P. Redemptus Maria Valabek O.Carm., Róma
(2. rész)
Szent Pál írásaiban
Szent János és Szent Pál, az Új Szövetség teológusai, jelentősen fejlesztik a Lélek működésére vonatkozó tanítást. Pál, akinek Krisztus az isteni erő (lásd: 1 Kor 1,24), a kegyelem hirdetője, amely az igazi valóságot jelenti, és az embert Isten szférájába helyezi. Ezt a Szentlélek működteti az emberek szívében. Szent Pál, akit Jézus hatalma süketett el Damaszkusz felé vezető útján, nem igényel további tanítást. Elkezdte a keresztény szabadság útját, és tudatában van annak, hogy „az egész keresztény élet a „legprecízebb” törvény, a „Lélek törvénye” (Róm 8,2) szerint irányítva van.13 (Pál, aki a Mózes törvénye minden betűjének és vesszőjének megtartásában egészen hősies extrémekig eljutott, rájött, hogy ebben a megközelítésben üdvösség nincs: amit keresett, az más módon érkezett el hozzá. "Ő (Krisztus) bölcsességgé vált számunkra az Istentől, igazsággá, megszentelődésünkké és megváltásunkká" (1 Kor 1,30).
A keresztény a keresztsége óta Krisztus húsvéti titkába merül, így új életének alapját nyeri (lásd: Róm 6,1–11); új emberré (Ef 2,15) és új teremtéssé (2 Kor 5,17) válik.
A tipikus kifejezés: „Krisztusban lenni” Pál számára azt jelentette, hogy „Istennek, mint Atyának, és Krisztus Jézusnak, mint testvérnek, otthon élni, szeretett fiúként élni, akit Isten örökbefogadott, nem csupán jogi aktus által, hanem az isteni élet ajándékával, amely a saját isteni szent Lelkének által közvetítve és fenntartva van.”14 Eredetileg, a mózesi törvény keretein belül, Pál Isten szolgájaként állt. Most a Isten szava emberi testet öltött, közöttük élt, így a keresztény belép a családi élet bizalmába Istennel, mint atyával. Éppen a Szentlélek ajándéka tette lehetővé ezt az örökbefogadást, és belsőleg átalakította a szolga szívét fiúszívvé. Így Krisztus, akit sok testvér között elsőszülöttként emlegetnek, miután visszatért Atyja jobbján elfogadta saját Lelkét, hogy most az ő Lelke legyen. "Mivel fiak vagytok, Isten elküldte a szívünkbe a Fiának Lelkét, a ki így kiált: Abba, Atya. Így már nem vagy szolga, hanem fiú, ha pedig fiú, akkor Isten akarata szerint örökös is" (Gal 4,6–7).15 Így a keresztények is a mennyei Atyjukat ugyanezen családi bizalommal, intimitással, ugyanolyan gyengédséggel oszthatják meg, ahogy ez a fiának személyes imádságán is tükröződik. Ez valami teljesen egyedi a világ vallásaiban. "Az Úr imádságát mindenki ájtatosan és buzgón mondhatja; de ez az imádság egy titkot rejt, amely mindössze azok ajkán hallható, akiknek szívében a Fiú isteni képmás bélyege záródik." 16
Tehát Pál megszállta a törvényektől való szabadság élménye; azonban nem idealista, naiv kiáltás az individualista kereszténységért (lásd: Gal 5,13; Róm 7,15–23). Pál most valóban Istenévé vált, mint a fia, és megértette, hogy egyik emberi törvény sem olyan „precíz”, mint a fiúság szelleme. A fiú azt teszi, ami az apának örömet szerez; kész szeretni és odaadni magát a családjáért. Ez radikálisabb követelményeket jelent, mint amit a szolgákra vonatkoznak.17
A szolgák hűségesen és akár még féltékenyen is végezheti feladatait; de kívül marad a családi körön. A fiú egészen másképp végzi el ugyanazokat a feladatokat: az apja háza a saját otthona; és kötelezettségei az apja szeretet által rábízott feladatok, amelyeket az atya bízott meg: Pál hangsúlyozza, hogy ezeket a ajándékokat minden keresztény megkapja: „Kristusra tett tét”, és így az Atya fiúként gondoskodik róla. És éppen Jézus Lelke az, aki folyamatosan „tanúskodik a lelkünkben arról, hogy Isten gyermekei vagyunk” (Róm 8,16).
