P. Vojtěch sv. Hedvigtől, OCD
Egyszer egy este (1933. április 30-án) a főiskolai tanárnő belépett a münsteri katedrálisba radikális döntéssel: „Nem mozdulok el innen, amíg világosan meg nem tudom, hogy már szabad-e belépnem a Karmelbe.“ Az eukarisztikus adóráció végén, amikor a pap megáldotta a hívőket, a Jó Pásztor azt mondta neki: „Igen.“ E csodálatos módon kezdődött Szent Terézia Benedikta a Kereszttől monasztikus élete; élet, amelyet teljes mértékben az esedező imádság életének lehet jellemezni.
I.
1891. október 12-én született a wrocławi Siegfried Stein és Augusta Courant, vallásos zsidó család legkisebb gyermekeként, összesen tizenegy testvér között. Amikor apja két év múlva meghal, a kis Edith energikus anyja és idősebb testvérei nevelik. Hamarosan kiemelkedett kivételes intelligenciájával, és húszéves korára a wrocławi egyetemen kezdett tanulni párhuzamosan német nyelvet, történelmet és a gondolkodás pszichológiáját. Két év múlva, 1913-ban Göttingenbe megy, hogy a híres Edmund Husserl kurzusain vegyen részt. Miután filozófiából doktori fokozatot szerez Fribourgban (1916), és asszisztensévé válik a megcsodált tanárának, úgy tűnik, hogy karrierje előtt semmi sem állhat.
De Edith nem elégedett. Amikor tizenöt évesen elmerült a tanulásba, úgy találta, hogy az őseinek hitét haszontalannak találja, „tudatosan és önként elengedtem az imádságot és a vallásgyakorlást“. Nyíltan ateistának vallja magát. De legmélyebb lénye, ahol végtelen vágyak születnek, nem elégíthető ki csak úgy, és így d frightening emptiness sújtja. Erről az időszakról, amikor mások számára rendkívül egyensúlyozottnak tűnik, azt mondja: „Akkor még azt sem tudtam megtenni, hogy átmegyek az utcán, anélkül, hogy vágyakoztam volna, hogy elütsön egy autó.” Az, ami segíti őt továbblépni, és amit később „egyedüli imádságának” nevez, az az igazság keresése.
De három nagyon fontos esemény határozottan megváltoztatja az életét. Az első találkozás a híres keresztényre áttért filozófussal, Max Schellerrel. Edith ekkor így ír: „A racionális előítéletek határai, amelyek között felnőttem, anélkül, hogy tudtam volna róla, elmosódnak, és előttem váratlanul megjelenik a hit világa; ennek része azok a személyek, akikkel nap mint nap körülvett vagyok, és akiket csodálattal szemlélek.”
Azok közé az emberek közé, akikről a szent említést tesz, tartozik Adolf Reinach is, aki feleségével az első világháború elején katolikusokká vált. Amikor 1917-ben a frontra kerül, Edith-t második fontos esemény éri: találkozás egy fiatal özvegyasszonnyal. Ez a megtört lélek, akit fájdalom sújt, ugyanakkor egy erős, kiegyensúlyozott nő. „Ez volt az első találkozásom a kereszttel és Isten hatalmával, amely árad azok felé, akik találkoznak vele... ez az a pillanat, amikor hitetlenségem darabokra törik... és Krisztus elkezd ragyogni: Krisztus a kereszt titkában.”
A meghatározó pillanat azonban 1921-ben érkezik, amikor meglátogatja barátait, Conrad-Martius házaspárt, akik azonban sürgős ügy miatt el kell hogy menjenek. Hedvig néni Edithet a könyvtárba vezeti, és azt mondja neki: „Válassz kedvedre. Minden itt van neked.” Edith mesél: „Csak úgy belemarkoltam a könyvtárba. Húztam ki egy meglehetősen jelentéktelen kis könyvet. A címe ‚Szent Terézia élete, ahogyan ő maga írja le‘ volt. Elkezdtem olvasni. A könyv megragadott. Egy lélegzetvétellel olvastam el. Amikor becsuktam, azt mondtam magamnak: Ez az igazság!”
A következő év január 1-jén megkeresztelik és elsőáldozó lesz. A következő években először Speyerben, majd Münsterben tanít, 1928 óta gyakori vendég a beuroni bencés apátságban, amelynek apátja, Rafael Walzer, lelki vezetője lesz.
Edith megtérése szoros kapcsolatban áll a Karmelben való imádság életére való erős hívással; e hívás megvalósítására azonban 1933-ban, arra a bizonyos napra kell várnia, amikor belép a münsteri katedrálisba, hogy az eukarisztikus adózás alatt kérje az Isten szándékait...
II.
