Wilfrid Stinissen (1927–2013)
Van egy furcsa vád, amely mindig felmerül, amikor a jelen pillanat átéléséről kezdünk beszélni. Azt mondjuk: „Nem tudok a jelen pillanatban élni, mert azonnal elfelejtem. Az első pár perc még megy, de aztán vége.” Csakhogy már maguk a szavak is azt mutatják, hogy egyáltalán nem értettük meg a lényegét. Úgy tűnik, hogy a jövőben nem fogunk tudni a jelen pillanatban élni. De hát ez a mostani pillanatra vonatkozik – amikor írok és ti olvastok.
Ha most teljes mértékben megtöltjük a jelenléttel, a nap folyamán egyre több pillanat fog megjelenni, amelyek arra hívnak és buzdítanak, hogy teljes mértékben belépjünk beléjük. Ha minden alkalommal „igen”-t mondunk, ezek geometriai arányban fognak növekedni. Engedjük meg magunknak a luxust, hogy ne gondoljunk a jövőre, amikor a jelenben való életről beszélünk. Amit most tőlünk kérnek, nem az, hogy a következő életünkben folyamatosan a jelen pillanatot éljük. Elég, ha ezt most tesszük. (...)
Minden egyes pillanat üzenetet hordoz, amelyet komolyan kell venni. Sok ember az életben semmit sem ér el, mert folyamatosan engedik, hogy a legkülönbözőbb alkalmak kimaradjanak. Az alkalmat azonban „meg kell ragadni”, a pillanatot el kell fogadni, amikor kopogtat az ajtón. „Igen”, olyan „igen”, amely egész lényünket magában foglalja, és kifejezi nyitottságunkat az új, közelgő dolgok iránt. Köszönöm! A harag és izgalom a pillanat üzenetének megnyitására való felkészületlenség tévedhetetlen jelei.
Szabadidőmben kinyitom az Új Szövetséget és olvasom: „Hálát adhattok az Atyának, aki felkészített benneteket a szentek örökségére a világosságban” (Kol 1,12). Ha a jelen pillanatot éljük, nem várunk arra, hogy elfelejtsük Szent Pál kihívását, hanem azonnal hálát adunk az Atyánknak.
Valaki arra kér, hogy: „Imádkozz értem.” A helyes reakció az, hogy azonnal imádkozunk érte. Itt kell keresni a megoldást a problémára, amellyel sokan küzdenek. Folyamatosan gyötrik a lelkiismeret-furdalás, hogy ígértek valakinek imát, majd elfelejtették azt. Ha azt ígérjük valakinek, hogy imádkozunk érte, a legbölcsebb dolog az, ha azonnal megteszi az ember. Aki így él – éber és józan –, valószínűleg át fogja élni azokat a pillanatokat, amikor az a személy eszébe jut: minden esetben új kihívás lesz az imádságra. A másokért való közbenjárásunk sosem válik rendszerezett üggyé. Ebből következően a felhívásokat, amelyek kívülről és belülről érkeznek, hálásan kell fogadnunk.
Átvéve a könyvből: Keresztény mély meditáció
Szerző: Wilfrid Stinissen OCD
Kiadta: KNA
