P. Redemptus Maria Valabek O.Carm., Róma
(1. rész)
A Szentlélek szerepe a молитва életében a keresztény írásokban általában el volt fojtva, akárcsak más aspektusai a Lélek hatásának az autentikus keresztény életben. Bár a szentírók a lelki irodalom keretein belül túlzottan Ösztönszerűen reagáltak Szent Pál híres kiáltására: "Mert még azt sem tudjuk, hogy mivel is kellene imádkoznunk; de a Lélek maga közbenjár értünk kimondhatatlan sóhajokkal" (Róm 8,26), a Lélek és a молитва közötti életadó kapcsolatot később hangsúlyozták. A bibliai tanulmányok, valamint a patrisztikus gondolkodás iránti megújult érdeklődés nagy szerepet játszott ebben. A modern karizmatikus (pünkösdi) mozgalom kiemelte a Szentlélek szerepét, különösen a "Szentlélek keresztségére" irányuló rendszeres imaösszejöveteleken keresztül, amelyet "döntő élményként" írnak le, amely során a Szentlélek megszállja az emberi személyt; az esemény, amely erejével tölti el az embert, megváltoztatja az életét és új felfogást ad a keresztény titok egész valóságáról.1 A figyelem hiánya ezen alapvető elem iránt csupán a nyugati katolikus teológia széles körben elterjedt pneumatológiai szegénységével magyarázható.
A Lélek és a молитва a Szentírásban
A szinoptikus evangéliumokban
Egyértelmű, bár töredékes és rendszertelen pillantást találhatunk a kérdésre a Szentírásban. A Szentlélek sokfélesége és a молитва valóságának sűrűsége miatt a Szentlélek hatását valamivel tágabb perspektívában kell tanulmányozni.
Mark evangéliuma csak ritkán említi a Szentlélek. 2 Ez az evangélium meglepő módon nem ad tanítást a молитва témájában, amely Krisztus által adott espiritualitás elengedhetetlen elemének számít.3 Márk, akiről tudjuk, hogy bizonyos választásokat végzett tematikus anyagában, elsősorban a követőit a Jézussal való szembesítésre tette a hangsúlyt, bemutatva Jézust – anélkül, hogy sok hivatkozást tenne a tanításaira, a spiritualitására, amelyet hátrahagyott. Márk célja, hogy élő, zavarba ejtő személyiséget mutasson be, aki úgy beszél, ahogyan más tanító soha nem beszélt, és különleges módon cselekszik. Ezzel fel akarja hívni az olvasó figyelmét az Egyetlenre, akinek teljes mértékben odaadja magát.
Matteus próbálja pontosítani Szent Márk új és provokatív nézeteit, és valóban mélyebb értékelését hozza a Szentlélek munkájának. Itt a Lélek sohasem jelenik meg mint isteni személy vagy kupa magának, hanem mindig Krisztushoz való kapcsolódásban; Szent Matteo soha nem látja a Szentlélektől kapott ajándéknak a tanítványok részére. Az evangélista igyekszik kutatni Krisztus személyének titkát: a szavainak erejét, a hatását, azt a titokzatos vonzerőt, amely ezt a személyiséget körüllengi. A válasz: valami természetfeletti rejlik Jézusban; Jézus több volt, mint egy emberi jelenlét. Az isteni titok kifejezésére, amely Jézusban egyaránt rejtőzködik és megnyilvánul, Matteo a Szentlélekről szóló tanítását hozza. Jézus titokzatos, mert a Szentlélektől fogantatott Mária méhében (Mt 1,18.20); szolgálata titok, hiszen nem víz keresztségével, hanem a Szentlélekkel keresztelték be (vö. Mt 3,16; 3,11). Jézus tanítása tele van erővel és élettel, és eléri az emberek szívét, mert amikor ő beszél, a Szentlélek száll rá: a pusztában (Mt 4,1) a prófétai beszéd beteljesítéseként (Mt 12,17–21). És azok a csodák, amelyeket tesz, messze felülmúlják a régi szövetség csodavévőit, mert ő a Lélek erejével cselekszik (Mt 12,28.31–32). Ez a megszentelő és üdvözítő hatalom pedig mindenkinek felajánlkozik a keresztségen át, amelyet az apostoloknak a Szentháromság három személyének nevében kell kiosztaniuk (Mt 28,19). Így Szent Matteo, hogy kifejezze a Jézusban lévő istenit, a Szentlélek munkájára hivatkozik.
