét a cselekedet bizonyítsa. A keresztség erejével ez a feladat a mi feladatunkká is válik. Mindenkit arra hívnak, hogy Istent valóban belegyen a jelenkorunkba, hogy őt dicsőítse a világunkban. Pál az 1 Kor 9,11-ben a misszionáriusi munkát meggyőző képpel írja le, mint a szellemi ajándékok (pneumatika) elvetése, amelyek aztán természetükben a teljesség felé törekszenek; a hit, remény és szeretet révén a Lélek minket az eszkatológiai teljességre ösztönöz. A teljesség, amelynek jele a közösség, a kritérium az Úrváltozása szerint, és az örömteli ünneplés letéti díja.
A lehetséges megfigyelések sokaságából – Hans Urs von Balthasar19 a Lélek cselekvésének objektív és szubjektív modalityát különbözeti meg, figyelembe véve gyakorlatilag az egész keresztény megváltási gazdaságot – szeretném kiemelni a karizmák fontosságát. A karizma nem csupán ingyenesen adott ajándék, hanem elsősorban olyan mód, ahogyan a keresztény részesül Krisztus univerzális és kozmikus küldetésében: „Ez a ‘nagylelkű’ ajándék, bár személyes hivatásra szolgál, s a templom megváltó munkájában való részvétel formájaként jelenik meg, ugyanakkor mások javát is szolgálja, és építi a templomot, valamint a testvéri templomi közösségeket az emberi földi élet különböző területein.”20 A Lélek ajándékai nem bontják le a templomot az egyének személyes szerepeinek szövevényévé, hanem ösztönzik annak, hogy kifejezze a szolgáló Úr személyes „én”-jét (Lk 22,27). Ebben az értelemben a karizmák a templom életének megfelelő megnyilvánulásai: megvalósítják a közösséget, amelynek alapja nem a morális törvény vagy az intézményi követelmény, hanem a dynamis – az erő és hatalom, amely a szeretet valódi közösségét adja életre, élő és sokféle erővel a külső cselekvés tekintetében. Ezért a karizma sosem a mi személyes tulajdonunk, és sosem választható el forrásától és céljától: aki elválik a Lélektől, aki elválik a szeretettől, semmivé válik (1 Kor 13,2).
Ezekkel az erőkkel gazdagodva a templom a történelem közepette áll: konkrét formát ad Isten tervének, törekszik saját szentségének és az emberiség megújulásának elérésére. A szentségnek ma össze kell kötődni a dicsőítés és kontempláció dimenziójával az élet elköteleződésével, hogy ne történjen meg, hogy az elköteleződés üres aktivizmusba torkolljon, vagy hogy a dicsőítés és kontempláció szubjektív intimizmusra korlátozódjon. A kontempláció ugyanis folyamatosan arra emlékeztet minket, hogy Isten elutasítja a világi logikát, és az Atya szeretetét elutasítja a világ által, hogy ezzel segítsen nekünk megérteni a történelem végső értelmét, valamint a terveinket. Csak így tudunk kinyitni a zárt ajtókat az utolsó vacsoránkban, és dolgozni a világ megújításán, a Isten jövőjén. A Lélek, aki végleg összeköti Isten szabadságát életünk mélységeivel, arra vezet minket, hogy válaszoljunk a szabadulás különböző elvárásaira, hogy minden felé a szeretet gesztusaival forduljunk, amelyek Isten szeretetének jelei.
Végezetül hadd emlékeztessem a Lélek cselekvésének és jelenlétének pecsétjére, nevezetesen az örömre. Az öröm a szeretet pecsétje, amely megadva és viszonozva van. Magában foglalja a mindennapi valóságok elégtelenségét és a megújult, csak ismétlődő élet körforgásának felszakítását. Az öröm életünket tágra nyitja, nagyobbá, mint a számításaink, erősebben, mint a félelmeink. A Lélek hívása, amely a meghívottakat a lakodalomra hívja, ma ezt mondja nekünk: „Gyere, már elkészült” (Lk 14,17). Mivel a Lélek letéti díja a jövőnknek, csak az ő átadása gyógyítja meg a mindennapi fáradalmunkat az Isten Országának erejével és eszközeivel. Csak így fog életünk megtelni azzal az örökséggel, amely beilleszti kis mivoltunkat és túllép azon: „Már most Isten gyermekei vagyunk. De hogy mivé leszünk, az még nem nyilvánvaló” (1 Ján 3,2). Az öröm megfelelően valami felesleges dolog, amely nem aránylik a megéléseinkhez. Amikor szívünk megtanul lángolni az örömtől (Lk 24,32), végleg eltávolítja a csalódásokat és szomorúságokat.
(Az olasz papság folyóirata, Milano, LXXVIII. évfolyam, 10. szám – 1997 október, 654–660. oldal.
Fordította Zdena Kolářová, kiegészítette Kateřina Lachmanová.)
