Albert Florent Augustin Decourtray bíboros
A következő szöveg egy 1979-ben Dijonban kiadott brosúrából származik. Először is érdemes néhány szót mondani az írójáról. Decourtray bíboros (született 1923. április 9-én) először segédpüspök (1971–1974), majd székesegyházi püspök (1974–1981) volt Dijonnal, tehát abban a városban, amely szorosan kapcsolódik Boldog Erzsébet életéhez. 1981-től Lyon érseke volt, 1985-ben kardinállá nevezték ki. 1994. szeptember 16-án halt meg.
Üzenetének aktualitása
A Legfelsőbb Szentháromság Erzsébet lelki üzenetének három alapvető gondolata különösen aktuális számomra: a személyes és nyilvánvaló szeretet fontossága Isten iránt, a laikusok szerepe, a valódi keresztény imádság érzése.
Személyes és nyilvánvaló szeretet Isten iránt
Erzsébet a Legfelsőbb Szentháromságból számunkra elsősorban egy olyan érték élő emlékeztetője, amit túlságosan elfeledtünk: a személyes és nyilvánvaló szeretet Isten iránt. Egyre inkább felfedezzük a földi valóságokat és az emberi szolidaritást, annyira elfoglaltak vagyunk egyetemes testvériség létrehozásával, hogy elfeledkezünk arról, aki a világ szíve, az emberek Atyja és a mi Atyánk: Isten. Hiszen nem törölhetjük ki az evangéliumból Jézus szavát, amely szerint az Isten iránti szeretet az első parancs! Az „Isten szeretés” nemcsak a világ meghódítását és a kenyér megkeresését jelenti, hanem Istent önmagáért is szeretni kell. Ha Isten szeretetként jelenik meg („tiszta szeretet”, ahogy Erzsébet örömmel mondta), akkor kölcsönös szeretetet vár el, befogadást, jelenlétet, figyelmet és imádságot.
Jézus példája előtt állunk: az ő Atyjának szeretetéből születik az imádság iránti szeretete és a közeli embertársunk iránti szeretete. Nem nyit meg bennünket az emberi testvériség irányába azáltal, hogy a Lélekben hozzáférést ad Isten titokzatos közelségéhez? Azt mondta: „Az Atya olyan embereket keres, akik szellemben és igazságban imádják őt” (Jn 4,23). Jézus „szomjúsága” a kereszten az ő kettős üzenetének megértésére irányult: az Atyáról és a másikról.
A nyilvánvaló szeretet Isten iránt felfedi előttünk, mennyire szeretnek minket, az Ő szavával való engedelmesség, hogy „jöjjetek hozzám mindnyájan”, megadja azt a „megnyugvást”, amelyet Jézus megígért (vö. Mt 11,28). „Az ő öröme bennünk lesz” (Jn 15,11) és „békét” ad, ami más, mint amit e világ ad (Jn 14,27).
Az Isten iránti szeretet, a Jézus iránti szeretet Erzsébet valóságának és tanításának középpontja. Ő az „én barátom minden pillanatban”, mondja (D 243). „Ő az én Végtelenem, akit szeretek, akiben szeretve vagyok, és akitől mindent megkapok” (D 117). „Nem gondolod, hogy amikor a szív Krisztusnak van átadva, teljesen kiadhatja magát?” (D 130).
Ruházásakor kívánja, hogy „ez legyen az egyetlen imádat kezdete, amely soha nem ér véget a lelkemben” (D 150). Az ő hivatása a Isten iránti szerelmes figyelem, amely mindenben kiterjed: „A karmelita egy olyan lélek, aki ránéz a Megfeszítettre, aki látja, hogyan adja magát áldozatul az Atyának a lelkekért, és aki e nagy látás révén Krisztus szeretetét látva megérti a lelkének szenvedelmét, és szeretne úgy adni, mint Ő! (...) És a Kármel hegyén, a csendben, egyedül, a soha véget nem érő imádságban, amely mindenben folytatódik, a karmelita már úgy él, mint a mennyben: Istentől magától” (D 133).