Lukács folytatja Szent Matteo gondolatmenetét, még több hivatkozással a Szentlélekre.5 Saját, sajátos nézőpontja van: Krisztus kapcsolata a Szentlélekkel már nem úgy van értelmezve, mint ami a Krisztus személyéhez kötődik, hanem spirituális és üdvösségi szempontból – amely észleli, hogy a Szentlélek a tanítványok számára is adatott. Lukács nézőpontja mélyebb figyelmet szentel olyan témáknak, amelyeket Szent Márk és Szent Matteo már említettek. Szent Lukács, Szent Pál tanítványa, aki egy valamivel későbbi keresztény gondolkodásmódot tükröz, elmerül annak kontemplációjában, ami az ember személyiségével történik, aki találkozik Krisztussal és befogadja őt. Lukács látja, hogy Jézus titka átadódik, és a tanítványban folytatódik, és ebben az átadásban a tanítvány is megkapja Krisztusban az isteniből származó jellemvonást: a Szentlélek. Lukács érti, hogy amikor a tanítvány részesül Jézus titkában, a Szentlélek magát a szívébe árasztja. Így Lukácsnak a pünkösd eseménye és az evangéliuma alapján a születő egyház életének leírása kulcsfontosságú. Jézus dinamikus jelenlétének, amely az embereket szabadítja meg és üdvözíti, most Lukács számára a szívekben folytatódik – a Szentlélek hatása által. Ez egy hűséges visszatükröződése Krisztus arcának a korai egyház arcán.
Szent Lukács intuitívan felismeri, hogy már a próféták hirdették a Szentléklet mint a jövendő Messiás jellegét (vö. Iz 11,2), mint a mesiás időszakok jelét, amely minden embernek adatott (vö. Iz 32,16; Ez 36,27; 35,29; Jóel 3,1–5). Lukács a Szentlélek feladatát érti, hogy az embereket új teremtéssé alakítsa, ami megelőzi a későbbi végleges helyük megszilárdítását a (új) Isten országában. Jézus maga a megdicsőült, feltámadt testével belépett a mennybe, és az Atya jobbján ül. A Lélek ajándéka egyesíti a keresztényeket megdicsőült Urukkal és Megváltójukkal, és osztozást biztosít nekik a mesiás örömében, ami Szent Lukács számára olyan jellegzetes. A Lélek lehetővé teszi a keresztények számára, hogy isteni élettel formálódjanak; titokzatos módon már most a földön az örök üdvösség végső otthonának igazi lakói. Az ő új életük, akárcsak Krisztus élete, a Szentlélektől származik. Ahogyan Krisztus, úgy ők is a Szentlélek által szenteltetnek meg ennek az új népnek a tagjaiként. A Lélek ösztönzi őket, és tetteik és szavaik mennybéli származást árulnak el, amennyiben elhatározzák, hogy ragaszkodnak a Lélek uralmához. Hasonlóan Krisztushoz, a Lélek által átjárta keresztények képesek olyan hatalmas tetteket véghezvinni, amelyek meghaladják a Gonosz uralmát. Mindezt a Lélek átalakító erejével képesek megtenni, és belemerülnek abba a szent valóságba, amely oly régóta megnyilvánult Krisztus Jézusban. Ennyi és ez a Szent Lukács írásainak karakterisztikája a 'Lélek' kifejezés tekintetében.
Az "Isten atmoszférájában való élet" Szent Lukács számára különböző formákat ölt, de egyik sem olyan szükségszerű, mint a молитва. Ezzel összefüggésben: míg Matteo a mennyei Atyáról beszél, aki "jó dolgokat ad azoknak, akik kérik!" (Mt 7,11), Lukács nézőpontja a hangsúlyt áthelyezi: ugyanazt a Jézus logiont (szózatot) hozza, de a lezárása meglepően eltér a Matteoétól: "Mennyivel inkább a ti mennyei Atyátok adja a Szentlélek-et azoknak, akik kérik!" (Lk 11,13). Matteo az imádságot a végső ajándékok vágyaként látja; Lukács ezzel szemben hajlik arra, hogy az imádságot a Szentlélek vágyaként lássa. Lukács szintén észreveszi a végső dimenziót, és a Szentléletet par excellence végső ajándéknak tekinti. Soha nem feledi, hogy a végső dimenzió itt és most van jelen a Szentlélek formájában. A hívők megkapják a Szentlélekt, így belépnek a mesiás időszakokba, amelyek véglegesen mindaddig nem valósulnak meg, amíg Isten országa teljes mértékben nem teremtődik meg. Az imádság egy priviligizált pillanat a keretén belül, ahogyan (már) most megvalósul ez a jövői ország, mielőtt az eljön minden dicső teljességében.6
Az imádság során Jézus tanítványa a Szentlélek hatalmával a megváltás Isten világába merül, amelyért könyörög, de amelyet már élvez is. És ez olyan mértékben, hogy a legfenségesebb igazság pillanatában, amikor a tanítványnak a megváltás Isten világáról kell tanúskodnia a világ hatalmasai előtt, képes ezt megtenni a Lélek hatalmával: "Amikor majd elétek állítanak a zsinagógákba, a hatóságok elé és az elöljárók elé, ne törődjetek azzal, hogy mivel és hogyan védekezzetek, vagy mit mondjatok. Mert abban az órában a Szentlélek tanít meg titeket arra, amit mondanotok kell" (Lk 12,11–12; vö. Mk 13,11; Mt 10,20). Az evangélium egészében a tanítvány feladata ez a kettő: a Szentlélek a hívőt imádkozóvá teszi (kitárulkozva), és a megváltás hirdetőjévé (apostoli, tanúskodó).