Ez a Lélek valójában Jézus Lelke: Jézus megígérte nekünk és elküldte. „Lelked van”, amely bennünket folyamatosan eltölt, „Krisztust” jelenti, aki bennünk lakik. Éppen a Lélek az, aki tudatosítja és megérti, hogy valójában Isten gyermekei vagyunk (Róm 8,16). Ebben a szoros összefüggésben a Isten fiai lenni már nem pusztán egy adottság; az ember lelkiövezetének, hanem ez egy erőteljes belső mozgalom, amelyet a Szentlélek indít.18 Amikor Pál azt mondja, hogy „akik Isten Lelke által vezetettek, Isten fiai” (Róm 8,14), az agontai („vezetettek”) kifejezést használja, amely túllép a jelentésén: „vezetve lenni” vagy „kényszerítve lenni”, „meggyőzni” vagy „kívülről irányítva lenni”; Pál kifejezése azt jelenti, hogy a keresztényeket a Lélek táplálja. A Lélek nem csupán arra ösztönzi a keresztényeket, hogy cselekedeteikben és gondolkodásukban kövessék az elsőszülött Fiú életét; a Lélek ajándéka által a keresztények részesednek a Szentháromságon belüli saját szeretetből. A keresztények közösségben élnek Isten szeretetével. „Mivel a Lélek az Fiú Lélek, a szívükbe és a lelkükbe az imádságot helyezi, amely a Fiúnak sajátja: 'Abba!', és ezzel tanúskodik arról, hogy Isten gyermekei vagyunk (Róm 8,16) és hogy Isten ugyanazzal a szeretettel szeret minket, mint a saját Fiát. Így Szent Pál kijelentheti, hogy „Isten szeretete kiáradt a szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által” (Róm 5,5).19
Pál számára, és az Új Szövetség tanítása alapján, Isten az embereket a lehető legteljesebb értelemben szereti, még akkor is, ha azok még bűnösök; azonban Isten fiai csak akkor válnak, amikor Krisztussal összekapcsolódnak és az ő Lelke vezeti és táplálja őket.20 Ez a meggyőződés a keresztény reménység forrása. Ez a kiváltságos légkör, amelyben a keresztény imádság forrása fakad. Az emberi lélek, nyitott erre és vágyakozó arra, hogy elérje a teljességet és a beteljesedést, a istenség állapotát, spontán életre kel az ájtatos kiáltásban és kéri ezt a megváltást, amely számára az egyetlen értéket képviseli. Pálnál az ima a keresztény létezésből fakad. Pál azonban már elismerte saját tehetetlenségét az üdvössége megvalósításában, bár a Ószövetség szabályait gondosan betartotta; azt állította: „Ha azonban Isten Lelke által vezetettek, akkor már nem vagytok a törvény alatt” (Gal 5,18), a Lélekkel ugyanis az az eredmény is jön, hogy az ember örök életet arat (Gal 6,8), hiszen „a Lélek által és a hit által várjuk a nekünk ígért igazságot, amely reménységünket jelenti” (Gal 5,5). A valódi keresztény imának éppen úgy, mint minden más keresztény tevékenységnek a Krisztus Lelke által befolyásolt és áthatott lélekben kell kezdődnie. Az igazi imádság, amely a valódi megváltás forrásának autentikus tudatával társul, a szív keresztény lelkében csak Isten hatalmával kelthető életre. Az imádság tehát erősen ajándék: ajándék, amelyet hálásan kell elfogadni és fejleszteni, de mindig ajándék marad. Csak a Szentlélek tudja a tanítványt az imádság emberévé formálni, aki mindig nyitott a isteni dolgok előtt.
