P. Norbert Žuška, O.Carm.
A jelen előadás címéhez Izaiás prófétától idéztem, aki a pusztáról beszél, amely a Hospodán beavatkozása révén „örömtelivé” válik, és „Kármel szépsége” lesz neki adva „nagy dicsőség”.1 A puszta átváltozása itt kétségtelenül nem "saját forrásokból" való átalakulás, hanem "kegyelemből" való átalakulás, és "Kármel szépsége" valójában Isten dicsőségének, Isten nagyszerűségének visszfénye. Én is hiszek ebben a "Kármel szépségében", tehát a karmelitánus spiritualitás szépségében, mert valaha engem is elbűvölt, és évek múltán is folyamatosan vonz és táplál. Ugyanakkor kétségtelen, hogy csak a gazdagságának egy apró szeletéből tudok élni, és valószínűleg ez igaz a Kármel közösségére is mint egészre.
Amikor azon töprengtem, milyen látványt nyújtunk mi karmeliták azoknak, akik kívülről néznek ránk – és most nem azokra gondolok, akik idealizálni hajlamosak minket, hanem azokra, akik próbálnak ránk objektíven és egészséges kritikával tekinteni –, eszembe jutott Bileám próféciája Mózes Negyedik Könyvének 24. fejezetéből. Moáb királya, Balák félelmében az Izraelita tábort átkozó Bileámot hívta magához.
Próbálják elképzelni a vándorló vagy táborozó sokaságot, amely (még) nem rendelkezik saját földdel! Annak ellenére, hogy hírek érkeznek a szomszédos királyok felett aratott győzelmeikről, milyen látványt nyújthatott Balák számára? Talán azt mondogatta magában: „Ez egy horda, akit át kellene átkozni, hogy megállítsam a túrázásukat. Amikor csak ránézek, a szánkra jön a kiátkozás szava. Biztosan nem nehéz őket átkozással tehetetlenné tenni, különösen egy szakmai átokmondó számára, mint amilyen Bileám.”
Hogyan alakult a dolog? Bileám próféta Isten szavának és látomásának hatalma alatt „elragadtatva, nyitott szemmel” mondja: „Milyen csodálatosak a sátraid, Jákob, laktanyáid, Izráel!” Úgy tűnik, látja a szépséget, amely első pillantásra nem látható; a kegyelem pillanatában úgy látja, ahogyan Isten maga nézi a népet; azt látja, ami Isten igazsága Izraelről; látja Jákob szépségét, amely azonban nem látható csak a természetes nézet számára. Személyesen meggyőződésem, hogy „Kármel szépsége” ma is jelen van a világban és az egyházban, és nem csupán a karmelitánus spiritualitásra vonatkozik, mintegy leválasztva a konkrét emberekről; hogy ez a szépség ott van minden karmelitánus családtag hivatásában és életében. Azonban nem mindig látható első pillantásra, gyakran inkább a hit szemével ragadható meg, mint természetes látással. Ez a „szépség” „agyondolgozott edényekben” 2 van elhelyezve, amelyek átlátszóságával sok tekintetben elhomályosítják, és talán repedéseikkel még olyan sok mindent is elveszítenek. Ennek ellenére ez a „szépség” Isten autentikus dicsőségének és szépségének a visszfénye.
A Kármel spiritualitásáról először is kijelenthetjük, hogy ez elsősorban a legmélyebb értelemben keresztény spiritualitás, tehát lényegében Jézus Krisztussal való közelségre és az ő szavának megértésére és engedelmességére irányuló spiritualitás.3 Az, hogy a Kármel szentföldön alakult, és hogy a közösség első tagjai, először remete közösségként, később közösségként, részben zarándokok voltak a Szentföldre, igazolja a spiritualitásunk Krisztusi lényegét. „A mi atyáink” olyan emberek voltak, akiket Krisztushoz vonzott valami, akik kívánták látni azokat a helyeket, amelyeket Jézus földi élete megszentelt, és akik végül úgy döntöttek, hogy a földjén maradnak, osztoznak sorsán, és itt töltik életük hátralévő részét.
A Kármel helyszínét azért választották, mert ezt a helyet Éliás próféta életéhez és tevékenységéhez kapcsolták. Az „Kármel hegye” kifejezés azonban csak később alakult ki, mint a szellemileg megvilágított hely, amely az embert folyamatosan a még tökéletesebb egység felé emeli Istennel. Az eredeti remeteközösség a Wadi ain es Siah völgyében található, a Kármel-hegység gerincét is elválasztó völgyek egyikében, a Éliás forrásának közelében, amelyet Éliás forrásának neveztek.