Jézus gyermekkorának leírásakor Szent Lukács egy sor alázatos, szelíd, (a világnak) ismeretlen figura bemutatására törekszik. Ezekben a személyiségekben – Erzsébetben, Zakariásban, Simeonban, Annában és különösen Máriában – Lukács a Krisztust követők számára jellegzetes mintákat lát: lelkesen és "imádságra hajlóan"7 várnak Krisztusra, kívánva, hogy üdvözöljék őt. Amit ezek a "léslegy-miatta" személyek jellemez, az a Lélek jelenléte bennük. Már Szent János Keresztelő, a mesiás királyságának nagy hirdetője is "anyaméhben telve volt a Szentlélekkel" (Lk 1,15). Magának a Szűz Máriának biztosítékot adnak: "A Szentlélek fog leszállni rád" (Lk 1,35). Amikor Erzsébet igyekszik üdvözölni Urának Anyját, "a Szentlélek tölti el" (Lk 1,41). Végül férje, Zakariás meggyőződik a közelgő királyságról; nyelve feloldódik, és "a Szentlélek tölti el" (Lk 1,67), amikor megénekelte prófétai dicséretét. Simeon, a klasszikusan szép képe annak, aki korának előrehaladtával, minden remény ellenére, remélte, hogy az Úr teljesíti ígéreteit, nem lehetett volna hatásosabban leírni: "Volt Jeruzsálemben egy ember, akit Simeonnak hívtak: igaz ember és istenfélő volt, Izrael vigasztalására várt, és benne volt a Szentlélek. A Szentlélek által kinyilatkoztatás kapott, hogy nem fog meghalni, amíg nem látja az Úr Messiását. A Lélek indítására ment a templomba, amikor a szülők kihozták Jézust, hogy a törvény által előírtakat teljesítsék" (Lk 2,25–27).
Ugyanez a nézőpont áthatja az egész Cselekedeteket. "A Szentlélek ajándékát" a Jézusban hívők megkülönböztetésére adták: Péter félépi beszéde a pünkösdön (Csel 2,38), Saulus (9,17), Kornél (10,44) és háza, az antióchiai egyházban (13,52), Efezusban (19,2–6). Így a tanítvány a Szent és megdicsőült Krisztus életének egyedi tanúságához és szférájához kapcsolódik. A Cselekedetekből nyilvánvaló, hogy a молитва ennek a helyzetnek az egyik legfontosabb kifejezése. Jézus mennybemenetele után "mindannyian kitartóan és egységben imádkoztak… Máriával, Jézus anyjával… Amikor eljött a pünkösd napja… mindannyian beteltek a Szentlélekkel" (Csel 1,14; 2,1.4). "Amikor imádkoztak… mindannyian beteltek a Szentlélekkel és bátorsággal hirdették az Isten szavát" (Csel 4,31). Az imádság nemcsak átviszi a hívőt Isten szférájába; készít fel arra is, hogy mélyebb érzékenységet nyerjen, és részesüljön a Lélekben, amely lehetővé teszi az apostoli munkát.