Egy barátjának elárulja, honnan merít erőt, és azt tanácsolja neki, hogy ő is így tegye: „Elmondom nektek, hogyan csinálom, amikor kicsit fáradt vagyok: nézek a Megfeszítettre, és amikor látom, mennyire adta magát értem, úgy tűnik, hogy nem tehetek kevesebbet, mint hogy ne sajnáljam az erőmet, kimerüljek, hogy neki valamennyit visszaadhassak, amit adott nekem! Reggel a szentmisén fogadjuk magunkba áldozatának lelkét (...), olyanoknak kell lennünk, mint ő. Aztán tartsuk magunkat egész nap folyamatosan benne. Így, amikor hűen élünk az ő életéből, amikor azonosulunk a Megfeszített lelkének minden mozdulatával, teljesen egyszerűen, már nem kell félnünk a gyengeségeinktől, mert ő lesz az erőnk” (D 156).
Három héttel halála előtt, nagy szenvedésben az utolsó levelében anyjának felfedi azt a titkot, ami fiatal életét egyetlen lángoló szeretetté formálta: „Van egy lény, aki a Szeretet, és aki azt akarja, hogy közösségben éljünk Vele. Ő az, aki társaságot ad nekem, ő az, aki segít szenvedni, ő tanít átugrani a fájdalmakon és benne megpihenni; csináld úgy, mint én, meglátod, hogy minden megváltozik!” (D 327)
A laikusok helyzete
A második gondolat – különösen aktuális – bizonyára meglep: a Legfelsőbb Szentháromság Erzsébet szeretet- és belső életének üzenete először is a laikusokhoz szól, mintegy elsőbbséget élvezve! Ahhoz, hogy megértsük ezt, jó emlékeztetni arra, hogy Erzsébet, mielőtt ezt az üzenetet a Kármelből levelekben átadta, a világ közepén élte meg. Nem volt-e ez a fiatal keresztény, ez a fiatal laikus, aki a saját korszakának sok fiataljával együtt annyira intenzíven átélte Isten jelenlétét, és ezt a kegyelmet széles körű baráti kapcsolatban terjesztette? Mindenesetre, amikor karmelitává vált, akkor sem hagyta abba, hogy közölje barátaival a laikusokkal, hogy mi alkotja a lelke és új élete örömét, Isten tapasztalata a csendben és a magányban. Csak nézzük át a megmaradt 342 levelének címzettjeit: közöttük 6 pap és szemináriumi diák, 13 szerzetesnő, de 39 laikus található. De hogyan magyarázzuk meg, hogy üzenete ilyen nyitott, ilyen széleskörű, és így igazodik a „világban” való élethez? Erzsébet különleges ajándéka volt, hogy megértette, átélte, élt és továbbadta, ami minden keresztény élet alapja: az Isten igéje, ami a Szentírásban felajánlkozik nekünk. Erzsébet Szent Pál és Szent János szövegeiből táplálkozott, annak ellenére, hogy nem tanulmányozta a teológiát vagy az exegétikát, és nem olvasta el a mai kommentárok sokaságát. Ez a szeretet Isten iránt, Jézus iránt és a vágy, hogy jó keresztény legyen, elvezeti őt az Újszövetség meghallgatásához, ő teljes szívvel elfogadja a megnyilatkozott Igét, és a szentek logikájával odaadja magát neki. Az Újszövetség elmélkedésével elmélyíti a keresztény életünk minden alapvonalát. Hányszor ismétli meg, hogy a mi Istenünk a szeretet Istene, és hogy öröktől fogva választottak minket az isteni élet részvételére, amelyet Jézus számunkra megszerzett!