„Úgy a Lélek is segít gyengeségünkön. Hiszen azt sem tudjuk, hogyan és miért imádkozzunk, de maga a Lélek könyörög érettünk kimondhatatlan sóhajtozással. Az, aki a szíveket vizsgálja, tudja, mi a Lélek szándéka; hiszen a Lélek a szentekért könyörög az Isten akarata szerint" (Róm 8,26–27). A keresztény e világban túlságosan tudatában van nagy gyengeségének és tökéletlenségének; de mindig remény emberének marad, akit a Lélek hatalmasan értelmezett, hogy Isten gyermekének tudja magát. Így a „Lélek, mint jövő ígérete” van (lásd: Róm 8,23); de ugyanezt a Lelket is birtokolja, hogy segítsen a jelenben. Ebben az Újszövetség részben megtalálhatók ezek a két gondolat: nem vagyunk képesek úgy imádkozni, ahogy kellene, és a Lélek könyörög helyettünk. Néhány sorral feljebb (19–22. vers) az egész teremtett világot a Isten fiainak dicsőségét várva sóvárgóként írták le; a 23–25. versekben magunkat is hozzáadjuk e sóvárgó kórushoz. Tehát nemcsak a természet, hanem mi is, akik a Lélek első gyümölcseit birtokoltuk, sóhajtozunk egy bizonyos bizonytalanság alatt. Sóhajtásaink nem képesek megfelelő módon megfogalmazni az imádságot. Ekkor a Lélek jön segítségünkre, és helyettünk könyörög a kimondhatatlan sóhajtozással. A Lélek imádkozik helyettünk. Ez egy fokozatos folyamat, amely a Lélekben tetőzik, amely az ember törekvéseit nem elnyomja, hanem kiegészíti a mi hiányosságunkat. A „gyengeségről”, amelyről Pál beszél, az (mint a 18. versemben) a jelenlegi állapotunkat, a szenvedés és a test romlottságának fogságát jelenti. Ezt a gyengeséget Pál a megkereszteltekben, keresztény testvéreiben a bűn, megbotránkozás, mindenféle korlátozás sebezhetőségében látja, amely végül a halálban csúcsosodik ki. Ebből az alapvető gyengeségből fakad az a képtelenségünk, hogy úgy imádkozzunk, ahogyan kellene. Ha ezen a rettenetes képtelenségen túl kell lépnünk, és képesek lenni úgy imádkozni, ahogy Isten akarja, a Szentléleknek kell beavatkoznia. Amíg úton vagyunk, ez a gyengeség a Lélek által nem távolítható el; a keresztények belsejében lévő sóhajtozásaival a Lélek felemeli annak terhét. A Léleknek nincs szüksége emberi szavakra, hogy Isten megértse, helyettünk könyörög „az Isten akarata szerint”, vezeti minden Krisztus testvérét, hogy felvegyék a Fiú képét, amelyet az Atya vár, hogy bennük megpillantson. Ez a hasonlóság csak a dicsőségben válik teljessé, amely a szeretetben vár ránk, Isten áldozatai számára; a jelenben a Isten fiainak vágyait csak a Lélek képes teljesen kifejezni. Ő ugyanis a jövő dicsőségének ígérete, míg ők túlságosan foglyul ejtve vannak az emberi, földi élet korlátozottságában ahhoz, hogy tudják, hogyan és miért imádkozzanak helyesen.
Pál arra buzdítja a keresztényeket, hogy minden körülmények között imádkozzanak (1 Thessz 5,17), hogy Isten akarata megvalósulhasson az életük minden sokszínűségében. De a keresztény alapvető reménye fentről származik: Isten Lelke szívükben mint a jövő dicsőségének záloga. A Lélek nem kérheti, hogy megszabaduljunk jelenlegi helyzetünkből, hanem arra kér bennünket, hogy készüljetek fel szívünket és elménket a Isten országának közelgő teljes eljövetelére. Ez jól megfelel a valódi keresztény spiritualitás számos más elemének, „a alázat és a szegénység spiritualitásának, a saját fő bűnünk megértésében, hogy nem vagyunk képesek úgy megfogalmazni az imádkozást, ami Isten méltó, méltó arra, amit ő készít azok számára, akik az övéi; a totális bizalom spiritualitásának, amely abból fakad, hogy biztosak vagyunk, hogy bensőnkből egy közbenjáró lakozik, akinek Isten megért, és aki a mi Isten fiainak öröksége biztosítéka; a spiritualitás, amely nem megfélemlítő vád, hanem megszabadít a szorongásoktól, a kételyektől, a birtoklási szükségtől, és inkább biztosá tesz minket abban, hogy semmi sem választhat el minket Isten szeretetétől Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.”21 Pál szerint az