A módosított beszámolók mindkét beszédről emlékeztethetnek minket az idei Panna Mária Kármel-hegyi ünnepség megünneplésére, és – ami a második beszédet illeti – hozzájárulhatnak az eucharisztikus témához e folyóiratban.
Testvéreim és nővéreim!
Vannak olyan zarándokhelyek, ahol nagyon kevés hely áll rendelkezésre. Maga a szent hely, amely szent, mert kapcsolódik Jézus életéhez, vagy egy szent életéhez, vagy ahol szentek földi maradványai vannak, nem nagy. Itt nagyon kevés hely van.
Így amikor elérkezik arra a zarándokhelyre, gyakran "sor" alakul ki, amelybe be kell állnia – ha szeretné, hogy eljusson a szent helyhez. Ezért beáll a sorba, és lépésről lépésre halad... Aztán elérkezik az a pillanat, amikor éppen ott áll a helyszínen. Amikor azon a kulcsfontosságú helyen áll, és előtte van az a kép vagy relikvia vagy az a szent hely. És most "az ön" pillanata következik. Az, amiért odautazott. Ez egy csúcsponti pillanat. És hirtelen arról van szó, hogyan éli meg az ember ezt a csúcsponti pillanatot. Ha az utamat valóban zarándoklatként fogtam fel, ha valamilyen szándékkal érkezem – imádkozni, átadni Istennek (vagy valamilyen szent által Istennek) egy bizonyos dolgot – akkor most abban a pillanatban (ha szabad így mondanom) "kivertem Isten elé". Gyorsan mondom el. Ahogy mondtam: mert ott sokáig nem lehet maradni.
De az is történhet, hogy valójában nem egy olyan egyértelmű szándékkal érkeztem arra a zarándokhelyre, és hogy a sorba is valahogy beálltam: "Mivel mindenki oda megy, én is megnézem...". És amikor elérkezik az, amit "az én pillanatomnak" neveztem, ott állok, és kicsit úgy érzem, mintha lódítanék, és nézem, hogy mi is van ott. Nos, aztán továbbmegyek, mert már jönnek mások is, akik várják, hogy a kiszemelt hely felszabaduljon.
Szerintem ez a helyzet tükrözi azt a szituációt, amikor az ember igazán "éles" tudomást szerez arról, hogy valóban zarándok, vagy valójában turista. A zarándok és a turista között nagy a különbség. Talán, miután így leírtam ezt a példát, már nem is kellene magyaráznom. Egyértelmű, hogy merre tartok. És szeretném, testvéreim és nővéreim, ebben a beszédben mindannyiunkat bátorítani egy nagyon egyszerű dologra. Arra, hogy mindig figyeljünk arra, hogy zarándokok legyünk.
Hogy ne maradjunk annál, hogy mi vagyunk azok, akik csak megnézik, akik azt csinálják, mint a többiek, és csak nézelődnek, majd hazamennek... De nem bíztak Istenre semmit, nem "verték ki" neki, és belül nem történt sok minden. Ez nagy kár lenne. Úgy gondolom, mindannyiunknak figyelnie kellene erre, hogy "megőrizzük" magunkat, vagy "vigyázzunk" magunkra. Mert az ember alapból is lusta lény, aki hajlik a félmegoldásokra; ezért jó, ha éberek vagyunk, vagy – ahogy Jézus mondja – vigyázóak. És figyelnünk kell arra, hogy mindent a végéig elérjünk: hogy ahonnan a hirtelen megérkezünk, amit csinálunk – az egész család beszállt az autóba, és most indulunk – már tényleg van valami hagyományunk – hogy ebből valahogy "elérjünk" Isten találkozásához (vagy itt a helyszínen Máriával), amikor tényleg megnyitjuk a szívünket Isten előtt, vagy ahogy mondani szeretném – "szembenézünk" vele.
Tudják, ez egy olyan gondolat, amin többször is gondolkodtam, amikor hozzánk, Kostelní Vydří-be érkezik valamilyen csoport. Például iskolás gyerekek, vagy éppen ellenkezőleg, idősek, vagy valamilyen más csoport – és most ezek az emberek "valamit akarnak hallani a templomról". Szóval belépek velük abba a templomba, és mesélek nekik ennek a zarándokhelynek a történelméről, vagy valamit Mária képéről, megemlítem a skápolyát. Mivel általában feltételezem, hogy ezek az emberek valószínűleg hitetlenek, így nem nagyon tolakodok a imával... De néha nagyon elszomorít, amikor így "turisták" módjára beszéltem, és láttam, hogy egyesek a templomból való kilépéskor diszkréten meg keresztet vetnek. És azt mondtam magamban: "De kár, hogy én ezekkel az emberekkel turistákként beszéltem! Segíthettem volna nekik, hogy zarándokok legyenek! És én ezt elszalasztottam, nem csináltam meg!" Aztán egyszer eszembe jutott egy módszer, amivel megbirkózhatok. Készülőm azt most néha használom, és örömmel teszem. Ezt szeretném megosztani önökkel.