Hallgassuk, hogyan mesél nővérének, Guite-nak, a fiatal háziasszonynak és két gyermek anyjának (aki kilencet fog szülni!) az öröméről, hogy Isten gyermekei vagyunk. „Épp most olvastam Szent Pálnál csodálatos dolgokat Isten fiakként való elfogadásának titkáról, természetes, hogy rád gondoltam, és furcsa lenne, ha nem így lenne: te, aki anyaként tudod, milyen mélységeket helyezett Isten a szívedbe a gyermekeid iránti szerethette, megérted ezt a titkok mérhetetlen nagyságát: Isten gyermekei vagyunk, drága Guite, nem borít el téged az öröm? Hallgasd, mit mond a kedves Szent Pálom: „Isten minket választott még a világ teremtése előtt. Fiakká predesztinált minket, hogy bennünket ragyogtasson az ő kegyelme dicsősége,” ami azt jelenti, hogy minden hatalmával nem tehetett volna nagyobb dolgot” (D 239).
A keresztség által, ahogy ő szeretett mondani, mindannyian „a Legfelsőbb Szentháromság temploma vagyunk” (D 197), és az Istenben, Isten által, Isten mellett való élet mindenki számára lehetségessé válik. „Ez a legjobb sors, amely a Kármel szeretett magányában óriási kiváltságnak tűnik,” írja egy másik fiatal háziasszonynak, „Isten minden megkeresztelt léleknek kínálja. Ő azt kínálja számodra anyai gondoskodásodba és gondjaidba. Hidd el, hogy az ő akarata mindig is az, hogy napról napra közelebb vigyen a titkához” (D 129).
Az eucharisztiában, ami szintén mindenki számára elérhető, Erzsébet az erőt merít, amely megváltoztatja az életét. Jézus kereszten való áldozatával való összekapcsolódása támogatja őt a nagy testi szenvedés közepette. Erről anyjának ír: „Ez a mise, amelyet velem ünnepel Isten, és amelynek papja a szeretete, sokáig tarthat még. A te „kicsi áldozatod” nem tart sokáig annak kezében, aki áldozatot választhat, és elmondhatja, hogy ha szenvedés útjára lép, sokkal inkább egy igaz boldogság ösvényén jár, amelyet senki nem vehet el. Örülök, ahogy Szent Pál mondta, hogy a testemen kipótlom mindazt, ami még hiányzik Krisztus szenvedéseiből az ő testének, a közösségnek” (D 309).
Jézus példája alapján Erzsébet a szeretet alapját az Atya konkrét akaratának engedelmességében látja. „Szeretni olyan egyszerű,” mondja, „aztyan önmagadat minden akaratába (azaz Jézuséba) odaadni, ahogyan ő odaadta önmagát az Atya akaratának” (D 288). „A Mesterem boldogsága elég ahhoz, hogy én is boldog legyek, és én is odaadom magam, hogy bennem azt tehesse, amit akar” (D 271). „Minden apróság, minden esemény, minden fájdalom és minden öröm szentség, amelyet Isten nekem ad” (NV 10). Igen, Erzsébet számára maguk a keresztények is Isten szentségeivé válhatnak, kegyelem hordozóivá fivéreink számára. „Isten teljes szeretetével ránk hajolva, nappal és éjjel szeretné átadni nekünk, belénk tölteni isteni életét, hogy belőlünk istenített lények legyenek, akik Őt sugározzák” (D 124).
Még gyermekkorában arról álmodozott, hogy Isten e tükörképévé válik: „Kérjétek meg, hogy úgy legyen bennem, hogy az emberek érezzék, amikor közel kerülnek hozzám, és hogy rá gondoljanak” (D 54). És egy fiatal leendő anyának magyarázza, hogy az új emberi lény életre keltése egyszerre Isten életének ajándéka kell, hogy legyen: „Kérem a mennyei Mestert, aki a lelkedben lakozik, mint egy kis ostya a tabernákulumban, hogy adjon neked többet, mint az ő isteni életének bőségét, hogy azt a kis angyalodnak adhasd, akinek anyukája leszel” (D 186). Csodálatosan összefoglalja testvérének, Guite-nak írt levelében, a huszonegy éves anyának: „Amikor rajtad keresztül halad, szeretet akar lenni” (L 233).
A francia nyelvből fordította: Alžběta Graubnerová.
folytatás