ima, mint a keresztény élet minden egyéb aspektusa, Isten kezdeményezéséből fakad. Szépen összefoglalja másutt: „De Isten nekünk ezt a Lelken keresztül leleplezte; a Lélek ugyanis mindent kutat, még Isten mélységeit is. Mert ki tudja, mi van az emberben, csak az ő saját lelke? Ugyanígy senki sem tudta, mi van Istenben, csak az Isten Lelke. Mi pedig nem a világ lelkét kaptuk, hanem azt a Lelket, aki Istentől van, hogy tudjuk, miért ajándékozott nekünk Isten. Ezt mi nem úgy beszéljük el, ahogy az emberi bölcsesség tanította, hanem ahogyan a Lélek tanította, és a lelki dolgokat a Lélek szavai szerint magyarázzuk” (1 Kor 2,10–13). „A Lélek az immanens isteniséget jelenti, de a korrekció szerepe a transzcendens isteniség, amelyre Pál lényegében a 'Isten' nevet tartja fenn. Az imádság valójában Isten Lelkének tevékenysége a bensőnkben, de Pál számára az érzéseinkkel elmondott imádság értelmetlen lenne, ha nem a felettünk lévő Istenhez irányulna.”22
A Lélek valóban nem ad tudást a földi ismeretek területén, a művészet, tudomány, ipar területén; hanem lehetővé teszi a tanítvány számára, hogy Krisztus gondolkodásával átitatva megértse, miként illeszkednek a dolgok Isten tervébe, amely az ember végső célját követi. "Mivel pneumatikos (szellemi ember) van bennem, és a pneuma (lélek) enged neki, hogy megértsen mindent… Van Krisztus Lelke, és valamennyire be van vezetve Isten elérhetetlenségébe." 23 Más szavakkal: „A lélek megtapasztalja az örök Isten gyermekévé való elfogadást, és érzi Isten atyaságát abban a mértékben, ahogy megengedi a Szentléleknek, hogy vezesse, és ragaszkodik az ő ösztönzéseihez. Ez az atyaság intimitással, jóléttel, végtelen bizalommal körülveszi őt. Az imádság ekkor egy különleges formát ölt – szeretetteljes párbeszédet az égi Atyával.”24
Szent János írásaiban
Szent Pál a kegyelemmel van elragadtatva; Szent János nézőpontja kiegészíti őt. János Krisztust elsősorban Isten teremtő Igéjeként látja. Az egyes keresztények személyesen vannak meghívva, hogy hallgassanak erre a megváltó szóra, és átalakuljanak általa: különösen a élete megváltó titkai által. A keresztény hallgat arra a Szóra, hogy „megismerje” Istent, amire szintén mondhatjuk: [birtokolni] „örök életet”. Krisztus folytatja a szívből való beszédet azok számára, akik követik őt, éppen a Lélek által. Az üzenet, amelyet Krisztus nekünk kinyújt, nem korlátozódik időben és térben a történelmi kontextusra, amelyben Jézus felfedte az isteni titkot. Az ő szava élő marad, és közvetítve van: az a hívő ember elfogadja. Ez a folytatódó tevékenység Krisztus maga jövendölte – a Szentlélek munkájaként: „Ezt mondom nektek, amíg veletek vagyok. De a Pártfogó, a Szentlélek, akit az Atya küld az én nevemben, mindenre megtanít titeket, és mindent eszetekbe juttat, amit mondtam nektek” (Ján 14,25–26). Krisztus szavait nem felejtik el – az evangélisták hozzájárultak ahhoz, hogy ezt biztosítsák. De Krisztus üzenete először nem írott szóval, hanem élő üzenettel bír, amely elérni és átalakítani az emberi szívünket. Aki megkapta a Szent Lelket, az képes arra, hogy meghallja és megértse az Isten üzeneteit.25
A Lélek feladat a tanítványoknak és mindenkinek, aki Jézust követi, Krisztus szavainak gazdagságát felfedni. „Még sok mást kellene mondanom nektek, de most ezt nem bírnátok el. De ha eljön ő, az Igazság Lelke, bevezet titeket a teljes igazságba” (Ján 16,12–13). Az igazság, amelyet Krisztus Jézus a Földre hozott, nem merül ki még a Szentírás kimeríthetetlen kincseiben sem. Az igazságot újra kell ismerni minden egyes korban és minden körülmények között. Krisztus örök szavait hirdetni kell, hogy befolyásolják az evangéliumokban soha nem leírt eseményeket. Ezt a Lélek feladata: soha nem engedi, hogy Krisztus üzenetének lángja és éleslátása eltűnjön, hanem inkább arra ösztönzi az emberek szívét és elmét, hogy lássák ezeket a szavakat az eseményekben megtestesülni.