Az imádság, amely meghatározta ennek a nőnek a sorsát, nem csupán valamiféle spontán vallásosság pillanata volt. Úgy tűnik, Edithet Szent Terézia Jézusról szóló elbeszélése inspirálta, aki a könyve, az Élet könyvének kilencedik fejezetében (amely formála Edith megtérését) egy különleges kegyelem pillanatáról ír, amelyet a megkorbácsolt Krisztus szobra láttán kapott. A következő szavakat olvassuk: „Nagyon tiszteltem Szent Mária Magdolnát, és gyakran gondoltam a megtérésére, különösen, amikor a szentáldozásra mentem. Rájöttem, hogy Jézus jelen van nálam, ezért a lábához vetettem magam, és elképzeltem, hogy a könnyem nem érdemel annyira, hogy teljesen megvetésbe ejtse… Úgy tűnt, hogy azt mondtam neki, hogy nem fogok felállni, amíg meg nem adja, amit kérek tőle. Biztos vagyok benne, hogy meg kellett hallgatnia, mert azóta nagyon sokat javultam” (Élt. 9,2.3).
Edith számára a Karmel reformátorának leírása azért volt olyan szorosan megkapó, mert viszonylag gyakori újszövetségi képet tükrözött az ad pedes Domini („a Jézus lábánál”) való imádságról. Példának okáért ott van a Samaritánus, akit meggyógyítottak a lepra betegségéből (lásd: Lk 17,16), Mária, Lázár nővére (lásd: Lk 10,39), a zsinagóga vezetője Jairus és a szír-feníciai nő, mindketten kérik a lányuk gyógyulását (lásd: Mk 5,22 és 7,25), de a legfőképpen maga az anonim bűnös nő, akit Terézia reformjainak idején Mária Magdolna néven azonosítottak (lásd: Lk 7,36–50).
Az imádkozási döntés, hogy addig imádkozik, amíg világos választ nem kap, tehát Edith számára sem „Isten kísértése”, sem „gyermeki makacsság” nem volt, hanem a mély bizalom és mindenekelőtt a buzgó szeretet megnyilvánulása (lásd: Lk 7,47). Ezen kívül ez az „Úr lábainál” történő imádság tagadhatatlanul része a nyugati monasztikus (tehát bencés!) hagyománynak, amelyben Edith Stein hosszú ideig tartózkodott megtérése után. Erről számos szöveg tanúskodik: a híres Regulae Magistri-n keresztül (amely később a Benedek rend alapjául szolgált), Szent Bernáton vagy Aelredon át Rievaulxban, egészen Marmionig.
Az „Úr lábainál” végzett imádság, ahogyan az a már említett újszövetségi részletekből kiderül, bármilyen tartalmú lehet: lehet hálaadás, dicséret, de leggyakrabban kérés vagy közbenjárás.
Azon a áprilisi napon még elsődlegesen a „saját magáért” való kérése volt a téma, de Edith Stein imádsága, aki a Kölnben lévő Karmelban Terézia Benedikta a Kereszttől néven ismert, egyre inkább közbenjáró imádsággá válik.
III.
Ez a meggyőződés tanúskodik a bencés P. Damas Zahringer vallomása, aki az Edith-tel való találkozásáról beszél még a Karmelbe lépése előtt: „Amikor először találkoztam vele a beuroni apátság bejáratánál, annyira hatott rám a megjelenése, hogy csakis az őskeresztény művészethez hasonlítható, amikor a kérést imádkozó egyházat (ecclesia orans) ábrázolja. Nem emelte a karjait, de minden a megjelenésében ezt az ősi keresztény típust idézte. És ez nem csupán az én furcsa ötletgazdálkodásom volt. Ő valóban az egyház képe, ott áll az időben, és felemeli azt. Szorosan kapcsolódott Krisztushoz, átélte Urunk szavait: „Értük szentelem magamat, hogy ők is igazán megszenteltessenek” (János 17,19).”
Edith Stein valóban belépett a barátok klastromjába a Karmelita nővérek közé azzal a vágyal, hogy másokért imádkozzon, különösen a saját népéért, akivel megtérte óta újonnan szoros kötelékben érezte magát. A zsidók első nyílt üldözésének drámai megjelenése Németországban hozzájárult ahhoz, hogy a klastromba lépjen, nem csupán azért, hogy elrejtőzzön ott, hanem hogy mint sponsa Agni (A Bárány menyasszonya) áldozza fel magát másokért. Néhány nappal az ígéretei után meglátogatta őt egy professzornő, aki ezt tanúsítja: „Mondtam neki, hogy jól el van rejtve itt a karmeliták között. Erre gyorsan válaszolt: „Nem. Nem hiszem. Egyértelműen ki fognak hozni innen. Egyáltalán nem számítok arra, hogy békén hagynak.” Közben világossá vált számára, hogy szenvednie kell a népéért. Hogy az ő feladata a sokak hazavezetése.