A régi szövetségi próféta, Éliás személyiségének fontos jellemzője, amely átkerült a Kármel spiritualitásába és ott kibővült, megtalálható a Királyok első könyvében.4 Ezek Éliás első szavai, amelyeket a Szentírás írói a szájába adnak: „Amíg az Úr él, Izrael Istene, akinek szolgálok...” Ezekkel a szavakkal lép Éliás a izraeli Acháb király elé, hogy az élő Isten autoritásával és engedelmességével biztosítsa küldetését, és bejelentse a szárazságot, mint büntetést a király hűtlensége és az egész nép utána következő hűtlensége miatt. Ezek a szavak Éliás életének és tevékenységének programja volt, amely a prófétán is látszott. Amikor később a sidoni Sareptában találkozik az özveggyel, akinek gondját bízták rá, és kér tőle „egy kis vizet, hogy igyon”, és „egy falat kenyeret”, a nő azt válaszolja: „Amíg él az Úr, a te Istened, semmi sütöttem...“.5
A karmeliták lenyűgözve figyelték, hogy Éliáson látszott, hogy az ő Istene élő Isten. Örökösének érezték ezt a spiritualitást, különösen amikor Éliás prófétai hivatásának közvetlen utódja, Elizeus is azzal a mondattal védte meg magát: „Amíg él a Hadseregek Ura, akinek szolgálok,”6 Az ilyen szavakkal, szabad és kreatív értelmezést biztosítva, eljutottak Éliás mondásához, amely egyben a szellemi életprogramjukat és erőfeszítésüket is kifejezi: „Élő Isten, akinek a színe előtt állok.” Az Isten jelenlétében élni, az élő Isten jelenlétében, az ő szavának meghallgatása és a „szerint cselekedés”,7 a Kármel spiritualitásának középponti elemei közé tartozik.
Egy másik Éliás mondás, amely formálja a karmelitánus spiritualitást, a következő: „Zelo zelatus sum pro Domino Deo exercituum”.8 Ezek a szavak még a rendi emblémánkba is bekerültek, és lefordítva annyit jelentenek: „Isten iránti buzgóság által lángolok a Hadseregek Uráért.” A buzgóság Istenért, az ő országáért, az ő kultúrájáért, különösen akkor, amikor az emberek nem tudják megkülönböztetni és bálványoknak hajolnak meg, a karmelita élet egyik eszményévé vált.
Amikor beléptem a rendbe, ez a spiritualitásunk vonása nagyon vonzott. Soha nem vonzott a középszerűség! Mielőtt megtértem volna, nem voltam „középszerű bűnös”, a megtérésem után pedig határozottan nem „középszerű keresztény” (vagy ha úgy tetszik, „észszerű” keresztény, aki nem izzad a hitéért). A Kármel belépésével kapcsolatban nem az átlagos szerzetesi életről alkotott kép csatlakozott. De csak néhány évvel ezelőtt vettem észre egy különös paradoxont: Éliás ezeket a szavakat a Khoréb hegyén mondja, abban a pillanatban, amikor már mögötte van egy nagyszabású győztes mérkőzés Baál és Aserah prófétái ellen, amelyben az életét tette kockára, így a buzgóságát igazán nem lehet megkérdőjelezni. Azonban abban a pillanatban, amikor ezeket a szavakat kimondta, már a Jezábel királynő elől való menekülése is mögötte állt. Ám ez nem „Isten szava szerint” 9 történt, hanem félelemből; ezért, „hogy megmentse életét”.10
Ezen kívül Éliás mondása válasz Isten kérdésére: „Mit keresel itt, Éliás?” Isten mintha meglepődne, hogy prófétáját olyan helyen találja, ahová – legalábbis első ránézésre – nem küldte. Igazságosabban Éliásnak azt kellene válaszolnia: „Nagyon buzgón harcoltam az Úr, a Hadseregek Istenéért, de most menekülök, mert félek az embertől, félek a királynőtől és bosszújától.” Talán Éliás annyira hozzászokott ahhoz, hogy mindig „buzgón ég”, hogy nem is volt képes észrevenni, hogy ez a Khorébra vezető útvonalra nem igaz. A tövisbokor alatti pillanatban, amikor azt mondja: „Elég, Uram, vedd el az életem, hiszen nem vagyok jobb, mint az atyáim,”11 ez a pillanat már negyven napja történt, elfelejtődött vagy elnyomódott. Most már a titokzatos kenyér erejével negyven napos heroikus úton van, amit az angyal hozott. És talán - anélkül, hogy megkérdőjelezné a eledel isteni forrását - csodálkozik, mennyit bír el ő is.
Ezek a meditációk és spekulációk természetesen nem azt célozzák, hogy megértsük, mit élt át a bibliai Éliás. Céljuk, hogy segítenek nekünk Éliás történetének fényében ránézni saját életünkre Istennel és annak buktatóira. Tükröt tartani életünk kegyelmével kapcsolatos tapasztalatainknak, amelyen olyan gyakran élősködik a felfuvalkodottság is. A mi buzgóságunk is létezhet inkább a vágyaink síkján, mint a valóságban, vagy hibás értelmezés, vagy takargatás lehet, amely azt mutatja, hogy félelemből és gyávaságból cselekszünk. Mindenesetre Isten nem utasítja el Éliást, hanem elfogadja őt, ahogy tudja, vagy nem tudja látni és értelmezni a helyzetet, nem bontja fel vele a „prófétai munka kapcsolatát” gyengeségei és kudarcai miatt. Ellenkezőleg, a Khorébon új tapasztalatot ad neki Isten jelenlétéről, „nem a szélben”, „nem a földrengésben”, „nem a tűzben”, hanem „a csendes, lágy hangban”.12 Az, ahogyan ezt Isten teszi, Éliás félelmét és menekülését is belefogalta az ő személyes növekedésébe, anélkül, hogy a prófétai küldetés szenvedett volna. Isten pedagógiai ügyessége miatt Éliás útja folytonosságot nyerhetett és valójában „felmászásal” zárulhatott le, nem csupán a hegy csúcsára (akár Kármel, akár Khoréb), hanem „a mennybe”, ahogyan azt a Királyok Második Könyvében olvashatjuk: „Éliás viharban emelkedett a mennybe tűzszekereken, tűzlovakkal”.13
Isten átalakító hatalmáról és bölcs pedagógiájáról, amelyek megnyilvánulnak azokban, akik próbálnak „Isten színe előtt élni” Éliás szellemében; Isten buzgóságáról irántunk, amely megelőzi a „bu fostane a mi urunk iránti buzgóságunkat”, és vigyáz arra, hogy buzgóságunkat élethosszig újraújítsa és kiigazítsa, az a jelenlegi Kármel reményein alapul.
Milyen szerepet játszik a karmelitánus spiritualitásban Szűz Mária? Ezt a kérdést talán minden testvér vagy nővér másként válaszolná, attól függően, hogy milyen szerepet játszik Mária az ő/az ő személyes életében. Mindazonáltal a történelemre, a rend kezdeteire visszatekintve azt tapasztaljuk, hogy abban az időben, amikor a „remete csoport”, amely Éliás forrásánál tartózkodott a Kármel hegyén, elkezdett átalakulni „remete közösséggé”, felmerült a szükség, hogy legyen valamilyen „spirituális központ”, a testvérek házat építettek a remetelakok közepén, hogy naponta összegyűljenek az eucharisztikus ünneplésre, és szentelték őket a Boldogságos Szűz Máriának, így az idő múlásával a Szűz Mária testvérei a Kármel hegyéről kezdték nevezni őket.
A választásuk biztosan nem volt véletlen vagy véletlenszerű. A regulának egyik központi pontja megkövetelte tőlük, hogy „maradjanak a celláikban és éjjel-nappal a Hospodán törvényéről meditáljanak” (10. cikk). Más szavakkal: életformájuk „Jézus Krisztusnak való engedelmességben” (2. cikk) és a megszentelésük fontos eszköze volt a maradás Isten igéjének jelenlétében, az Isten igéjének meditációja. Jobb tanítónőt, mint Szűz Mária, akiről a Szentírás tanúsítja, hogy „Isten igéjét megőrizte az elmélkedésében”,14 aligha választhatottak volna.
Ráadásul – teljesen feudális gondolkodásmódban – Máriát a hely asszonyaként értelmezték, ahol éltek és amelyet neki szenteltek, mint egy Patront (a hűbéres úr vagy patrónus példa alapján), akinek hódolattal, hűséggel és kultusszal tartoznak (hasonlóan a vazallal), és hogy ő viszont megőrízi őket védő kezét. 1324-es konstitúciókban találkozunk a kérésünkkel Isten Atyához, amely Mária patrónusát egyfajta közvetítő eszközként értelmezi Isten védelme szempontjából: „Védj, Uram, a te szolgáidat békében, és amikor a Boldogságos Szűz Mária védelmét hűséggel, szabadítsd meg őket minden ellenségtől. Krisztus, a mi Urunk által. Ámen.”
Ezután Mária a testvérek számára a tisztaság és a kontempláció mintáját jelentette, mert csak azok „akiknek tiszta szívük van, meglátják Istent,”15 a Kármel Királynőjeként és díszeként a szeretetével és gondoskodásával megelőzte tiszteletünket és szeretetünket. A scapula a Mária védelmének különleges jele lett, és állandó emlékeztető a keresztségi ígéretünkre, „hogy levetjük az ó embert és felöltjük Krisztust”.16
A jelenlegi Kármel környezetében nagy érdeklődés övezi a nővér címet, amely Máriát különösen kedves és szimpatikus módon mutatja be számunkra. A rend megalakulása után korán a Kármelite remetéket Boldogságos Mária testvéreiként nevezték el, de ennek a címnek a valódi jelentősége csak a XX. században vált nyilvánvalóvá a Vatikáni II. Zsinat során, amikor VI. Pál pápa a harmadik ülésszak utolsó ülésén, 1964. november 21-én hangsúlyozta: „Mária nagyon közel áll hozzánk. Ő Ádám lánya, akárcsak mi, ezért testvérünk a természet kötelékén keresztül. természetesen ő egy teremtés, akit a Megváltó érdemei miatt mentesítettek az eredeti bűntől. A kegyelmi ajándékokhoz egy személyes érdemet társított, amely határtalan és példaértékű hitét mutatja.”
Mária a mi testvérünk, egy olyan teremtés, mint mi, és a kegyelemmel együtt eljutott „a határtalan és példaértékű hit személyes erényéhez.” Mária hitének sok aspektusából egyet szeretnék hangsúlyozni: Mária művészetének tartós hite és várakozása, amíg „be nem teljesedik, amit az Úr mondott róla.”17 Ez a művészet nem erőlteti Isten igéjét és saját, mindig szükségszerűen rövidlátó értelmezését, sem a saját erejével történő beteljesítést vagy felgyorsítást. Mária hite lehetővé tette, hogy Isten igéje mindenre „végrehajtja, amiért elküldetett”,18 mert tudott várni.
Bírt a hittel és a bizalommal az isteni gondviselésben várni, amíg terhessége kibővül, amíg megszületik az Ő és az Ő fia, még ha az emberi méltóságnak ellentmondó körülmények között; bírt a hittel átélni az Ő rejtett életét, és várni, amíg felnő, amíg elkezdi nyilvános tevékenységét, amíg „tömegek fognak rászorulni”19, és amíg „sokan fognak ellene állni”;20 amíg eljön „az Ő órája”,21 amely egyúttal „ellenségeinek órája és a sötétség uralmának órája”;22 hittel kitartott a Golgotán Jézus „elvégezte” szavaira;23 hittel fogadta a feltámadását, és próbálta a tanítványokkal imádkozni „amíg Otec ígérete megvalósul”24 és „mindenkit betöltsenek a Szentlélekkel”25; hite a korai egyház hitének része volt, és hittel várta, hogy eljön „az Ő órája”, amely bevezetett őt a „készletekbe, amelyeket a Fia az Atyánál készített számára”26.
Az Isten iránti hűségben és várakozás az keresztény és lelki életünk része is. Ez egyfajta várakozás, amely a szükséges időtartam közti átérezésről szól az „élesztésig” és az állapotig, amikor „minden megkizstikhámerá”27; várakozás, amely lehetővé teszi az érlelését – amelynek eredménye érett gyümölcs; várakozás aktív, amely magában foglalhatja a „Fáraó Egyiptomba menekülését”28, hogy megvédje a gyenge gazdagságot, amelyet megbíztak neki. Várakozás, amely nem üres idő, mert minden pillanata tele van a Megbízható jelenlétével;29; egy hit várakozása, amely szeretettel van összekapcsolva, amely nem fog meg, hogy a saját boldogságát kialakítsa, hanem hagyja, hogy a szeretet gyakorlásának művészetét tanulmányozza az, aki „Magam a Szeretet”.30
Mária nemcsak élete során gyakorolta a hitet és a várakozást, hanem továbbra is várakozik: hogy fia „örökké Jákob házán uralkodjék”,31 mert még neki nem „alávetett minden”;32 várja, hogy „minden nemzedék boldogítja őt”,33 mert még ez a prófécia teljesen nem teljesült. Ezért a „hitben való várakozás művészete” minden korban megtaníthatja a testvéreinek és nővéreinek - nemcsak Kármelban.
Mária a szó legszorosabb értelmében a „Kármel szépsége”, mivel Isten dicsőségének és szépségének sértetlen visszfénye, de – ahogyan Szent Terézia mondja Lisieux-ből: „az ő érdemei miatt nem kell mondani, hogy megfakad minden szent dicsősége, amikor a napfelkeltével a csillagok halványulnak. Uram, de furcsa ez! Egy anya, aki megfakad gyermekeinek dicsőségét! Én az ellenkezőjét hiszem, hiszem, hogy még inkább fokozza a kiválasztottak ragyogását.”34 Ahogyan Mária hite áll a mi hitünk szolgálatában, úgy Mária dicsősége is a mi megdicsőülésünket szolgálja.
(Az előadás elhangzott Pozsonyban, 2012. június 29-én.)