Mi az a „igazság”, amelybe a Lélek bevezet? Alapvető választ ad Jézus, amikor kijelenti: „Én vagyok az igazság” (Ján 14,6). Jézus azért jött, hogy az igazságot ne morális elvek vagy dogmatikus állítások formájában adja, hanem testben, hogy akik őt látják, láthassák az Atyát. Jézus nem beszél az Atyáról; Jézus az Atyát mutatja meg azáltal, ami ő benne: „Aki hisz bennem, nem én belém hisz, hanem abba, aki engem küldött. Aki engem lát, látja azt, aki engem küldött” (Ján 12,44–45). Miután magát igaznak nevezte, Jézus folytatta: „Senki sem jön az Atyához, csak én általam. Ha ismernétek engem, ismernétek az én Atyámat is. Most már ismeritek őt, és láttátok őt” (Ján 14,6–7). És amikor Fülöp még mindig zavarban van, Jézus szomorúsága, hogy Fülöp nem tudja átlépni ezt a pontot, nyilvánvaló: „Ily sokáig veletek vagyok, Fülöp, és te nem ismersz engem? Aki engem lát, látja az Atyát. Hogyan mondhatod, hogy: Mutasd meg nekünk az Atyát? Nem hiszel benne, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya bennem van?” (Ján 14,9–10). „Ezért ismerni Jézust azt jelenti, hogy örök élete van, mert az örök élet ugyanaz, mint az Atya és a Fiú ismerete. De Jánosnál ez az ismeret alig különíthető el a szeretettől. Valójában, Jézus ismerete tökéletesen megfelel a szokásos megfogalmazásnak, hogy az igazság: „az igazság a valóság ismerete.” Ha ismerjük Jézust, ismerjük az igazi világot, bizonyos értelemben az egyedüli igazi világot, a Szeretet Atya által áthatott kozmoszt.”26 Ez az az igazság, amely valóban szabaddá teszi az embert, az igazság, amelyre a Lélek indítja, hogy a legmélyebb értelemben lássa az összes valóságot. Az egységet, amelyre vágyik, a keresztények csak akkor érik el, ha a Léleknek megengedik, hogy egyesítse őket éppen ebben az Atya és a Fiú ismeret-szeretetben.
De János nézőpontjában a Szentlélek nemcsak az emberek bevezetését a teljes igazságba, hanem életet is ad. Az igazság nem csupán Krisztus szellemi értékelése, hanem Krisztus Jézus és az Atyja – aki örökké él – személye. És ez az, amibe a tanítványoknak be kell lépniük a világban, és amit már most shouldsnak el kell kezdeniük élni ebben a földi lakásban. Az ima jelentősége tehát ebben a nézőpontban azonnal nyilvánvalóvá válik. Éppen a Lélek teszi lehetővé, hogy az emberek belépjenek ebbe az új életbe (lásd: Ján 7,37–38; 3,5–6…). Feltámadása után, szellemi (pneumatikos) állapotában Jézus képes volt átlépni a saját önként vállalt kenosis (megalázkodás) korlátozásait, és megadni a Lélek ajándékát tanítványainak. Ahogy Isten életet lehelt az emberbe az első teremtéskor, úgy Jézus most újjáteremti az ő kedvesét: „Ezek után a szavak után leheletet adott nekik, és azt mondta: 'Fogadjátok el a Szentlelket'” (Ján 20,22). Most már a tanítványok új lényekké váltak, akik Isten önmaga életét osztják meg. „A lélegzés szimbolikus gesztusa azt jelzi, amit szavaink nem tudnak teljesen kifejezni: az Isten életének ajándéka, amely a Szentlélek. Az imádat lélekben és igazságban az Atya imádata a Fiúban a Szentlélek által, aki bennünk lakozik.”27