Amikor érzem, hogy a csoportban van legalább egy kis érzék arra, hogy ez egy zarándokhely, hogy ez egy templom, és hogy van egy Isten, akkor nyíltan mondom: "Nézzék, ez egy zarándokhely. Évszázadok óta itt emberek jöttek, nem hogy megnézzék, milyen nekünk itt, hanem hogy itt Istennek valamit rábízzanak. Hogy itt imádkozzanak valakiért vagy valamiért, amire úgy érzik, hogy a fohász nagyon szükséges." És ezt teszem – néha, amikor leküzdöm a szégyenemet és a félénkséget vagy más akadályokat –, hogy a csoportnak azt mondom: "Tudják mit? Most csinálunk egy pillanatnyi csendes időt, térdet hajtunk a padokra, senki sem mond semmit. És mindannyian szellemileg imádkozzunk egy emberért vagy egy ügyért, amikről úgy gondoljuk, hogy nagyon szükséges a mi imáinkhoz..." Én, testvéreim és nővéreim, nagyon örülök, hogy még az iskolás korú gyerekek is tudják, mit kell tenniük ebben a csendes pillanatban! Még az egészen kicsi gyerekek is "tisztában vannak" ezzel, egy fiú vagy lány is tud zarándok lenni, nem csak turista!
Ezt most azért mondom el mindannyiunknak, mert ez a Szent Mise, amely "nagy" zarándoklat előestéjén zajlik. Mert mi magunk, ha ezt a gondolatot elfogadjuk, még ezen az estén (vagy sokan majd holnap reggel jönnek), megtehetjük azt, amiről itt beszélünk: több alkalommal is és ismételten zarándok, könyörgő, közbenjáró célzott módon cselekedhetünk.
Szándékosan nem akartam erről holnap a szentmisén beszélni, amelyet tizenegykor reggel tartunk, mert akkor már valójában az olyasmi, amit csak "last minute" mentésként lehet megoldani. De most előttünk van egy egész este. Ezt a szertartást. Előttünk van egy éjjeli adoráció és a holnapi reggel – attól függően, hogy mivel lehetőség, ahogy mindenki magának hoz határidőt. De legalább a mai estén és a mai szentmisén. És tényleg szeretném, ha mindannyian újból bíztatnánk minket, hogy zarándokok legyünk.
Hiszen már maga a szentmise lehetővé teszi, hogy abba belehelyezzük mindazokat, amik fájnak, amik elnyomnak, amivel jövünk. A szentmisén olyan helyek is vannak, amelyek közvetlenül azért keletkeztek, hogy a hívek – mindig – "kiverték" Istennek a személyes szükségleteiket: amikor a pap az első imádság előtt azt mondja: "Imádkozzunk..." és egy csendet tart – ez egy olyan pillanat, amelyben ki kellene törnie a szívünkből (anélkül, hogy az kívülről is hallatszana) annak, ami fáj, amivel jövünk... És a pap az imájával ezt mindet összefogja és összefoglalja. Ha a szentmisén közbenjáró imák, az úgynevezett "közbenjárók" hangzanak el – mi ezeket egy könyvből imádkozzuk, és közben különböző dolgokért imádkozunk az egyház és a világ számára. De hiszen ebbe a szellemben nagyon könnyen beépíthetjük azt vagy azt, akárcsak akiért én imádkozom! És ha a szentáldozás után a többiek még mindig járulnak hozzá, és már a helyükön vannak, és Krisztus, aki jelen van az eucharisztiában, a szívükben pihen, ezek olyan mély pillanatok! Akkor hajlunk, de ugyanakkor egyedülálló lehetőség is van – képletesen szólva – hogy az ő vállára hajtsuk a fejünket, és azt mondjuk: "Urunk – ezt és ezt az embert – ez nagyon aggaszt engem. Nagyon fáj, és kérlek – most, ebben a pillanatban, amikor ilyen közel vagyunk – kérlek: nézz le, erősíts meg, küldd el az áldásodat, adj erőt!"
Tehát, testvéreim és nővéreim, a szentmise magában foglalja azokat a pillanatokat, amelyek a mi zarándok imánkra vonatkoznak. De ez azt igényli, hogy "megragadjuk" ezeket. Hogy kihasználjuk őket. Hogy "beleugorjunk" – valóban határozottan.
És ezért olvastuk az Ószövetségből Abigájil nő történetét (1Sám 25,1–35). Mert ő szép példa lehet nekünk a zarándoklásban és a vele kapcsolatos imában. A férje úgy viselkedett, ahogy hallottuk... Nagyon, nagyon érdekes, ahogy a viselkedésének leírása "illik". Ez pontosan az, amivel mi is szembesülünk: milyen könnyen kapcsolódik a büszkeség a fukarsághoz, a gonoszsághoz, a tiszteletlenséghez és hálátlansághoz! Ezzel a sok rossz tulajdonsággal hasonló helyzetben találkozhatunk ma is, a harmadik évezred elején. De a felesége, amikor ezt észleli, nem ül ott kar a karban, és nem panaszkodik: "Hát a férjem így viselkedik... Mit tehetek én, mint a felesége?" És szemben a patriarchális időszakkal, amikor a nőnek tényleg nem volt nagy befolyása, hogy irányítsa a család külső megjelenését. Tehát Abigájil nagyon könnyen feladhatta volna bármilyen erőfeszítést, és mondhatta volna: "Én nem tudok semmit tenni." De ő belevág. Összeszedi otthon mindazt, amit említettek, és David felé tart, hogy neki hódoljon, és közbenjárjon. Hogy pótolja azt, amit a családja nem tett. Hogy segítséget és védelmet kérjen az egész családja számára.
Ezen szeretném különösen hangsúlyozni az ő elszántságát. Hogy Abigájil cselekszik. Csatlakozik. Saját kezdeményezésével nem hagyja, hogy az események sodorják: a követei jöttek, a férje kiutasította őket, és ez van – ez peches... Abigájil cselekszik. Elismeri Davidot, közbenjár, és eléri azt, hogy a történet vége gyönyörűen alakul.
Testvéreim és nővéreim, Abigájil kiváló példa számunkra. Ha arra bátorítom önöket, hogy kérjenek, közbenjárjanak, hogy valóban zarándokok legyünk, akik tudják, mit akarnak, akik tudják, kit akarnak kérni, mit akarnak Istennek átadni – úgyhogy ebben a cselekvő nő, Abigájil, számunkra gyönyörű példát mutat.
Amikor ezekről a gondolatokról gondolkodtam, eszembe jutott, hogy talán mindezt még egy kicsit másképp is el lehetne mondani. Testvéreim és nővéreim, sokan közültek valószínűleg többször is ezen a zarándokhelyen jártak már. Kérdezem hát önöket: Van itt Vydříben "saját helye"? Olyan "saját hely", ahol már egyszer imádkoztak, ahol ezt a "kitörést" a személyes imádságból már átélték. Lehet, hogy már van ilyen helyük itt. Nagyon kívánom önöknek.
Ha megengedik, egy pillanatra megemlítem saját tapasztalatomat: valami hasonló történt velem Róma Szent Péter templomában. Amikor először léptem be, teljesen megdöbbentem, milyen hatalmas a templom, és mi történik ott. Teljesen elvesztem benne. De főleg azt éreztem, hogy hol imádkozhat az ember a sok turista között? Aztán egyszerűen "félresöpörtem" a zajos környezetet. Épp egy oltárnál álltam, így kneletem a padlóhoz, és ott imádkoztam. Hirtelen észrevettem, hogy az oltár mögött van egy rács, és ott egy felirat, hogy ott egy szent relikviái találhatók, akinek nagyon tisztelem az emlékét. Azt mondtam magamban: "Ez csodálatos! Ez itt az "én helyem"! Ez egy gyönyörű hely az imához, itt a hatalmas, zajos templomban, ahol egyébként máskülönben úgy éreztem volna, hogy elveszek." És amikor néhány év elteltével másodszor mentem be abba a templomba, újból odamentem. Ismét letérdeltem oda, és ismét imádkoztam. De akkor már ezt a helyet kerestem. Mert ez volt a hely, ahol az imám zajlott, és akartam, hogy az az ima folytatódjon. És ha az Isten megadja nekem, hogy újra eljuthassak oda, akkor újra szeretnék menni. Már biztosan. Ezt a helyet sohasem szeretném kihagyni.