Lukács Jézust a Lélek által betöltöttnek nevezte, amikor Jézus azt mondta, ami valószínűleg a legjobb példája a zsidó berakoth (hálaadás és csodálatos cselekedetek elismerése, amelyeket Isten tett népe számára). Ez a zsidó ima a leggyakoribb, legspontánabb és legszívélyesebb formája. "Abban az órában a Szentlélekben énekelt, és mondta: 'Dicsérem Téged, Atya, mennyek és föld Ura, hogy amikor elrejtetted ezeket a bölcsek és okosok előtt, a kicsinyeknek felfedtetted'" (Lk 10,21). Az öröm minden berakha, minden Isten jóságának megnyilvánulása lelkének lelke. Ez az öröm egy új, mélyebb megközelítés eredménye, amely bármit is elfogad, mert a tudásból fakad, hogy Isten ismer minket és szeret minket az első helyen. Jézus ujjongása egyedülálló, mert Jézus "nemcsak tudja, hogy Isten ismeri őt, hanem hogy valamilyen módon egyedüli tárgya ennek a megismerésnek Istentől".8
Jézus hálaadást mond Isten csodálatos tetteiért, és vallja meg őket. Ezt a Lélek ébreszti fel Jézus lényének mélységeiben ezt a folyamatos "eukarisztiát" (hálaadást) és annak spontán közvetítését másoknak. Ezek az emberek kicsik, akik szegénységükben és alázatukban nem rendelkeznek mással, mint egy hittel, amely e nélkül feltétel nélkül aláveti magát a Léleknek. Így Jézus a tökéletes eukarisztia, a tökéletes hálaadás a csodálatos isteni tettek elismerésének, amelyek Krisztus életében és munkájában teljesedtek és megvalósultak.
Ami hangsúlyt Szent Lukács és Szent Matteo a Krisztust betöltő Lélekre helyeznek, az nem volt tanítás, amely nélkülözné az alapot a Régi Szövetségben. Itt kapcsolódik a zsidók Hospodin ruah-nak, az ő Lelkének vagy életleheletének jelentősége. 9 A Hospodin ruah nem más, mint az élet lehelete, amely teljesen megkülönbözteti az Urat más istenektől, akiknek létezése a természet életének és halálának körforgásához volt kötve. A ruah az Úr hatalmát fejezi ki: ameddig az ember nem részesülhetett ezen Lélek ajándékában, az Úr nagy üdvözítő tettei végrehajtás nélkül maradtak. Az ember test volt, basar, ami tehetetlenséget és teremtődést jelent; minden irányban összezúzódott, olyan erők által, amelyek jóval nagyobbak voltak, mint ő; a pusztulástól csak az Isten hatalma óvhatta meg. "Az Úr Lelke, hasonlóan az Ő Igéjéhez és bölcsességéhez, a héber teológus számára a lehetőségeit kínálja, hogy leírja az Isten kezdeményezését a teremtés, a gondviselés mellett és a világ megváltása során – egységét és Izraelt is külön. Ez a Lélek tiszteletteljes módja az Úr jelenlétének kifejezésére, különösen a zsoltárokban (Zsolt 51,11; 139,7)." 10 Ez a nézőpont a szél, a lélegzet alapi képéből fejlődik, amely az élet jele, és esetleg a létezés elve, amely isteni ajándék: "Uram, bensőm remél; életre keljen a lelkem" (Iz 38,16; angol fordításban szó szerint: "a te kezed az én lelkem élete").
Az idő múlásával és az állandó történelmi ingadozásokkal (rosszabbra és jobbra) Izrael egy dologban biztosította magát: az Úr Lelke irányítja Izrael sorsait. A Lélek szorosan összefonódik a prófétasággal (vö. Szám 11,25), ami gyakran váratlan és titokzatos zvrtyeket eredményezett, teljesen kivül a tisztán emberi értelem hatókörén. Amikor nem megbízott személyek kezdtek prófétálni, és Mózest kérték, hogy tiltsa meg, bölcsessége nyilvánvalóvá válik válaszában: "Bárcsak az Úr népe mind prófétálna! Bárcsak az Úr adna nekik a Lelkét!" (Szám 11,29). A prófétálásban elengedhetetlen prémium az Úr csodás cselekedeteinek hirdetése, amely népét szolgálja – hódolatra és az Úr hűséges szeretetéről való elmélkedésre, ami annyira eltér az emberi habozástól vagy akár lázadásától. "A bírák korában a hősök nem a saját képességeik által végeznek csodálatos felszabadító tetteket: a Megváltó (Zachránca) Izrael iránt teljesen váratlanul, a Lélek formálja át őket." 11 Különösen Ezekiel volt a Lélekkel felemelt próféta, akit gyakran említettek, akinek a Lélek ideje akart reménykedni az embereknek, akiket vereség és száműzetés emésztett.
A bölcsesség könyveiben, mint az Úr az ő Lelke, a megszemélyesített Bölcsesség (Péld 1,23).12 Ez a lélek másokkal osztható, mert (a saját) tanítás előtt sok vallásos ("imádságra telített") kontempláció előzte meg, amelyben a tanítás kristályosodott.
Átvéve a Carmelus folyóiratból (22. évfolyam, 1975, 194. o.)
Fordította dr. Věra Vodičková
