Christopher O'Donnell, O.Carm.
A pápa a Tertio millennio adveniente (Tertio millennio adveniente) című apostoli levelében, amely 1994-ből származik, felsorolt számos területet az egyház életében, amelyeken érdemes lenne lelkiismeretünket megvizsgálni. Mondhatjuk, hogy mindegyik tartalmaz okokat a pesszimizmusra: ökumenizmus, intolerancia és erőszak, vallási közömbösség, szekularizmus és a morális hanyatlás, társadalmi igazságosság, az liturgiából és a Szentírásból való élet, karizma és hivatal az egyház életében, párbeszéd a világgal és más vallásokkal. Egyik sem kínál szép kilátásokat, nem is beszélve arról, hogy figyelemre méltó eredményekkel bírna (ld. TMA, 34-36). Ennek ellenére Szentatyánk arra hív minket, hogy legyünk a remény egyháza (par. 46).
A reményről ritkán hallunk: tanítunk a szeretetről, hogy hogyan fogadjuk el és hogyan mutassuk ki; gyakran hangsúlyozzuk a hitet. De a remény gyakran elfeledett erény, egy álmodozó, akit fel kell ébreszteni a keresztény tudatunkban.
Mária, a remény ikonjá
Mária a remény kultúrájába született, a „szegények urának” (anawim) népe közé, mint amilyen Erzsébet és Zakariás vagy a templomban élő Simeon és Anna. Zakariás himnusza a remény spiritualitását árasztja (ld. Lk 1,68-79). Simeon egy istenfélő férfi volt, aki „Izrael vigasztalását várta” (Lk 2,25). Anna mindenkinek beszélt a templomban, „akik Izrael megváltását várták” (Lk 2,38). Ők azok a valódi izraeliták, akik bíznak az Úrban.
Máriáról mint a remény ikonjáról szeretnék beszélni. Az ikon egy szent kép, amin keresztül kapcsolatba léphetünk a szenttel. Mária a remény forrása. A 11. századi imádságban az egyház azt mondja: „Üdvözlégy, királynő, élet, édeség és reménységünk!” Így nézzük meg Mária életét és küldetését, hogy megértsük, miben rejlik a remény; tekintünk rá mint dicsőséges Anya, nővér, barát és kalauz, hogy vezessen minket a remény mély tapasztalatába.
Négy kérdés a reménnyel kapcsolatban</>
Négy kérdést kell feltennünk a reménnyel kapcsolatban. Míg ezekre válaszolunk, Máriára fogunk tekinteni. Most a reményről kérdezünk mint teológiai erényről, amelyet a keresztség során együtt adtak nekünk a szeretettel és a hittel. A kérdéseket négy szóban foglalhatjuk össze: Ki? Mi? Miért? Hogyan?
1. Ki ápol reményt? A remény egy olyan erény, amely mindenkire vonatkozik, aki még nem érte el, amire szüksége van. A remény mindazoké, akik a földön élnek, és bizonyos értelemben a tisztítótüzeseké is. Kezdjük a Híradásnál: Mária megfontolásunknak itt kell kezdenie, és ide kell állandóan visszatérni. Isten megígérte népének a megváltást. A várakozás hosszú volt, mert az emberiség csak lassan tanulta meg, hogy az üdvösség csak az Úrtól jön. A választott nép a saját kudarcain keresztül tanulta meg, hogy csak az Úrban bízhat. Az Úr akkor közelíthetett a néphez, amikor a „szegények” (anawim) formálódtak. Szent Bernát leírja, hogyan várja az egész emberiség Mária igenjét: „Hallottad, Szűz, hogy gyermekáldásra hívlak. Hallottad, hogy ez nem ember által fog történni, hanem a Szentlélek által. Az angyal várja a választ… Mi is, ó Asszony, várjuk a kegyelem szavát… Azonnal meg fogunk váltódni, ha egyetértesz… Miért habozol? Miért remegsz? Higgy, szólj, és fogadd be! Legyen a alázat buzgóság, a félénkség bizalom… Nyisd meg, áldott Szűz, a szívet a hitnek, a szád a vallomásnak, a méhed a Teremtőnek. Íme, az, akit minden nép kíván, kopogtat az ajtón…” (2. olvasmány a nap órájában, december 20-án). Az egyháznak is ma sürgető szüksége van. Mindannyian gyengék vagyunk, és szükségünk van a kegyelemre és Isten szeretetére. Mária az egyház nevében és a mi nevünkben mondja igent, és az ő igene a reményünk modelljévé válik.
2. Miben bízunk? A mérce nem lehet magasabbra helyezve: olyan dolgokban bízunk, amelyek teljesen a lehetőségeinken kívül esnek, és csak Isten adhatja meg nekünk. A remény a jóról szól, amely hiányzik számunkra, és amelyet a jövőben várunk, amelyet nehéz elérni, nehéz, de lehetséges. Bízunk a megváltásban, Isten kegyelmének elnyerésében, bízhatunk a bűnök bocsánatába. Mária bízik népe megváltásában, ahogy a Magnificatban mondja: „ahogyan megígérte őseinknek” (Lk 1,55).
3. Miért kell reménykednünk? A remény alapja Isten hatalma és Isten szeretete, irgalma és hűsége. Mindez fontos. Tudjuk, hogy Isten mindenható. De a reményünk nem alapulhat csupán ezen, hanem az ő akaratán és vágyain, amelyek kifejezik szeretetét, irgalmát és hűségét. Így a reményünket nemcsak arra alapozzuk, hogy Isten meg tud menteni minket, hanem hogy ő azt is meg akarja tenni; nemcsak megígérte, hanem már meg is mutatta, hogy hű ígéretéhez. Az Úr szegényei az Ószövetségben a konkrét tapasztalaton alapították reményüket. Az izraeliták imádsága gyakran a múlt nagy dolgainak ünneplésére vonatkozik, amely sürgető kérésbe torkollik és hálaadásként zárul a várva várt áldásokért.
A legszebb példája ennek az izraeliek reményének a Mária Magnificatja:
„… az ő irgalma nemzedékről nemzedékre
azoknak, akik félik őt.
Hatalmát bizonyította karjával,
szétszórta a büszkén gondolkodókat;
a hatalmasságokat eltávolította a trónról és a kicsinyeket fölemelte,
a szegényeket jó teljesítményekkel táplálta
és a gazdagokat üres kézzel küldte el.
Foglalkozott Izrael szolgájával,
emlékezvén irgalmára,
melyet megígért őseinknek,
Ábrahámnak és utódainak mindörökre.” (Lk 1,50-55)
Mária reményét megerősítette az angyal, aki azt mondta neki, hogy idős rokonának gyermeke vár. Emlékeztette az ótestamentumi szövegre is, amely szerint „Istennek semmi sem lehetetlen” (Gen 18,14). Tehát a remény fő alapja Isten hatalma, Isten szeretete, irgalma és hűsége. A bizalomnak Istenben másik oldalát a gyengeségünk tudata alkotja. Mária azt mondja, hogy Isten „megnézte alázatos szolgálóját” (Lk 1,48). Az „alázatos” (tapeinos) szó az eredetiben erősen hangzik, a megalázottság, a megvetettség állapotát jelöli, szinte Isten kegyelme nélküli állapotot. Mária tudja, hogy saját magában semmi, nem rendelkezik semmivel, ami ne lenne Isten ajándéka; semmit sem tehet, csak Isten hatalmával. Örül e gyengeségnek. Pontosan azért, mert ilyen alázatos, ilyen gyenge, ilyen tehetetlen, mert semmije sincs, büszkén állíthatja, hogy „mostantól fogva boldognak mondanak engem minden nemzedék” (Lk 1,48).
A múltban hajlamosak voltunk a nagyságot és az egyház szépségét ünnepelni. Az 1870-es első vatikáni zsinat például ezt tanította az egyházról:
„Az egyház maga válik a hitelesség okává, csodálatos terjedése, kivételes szentsége és kimeríthetetlen gyümölcse minden jó cselekedetnek, katolikus egysége és leküzdhetetlen stabilitása miatt…” (Dei Filius, 4, in DS 3013).
Igaz, hogy az egyház gyönyörű és szent, de ez nem minden: az egyház gyenge és bűnös is, gyermekeivel botrányok forrása. Ha az egyház dicsőségére tekintünk, azt a csodálkozás és a hála alapján kellene ösztönöznünk. De az egyház reménye nem az ő erejében rejlik, hanem gyengeségében. És ugyanaz a helyzet az életünkben is: a valódi reményeink alapja nem a törékeny erényünk vagy a jó cselekedeteink: a legbiztosabb alapja a gyengeségünk. Ezt szépen fogalmazza meg Pál apostol:
„… a testembe ékelt egy tüske, a sátán követe, amely folyamatosan zúzdossá, hogy ne büszkélkedjem. Ezzel kapcsolatban háromszor kiáltottam az Úrhoz, hogy szabadítson meg ettől, de ő azt mondta nekem: Elég neked az én kegyelmem; mert a gyengeségemben valósul meg az én erőm.”
Ez a drámai szöveg teljesen új nézőpontot kínál nekünk önmagunkról és az egyházról. Mária felhívta figyelmünket a reményünk valódi forrására: Isten hatalomra – és az ő alázatos hozzáállására. Már Gideon történetében, a Bírák könyvének hetedik fejezetében láthatjuk, hogy ha saját forrásaink vannak, Isten hagy minket, hogy magunk intézzük a dolgokat. Természetesen kudarcot vallunk. Csak akkor, ha valóban gyenge vagy, ha nincsenek saját forrásaid, és ha elismered a gyengeségedet, csak akkor támaszkodhatsz teljes mértékben az Úrra.
Tehát arra vagyunk meghívva, hogy új perspektívából tekintsünk az egyházra. Ahelyett, hogy megpróbálnánk eltakarni gyengeségeit, inkább dicsekednünk kellene vele. Minden új jel, amely az ő tehetetlenségére utal, minden új botrány, minden új kudarc is a reményünk alapjává kellene váljon. A jövőbe vetett bizalmunk az egyházban azon a tényen alapul, hogy az egyház a Kősziklán, Krisztus ígéretén áll, hogy ő mindig vele lesz (Mt 28,20). Pontosan azért, mert az egyház gyenge, örömmel hívhatjuk Isten hatalmát, hogy árnyékolja be.
Hasonlóképpen az életünkben: a reményeink szilárd alapúak, ha végre elismerjük, hogy önmagunkban tehetetlenek vagyunk.
A Carmel in the World folyóiratból átvett szöveg.
Kiválasztotta és angolról fordította: Katka Lachmanová.