És így mindannyiunknak, testvéreim és nővéreim, szeretném, ha itt, Kostelní Vydří-ben – Mária képe előtt vagy a templomban máshol, vagy valahol a padon – mindannyiunk valóban zarándokként nyithatnánk meg a szívünket Isten előtt. Hogy mindenki találjon egy "helyet", ahol teret találhat a személyes imádságára. Hogy úgy, mint Abigájil, átadják Istennek azokat a "problémákat", amelyeket tapasztalunk, vagy amik körülöttünk vannak, és amik annyira bántanak minket. Most itt a hely, és itt az idő, hogy ezeket Istennek elmondjuk... És szilárdan hiszem, hogy ha a zarándoklatunkat higgadtan teljesítjük, ha nem maradunk csupán turisták, hanem valóban zarándokok leszünk, akkor ránk is teljesül az, amit David Abigájilnak mondott. Mintha nekünk is ezt ígérné a maga Isten:
„Nyugodtan térj haza. Nézd, meghallgattalak és figyelembe veszem téged.” Ámen.
P. Gorazd Cetkovský, O.Carm.
Többnyire minden évben eljövünk erre a zarándokhelyre, hogy megköszönjük az eltelt évért, és újból kérjünk Isten védelmét, segítségét és az Istenanya védelmét, az ő közbenjárását. Azt érezzük, hogy az életünkhöz nem elegendő, hogy egyedül állunk, hogy szükségünk van Isten segítségére, és boldogok vagyunk, hogy nem vagyunk egyedül az életben. És mindannyian mesélhetnének arról, hogy az elmúlt év során mit tapasztaltak. Amikor pedig mi, papok találkozunk önökkel, tudjuk, hogy néhányan közültek – ahogy mondani szoktuk – "sokat szenvedtek". Hogy valaki egy hatalmas próbán ment keresztül, vagy valamit ilyet élt át a családjukban. Valaki másnak az elmúlt évben valami nagyszerű sikerült, és most jött, hogy megköszönje. De mindannyian olyan eseményeket éltünk meg az elmúlt évben, amelyek titokzatos módon összekötöttek minket, jelentősen befolyásoltak minket – és hiszem, hogy nem csupán néhány napra – mélyen belevésődtek a szívünkbe. Amikor itt voltunk zarándoklaton egy évvel ezelőtt, nem gondoltuk, hogy abban az évben, meglepően, akkor a pápa, II. János Pál kihirdeti az Eucharisztia Évét. És nem tudtuk, hogy az Eucharisztia Éve olyanná válik, amelyben II. János Pál végső soron a szeretet Istenének örök hosztijává válik, átadva életét...
A betegsége, halála és tőle való búcsúztatása, amit átéltünk, akár nálunk, akár a világban, vagy Rómában – mély nyomot hagyott mindannyiunk életében. Ez bizonyos módon hatással volt az egész világra. Meglepetésszerűen. Több, mint vártuk volna. Egyszer csak úgy tűnt, megállt az idő. Az emberek abbahagyták a sietést, abbahagyták a tervezést. Elhagyták az élvezetüket, a programjaikat, amiket terveztek, és figyeltek az öreg ember halálos harcára – számunkra nagyon különlegesre.
Sok okból. Először is ő volt a "mi életünk pápája". Egyetlen más pápával nem tapasztaltunk meg ennyit, mint vele. És valami miatt mindig nehéz lesz hozzászokni... Vagy inkább úgy mondanám: mindig tetszeni fog nekünk az ő irányvonalához viszonyítani. Mert rajta – azon, ahogyan ő ezt felfogta – láttuk, mit jelent cselekedni az egyház élén, mit jelent szolgálni, mit jelent Krisztusnak ajtót nyitni, mit jelent Jézus szeretete egészen a végsőkig. És azt is, mit jelent Mária fiának lenni. Ő erre tanított minket. És nemcsak minket hívőket, hanem az egész világot. Megtanította, milyen fontos, hogy tiszteljük egymást. Függetlenül a kortól, nemtől, nemzetiségtől, vallástól, fajtól. II. János Pál a pápasága elejétől fogva hangsúlyozta minden ember méltóságát. És minden egyes ember méltóságát – már a születése előtt, a halálban, a betegségben és halálkor... Ő volt az, aki kimondta azt a híres mondatot, ami egyszer csak megállította a világot. És megosztotta. Hogy később összekapcsolja a jó akaratú emberekben. Amikor az élet kérdéseiről beszélt, nem félt kimondani, hogy aki megölni a saját gyermekeit, az reménytelen nép. És hogy egész Európa lehet reménytelen kontinens, ha ezen az úton haladunk. És hogy a nép, amely nem tiszteli az öregeket, nem tud magára is tisztelni, mert nem tiszteli a gyökereit és apáit...