Amikor egyre inkább aggasztó hírek érkeznek a terjedő üldözésről, nővér Terezia Benedikta erre a módjára reagál: „Megkértem a Megváltót, és mondtam neki, hogy pontosan tudom, milyen lesz az ő keresztje, amely az adott pillanatban a zsidó nép vállára nehezedik. A nagyobb részük nem értette ezt; de azok, akik megkapták a kegyelmet, hogy megértsék, azt teljes akaratukkal kellene elfogadniuk, mindenki nevében. Készen éreztem magam, és csak annyit kértem az Úrtól, hogy mutassa meg, mit kellene tennem.”
Néhány évvel letartóztatása előtt írja: „Már most elfogadom a halált, amelyet Isten nekem szánt, örömmel és a teljes alávetettséggel az ő akaratának. Kérem az Urat, hogy el tudjam fogadni a fájdalmamat, a halálomat, a tiszteletemet és a dicsőségemet az egyház szent szükségeiért.”
Figyelemreméltó, hogy amikor arra kérik, hogy írjon egy művet, amelyben Szent János Keresztel kapcsolatban meditál, akinek születésének négyszázadik évfordulóját a teréziánus Karmel ünnepelte, a kereszt tudományáról ír. Többek között olvashatjuk ebben a sajnos befejezetlen műben: „Amikor a kereszt tudományáról beszélünk, nem pusztán egy elméletre gondolunk, hanem élő, valós és hatékony igazságra. Létezik egy hívás Krisztus szenvedésére, és ezen keresztül részt veszünk megváltó küldetésében… Krisztus tovább él a híveiben, és bennük éli meg a szenvedését: a Vele együtt megélt szenvedés az ő szenvedésével van összekapcsolva, beleillik abba a nagy megváltási munkába, amely őbenne bőséggel gyümölcsöződik.”
Talán a legmeghatározóbb bibliai kép, amely Szent Teréziát Benediktát ebben az időben vonzza: Eszter, aki saját életének kockáztatása mellett kérleli a királyt, hogy megmentse népét! Egyik levelében erről így ír: „Bízom abban a valóságban, hogy az Úr az én életemet vette el a zsidók érdekében. Egyre inkább Eszter királynőre kellett gondolnom, akit saját népétől megfosztottak, hogy ő képviselhesse őt a király előtt. Kicsi Eszter vagyok, nagyon szegény és gyenge, de a Király, aki engem kiszemelt, nagy és végtelenül irgalmas.”
Testvér Terezia Benedikta valóban tökéletesen hasonlít a bibliai alakhoz, és vértanúhalála megérteti velünk, hogy mi az igazi esedező imádság: ez az önfeláldozásra való készség, hogy kilépjünk a sorból, megjelenjünk az előtt, aki hatalomban van, és kérjük másokért, még akkor is, ha az saját életünk kockáztatásával jár. Hogy ez számára nem csupán romantikus eszme volt, azt tanúsítja testvérének, Rose-nak mondott szavai, a deportálás pillanatában, 1942. augusztus 2-án: „Gyerünk, menjünk a népünkért.”
Az ő esedező imádsága nem az önsajnálat póza; egyrészt, habár sejti, hogy a náci önkény előtt nem tud elmenekülni, engedelmeskedik elöljárói felszólításának, és átköltözik a hollandiai Echt Karmeljébe. Másrészt nem habozik írásban kérni a pápát, hogy egy enciklikát adjon ki a választott nép védelmében.
Az ő esedező imádsága nem ostoba lemondás; Auschwitzba vezető útján a gyerekekért aggódik azoknak az anyáknak, akik nem képesek pszichésen feldolgozni a kialakult helyzetet, és nem tudnak magukról gondoskodni. És egy zsidó kereskedő, aki találkozott vele a koncentrációs táborban és túlélte ottlakását, ezt kapta tőle a kérdésére: „Mi lesz most veled?”, lakonikus választ: „Eddig imádkozhattam és dolgozhattam; remélem, hogy még egy kicsit tudok imádkozni és dolgozni.”
Szent Tereziának Benedikta a Kereszttől esedező imádsága példa számunkra, és ez kettős módon:
- Először is biztatás arra, hogy bízva adjuk át neki szükségleteinket; ő, aki már a földön valóságosan volt „a Bárány menyasszonya” és „kicsi Eszter”, éppen ezért emelték oltár dicsőségére, hogy ma bizalommal kérjük őt.
- De arra is ösztönöz, hogy saját példájával tanuljuk meg egyre inkább azon lenni, hogy ecclesia orans (imádkozó egyház) legyünk. Térjünk tehát az Úr elé, és mint Edith Stein, Tereziát Benedikát a Kereszttől követve, inspirálódjunk az avilai szent szavaiból, és maradjunk előtte, amíg meg nem hallgat minket. Mert „aki kér, az kap, aki keres, az talál, és akinek zörget, annak megnyittatik” (Lk 11,10).
Felhasznált irodalom:
