Katarina Lachmanová
Ez egy nagyon érdekes és talán nem túl jól ismert tény, hogy Teréz második megtérésének alapja egy erős eukarisztikus tapasztalat. Ez a tapasztalat indította el belső átalakulásának mély folyamatát, a szeretet érését Isten iránt, amely azonnal megnyilvánult az emberek iránti új szeretetben, a mások megváltására való vágyban. Kiemelendő, hogy ez a gyors érési folyamat nem Teréz döntéséből vagy fokozott igyekezetéből indult, hanem Isten ajándékából, egy hatalmas hitélményből, amely a Szenteste, 1886. december 24-én, éjféli misén történt.
Teréz még nem töltötte be a tizennégy évet, és nagyon nehéz időszakot él át. Már évek óta nagy érzelmi egyensúlytalansággal küzd, ami valószínűleg a négy éves korában átélt mély traumának a következménye, amikor elvesztette édesanyját, és a legutóbbi búcsúzásának a következménye, amikor idősebb nővérei fokozatosan a Karmelba távoznak. Pavlína a mama halála óta helyettes anyja volt, ezért ennek elvesztését nagyon nehezen éli meg. Hármas éve alatt Teréz súlyos pszichoszomatikus betegségben szenvedett, amelyből csodás módon gyógyult meg Mária Szűz közbenjárásával. A fizikai problémák megszűntek, de a pszichés törékenység továbbra is megmaradt. Kívülről ez a helyzet még negatívan súlyosbította a tizennégy éves korában átéltek iskolai gyakorlatát: akkor kezdődött el Teréz „szörnyű skrupulus betegsége”, ahogy ő nevezi, amelynek hatásai továbbra is kísérik őt a Karmelban.
Összegzésképpen, tizennégy évesen Teréz annyira érzékeny, hogy „tényleg elviselhetetlen”, ahogy később megfogalmazza. Szinte kizárólag önmagával foglalkozik (még a lelki életében is), minden apróság miatt sír, és amikor rájön, hogy mennyire feleslegesen sírt, azért sír, hogy elszomorította másokat. Jóakaratban nincs hiány, de az alapvető változáshoz nem elegendő. A környezetéből senki sem hinné, hogy kevesebb mint két év alatt képes lesz belépni a Karmelbe és megkezdeni az önmagáról való teljes elfeledkezés aszkézis életét, teljesen mások megváltására összpontosítva. Ezt később ő maga is leírja: „Nem értem, hogyan tudtam asszociálni a Karmelbe való belépés édes gondolatával, amikor még gyermekpelenkában voltam!... Az Úristennek kicsi csodát kellett tennie, hogy a felnőttkor határvonalán megadja számomra ezt a szempontot, és ezt a csodát a felfoghatatlan karácsonyi napon művelte. Azon az éjszakán, (...) Jézus, a kisgyermek, a lelkem éjszakáját fényárba borította.” (AS, 95. oldal)
Szent Terézt általában a lelki gyermekkor útjával társítjuk. A lelki gyermekkor azonban nem a gyermeki önérdekhez való visszatérés, még ha valamilyen lelki formában is, azaz Istenhez való kapcsolaton keresztül; inkább a szeretet magasabb iskolája. Ha gyermekekké akarunk válni az evangélium értelmében, ki kell nőnünk a gyermekpelenkákból, ahogy Teréz mondja. Meg kell szűnni, hogy gyermekek legyünk a gyermeki önérdek szempontjából, amely önmagunkra összpontosít, és meg kell tanulnunk Isten gyermekeiként élni, az Atyára összpontosítva, teljes alávetettséggel és függőséggel Tőle, aki életforrása gyermekeinek – és egyúttal nyitottsággal az Isten végtelen családjának testvérei és nővérei felé. Ezért írja Teréz: „Ez december 25-én történt, 1886-ban, amikor megkaptam azt a kegyelmet, hogy megszűntem gyermek lenni. Egy szóval, megkaptam a teljes megtérés kegyelmét.” (ugyanott)
Ahogy már említettük, a döntő fordulat nem a saját elhatározásából, hanem a kegyelemből történt. Teréznek megadatott, hogy első kézből tapasztalja meg az evangélium lényegét: Jézus Krisztus megalázta magát, hogy fölemeljen minket, gyengévé vált, hogy minket megerősítsen, magára vette bűneinket, hogy mi az ő igazságát magunkra öltözhessük. Teréz írja: „Abban az éjjel, amikor a szeretetből gyengévé és szenvedővé vált, erőssé és bátorrá tett, felruházott a fegyverzetével, és azóta egyetlen harcban sem voltam legyőzve, hanem éppen ellenkezőleg, győzelemről győzelemre haladtam, és szinte ‘óriásként futottam’! Könnyeim forrása kiszáradt, és azóta csak ritkán és nehezen nyílt meg újra.” (ugyanott)
A karácsony paradoxona sok közös van a húsvéti paradoxonnal: a maximális megalázottság és látszólagos tehetetlenség közepette Isten megnyilvánítja maximális hatalmát és dicsőségét. Krisztus keresztje úgy tűnik, mint Jézus tehetetlenségének csúcsa, de számunkra, akik hiszünk, Isten hatalmának kifejeződése, ahogy Pál apostol írja (lásd: 1 Kor 1,18). Hasonlóképpen, Krisztus már kisgyermekként az istállóban gyenge és szenvedő lesz, teljesen másoktól függ, és mégis nem hagyja abba, hogy Isten, Szent, Erős és Halhatatlan legyen, aki megmenti a gyengéket.
Ezért Teréz először a Szent Gyermekről beszél, Jézusról, aki azon az éjjelen „gyengévé és szenvedővé” vált szeretetéből, de kicsivel később, amikor részletesebben mesél a karácsonyi eseményről, mintha ellentmondásban fejezi ki magát: „Visszafelé tartottunk az éjféli miséről, ahol szerencsém volt, hogy magamhoz vettem az Istent, az erőset és a hatalmasat.” (Teréz végső szavait a kéziratban kiemeli.) Tehát az erős Isten gyengévé válik (ami paradox módon még erősebbé teszi!), hogy leereszkedjen gyengesége legmélyére, és így „erőssé és bátorrá” tehesse őt.
Ez nem a személyes extatikus imában, sem valamilyen magánjelentés során történt, mint más karmelita szentek esetében, hanem a Szent Áldozat során, az éjféli misén. (Ebben a pillanatban Teréz máris mesterévé válik a mindennapi útnak, amely bárki számára járható.) Hazatérése után egy apró epizód történt, amely bizonyította, hogy Terézben valóban bekövetkezett a belső átalakulás: apja meglátta a kályhában Teréz csizmáját, amit az ajándékokhoz készített, és mivel láthatóan fáradt volt, morogva mondta: „Jó, hogy ez az utolsó alkalom idén! Teréz ezt a lépcsőn hallotta – és normál esetben követette volna a sírás. Ezért Céline arra kéri, hogy inkább ne menjen lefelé, és ne rontsa el a szünet dicsőségét. „De Teréz már nem volt ugyanaz,” írja később magáról, „Jézus megváltoztatta a szívét.” (AS, 96. oldal)
A sírást kiváltó jelenet nem következett be, és Teréz számára elkezdődött a kegyelmekkel teli időszak (bár ugyanakkor próbákkal teli is) és egy eddig nem tapasztalt lelki termékenység időszaka. Hamarosan megnyílik az intenzív közbenjáró imádság hivatása, és első nagy bátorítást tapasztalja meg Pranzini bűnöző csodás megtérésében. Fontos megjegyezni, hogy egy ilyen erőteljes tapasztalat után, amikor Isten irgalma felette hajlott nyomorúságában és tehetetlenségében, Teréz nem lesz hajlamos hozzárendelni a következő lelki sikereket saját magához – sem saját lelki fejlődéseihez, sem azokhoz a pillanatokhoz, amikor sikerült segítenie másoknak, akár tanácsokkal, akár imával. Ahogy Péternek is meg kellett tapasztalnia a halászaranyos tehetetlenséget egy hiábavaló éjjeli munkán keresztül, hogy aztán reggel értékelje a csodálatos halászatot és főleg annak alkotóját, Krisztust, úgy Teréznek is meg kellett tapasztalnia a gyengesége és Isten ereje közötti kontrasztot, hogy később tudja, kié a dicséret és a dicsőség: „Ezt a kincset azonban cserépedényekben őrizzük, hogy nyilvánvaló legyen, hogy ez a hatalmas erő Istené, és nem tőlünk származik,” tanítja Pál apostol (2 Kor 4,7). Később Teréz így nyilatkozik erről: „Egyetlen pillanat alatt Jézus elvégezte azt a munkát, amit tíz év alatt nem tudtam volna elvégezni. Elégedett volt a jóakaratommal, amely sohasem hiányzott. Tudtam mondani neki, mint az apostolok: ‘Uram, egész éjjel fáradoztunk, és semmit sem fogtunk.’ Jézus hozzám még irgalmasabb volt, mint tanítványaihoz, ő maga félretette a hálót, elmetszette és tele húzta. Lélekhalászóvá tett engem háláért, éreztem a nagy vágyat, hogy a bűnösök megtérésén dolgozzak, egy vágyat, amit korábban soha nem éreztem ilyen élénken. Egy szóval, éreztem, hogy a szívembe belépett a felebaráti szeretet, a szükség, hogy elfelejtsem magam, hogy örömet okozzak másoknak, és azóta boldog voltam!” (AS, 96. oldal.)
„Érzem, ahogy a szívembe belépett a felebaráti szeretet,” írja Teréz. Valószínűleg nem is sejti, hogy egy nagyon pontos teológiai kijelentést tesz, mert Pál apostol már régóta írta: „Isten szeretete kiáradt a szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által.” (Róma 5,5) „Az Istenből való szeretet,” hirdette hasonlóképpen János apostol (1 Jn 4,7), és hozzáfűzött: „Mi azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket.” (1 Jn 4,19) Tehát nem tudunk szeretni csupán azon az alapon, hogy Isten parancsol nekünk, hogy szeressünk. Nem tudunk szeretni érte, hanem vele; ahhoz, hogy szeretettel éljünk, mindannyian szükségünk van az ő szeretetére.
Valami hasonló történik különös módon minden eukarisztikus ünneplés során. Nem automatikusan, hanem a élő hit által. Talán összehasonlíthatnánk a szentáldozást egy darab uránnal: az urán úgy néz ki, mint egy átlagos kő, mégis hatalmas energia rejlik benne. Ahhoz, hogy ez felszabaduljon és láncreakció bekövetkezzen, tudnunk kell, mit kell tenni. A nukleáris fizikák csodálatos eszközöket fejlesztettek ki, amelyek segítségével ma képesek kiváltani a nukleáris reakciót és felszabadítani azt a hatalmas energiát (hogy az emberiség mire használja, az már más kérdés).
Mi, keresztények is rendelkezünk egyfajta „hasadó” eszközzel – ezek a teológiai erények: hit, remény és szeretet. Istenből származnak, mert ezeket Isten adja a kereszteléskor, elég, ha kibontjuk és használjuk őket. A hit képes látni a fehér ostyában Krisztust, az Isten Fiát, aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz; a szeretet képes ölelni Őt, egyesülni vele; és a remény lehetővé teszi, hogy kitartsunk a hitben és a szeretetben olyan helyzetekben, amikor Isten jelenlétét nem érzékeljük, amikor úgy tűnik, hogy a segítsége távol van, és süllyedünk a saját gyengeségünkben. A remény nem érzésekben és a látható realitásban gyökerezik, hanem Isten ígéreteiben. Mondhatnánk Isten iránti szeretetünkben és Isten erejében. A remény olyan, mint egy mágnes, amely előre vonz minket az úton, és segít a nehézségek, a kétségbeesés és a szárazság ellen.
Ezeket a három isteni erényt, amelyek a keresztség során belénk árasztottak, azonban „aktiválni” kell, be kell indítani – különösen a szentségek fogadása során. Ugyanis lényeges különbség van aközött, hogy hitben közelítünk a szentáldozáshoz, vagy anélkül: ez hasonló különbség, mint amikor egy nukleáris fizikus vagy egy kisgyerek közelít egy darab uránhoz. A kisgyerek talán egy ideig a tenyerében tartja, majd eldobja, mert első pillantásra nem vonzó. A fizikus képes a benne rejlő hatalmas energiát felszabadítani, amely világítást, hőmérsékletet ad, gépeket működtet a gyárakban és eszközöket a kórházakban stb.
Tudjuk, hogy a Szentmisén a transzsubstanciáció előtt a pap nemcsak a felajánlott ajándékokra, hanem az egész gyülekezetre is invokálja a Szentlelket. Mi történne, ha valóban nyitottan fogadnánk őt a hitünkkel? Teréz gyengesége és jelentéktelensége, egyesítve nagy vágyával és bizalmával, mintha magához vonzotta volna a Szentlelket, aki egyaránt Isten szeretete és hatalma, így leereszkedett Teréz szívébe, és képessé tette őt a szeretetre, az önzetlen szeretetre a mások iránt. A Szentlélek, aki a szeretet, nélkül nem lett volna képes kilépni saját korlátozott kis világából, ahol ő volt a középpont, a saját problémáival, és megnyitni a szívét a világ fájdalmára – amelynek közepén viszont már nem ő van, hanem a Bárány, a Világ Megváltója. Ő valójában az egyetlen igazi Lélekhalász, minden másnak része kell, és részesednie kell az ő „halászatából”, de csakis vele együtt.
Nem véletlen, hogy Teréz később mély szimpátiát érzett Szent Johanna arcához. Egy rövid színdarabban erre a szentre, amelyet a nővérei számára írt, ezt mondja róla:
Ő csak egy szegény pásztorlány,
de Isten Mindenható:
a félénk szűznek szeretetet ad,
tüzes szívet és harcos szellemet.1