Aztán, amikor II. János Pál a szemünk előtt öregedett, észrevettük, hogy hogy nemcsak az egyházban, hanem az egyházon kívül is az emberek tisztelettel tekintenek erre az öreg emberre. Sokan mondták: "Már nincs ereje vezetni, nincs ereje, hogy vezesse Isten népét, egy milliárd hívőt – és még ekkora felelősség a világért! Hiszen ő valójában a világ első embere. És ő tehetetlen, támaszkodik egy botra...," aztán: "már szállítják..." aztán: "mindig zsebkendőt kell hoznia...", aztán: "nem érteni..." aztán: "látjuk, mennyire kimerült..." Mindenki neki kívánta, hogy pihenjen.
Aztán nem tudtuk: jó, hogy ő még mindig az élen áll, vagy vajon már át kellene adnia a hivatását valakinek fiatalabbnak? Végül is a világnak rengeteg problémája van, amíg ezeket meg kell oldani, szembesülni kell velük, meg kell mondani a világos szót. És nekünk az egyház élén egy öreg... Beteg öreg... – És ironikusan az utolsó napok, amelyeket elmélyülten éltünk át vele, és a drámai életének végére figyelve, egyszer csak bebizonyította, hogy valójában minden embernek van pótolhatatlan helye és értéke – beleértve a meg nem született embereket, az öregeket és betegeket. II. János Pál az öregségével, saját szenvedésével és a szenvedéssel való azonosulásával, egyszer csak "felnyitotta a szemeket" a világ előtt, hogy mindenki láthassa, hogy a valódi érték nem csupán azok, amikről a hangfalakon hallunk. Hogy nemcsak az számít, hogy egészségesek és erősek legyünk, sikeresek legyünk, és hogy a legjobb termékeket szerezzük be, és mindig odaérjünk, ahová szeretnénk, és hogy "meglegyenek a saját játékszereink" (akár gyerekek, akár felnőttek), hogy mindenki "játsszon" azzal, amire csak emlékezik... Hogy az élet több dologról szól. Hogy itt egy olyan dimenzió van, ami messze lényegesebb: a szeretet dimenziója, amelyet adunk.
II. János Pál megmutatta nekünk, milyen fontos, hogy amikor az ember tényleg van ereje – és még relatíve elég ereje is – feláldozza magát a jóért. És mások jójáért. Emlékezzünk arra az erős pápára, aki meglepően kezdett el utazni a világ körül, mindenkihez találkozni, és folyamatosan a megbékélésre sürgetett. Aki nem félt bárkivel találkozni, hallgatni mindenkit, és mindenkinek elmondani a véleményét. Pápaként egy eleve lendületes, energiától teli embernek tűnt, a szeretettel, amit osztott el... Aztán folyamatosan láthattuk, ahogyan ez a szeretet formája változott, ahogyan ereje csökkent, míg a szeretet mélyebbeket szerzett, amelyben sejtettük (tudjuk), de soha nem érhetjük el... Amit tudunk, hogy mennyi szenvedést ajánl valaki Istennek? Imádságban értünk, teszerel, a konfliktusok megoldásának érdekében a világban?... Láttuk őt, amikor szembe merészkedett a kezdődő iraki háborúval, és egyértelműen a békét választotta – szinte mint egyedüli. Prófétai hangon sürgette, hogy értékeljük azokat az értékeket, amikről meg vagyunk győződve, hogy fontosak és lényegesek, a párbeszéd, az erőszakmentesség és a tisztelet útján. Ez a hagyaték, amit mindannyiunknak magunkkal kell vinnünk. Mert mindannyiunknak előfordul egy-egy pillanat, amikor úgy érezzük, hogy valójában segítene valahogyan erőszakkal megmagyarázni a másiknak, hogy mi a helyes. Legalább egy kicsit meg kellene lökni őket, és ezekkel egy kis megrázkódtatást adni... De az nem működik – ezt tudják a családokban. A családokban sem működik ez erőszakkal, sem a gyermekekkel, és már végképp nem a partnerségi kapcsolatokban, pláne a nemzetközi konfliktusokban. Soha nem működik erőszakkal. Mindig fontos, hogy komolyan vegyük az embert, komolyan vegyük minden nemzetet, és figyeljünk. És beszéljünk, keressünk és imádkozzunk.
Aztán jött az ő áldozata. Az áldozat, amelyet II. János Pál ösztönösen, titokzatos módon összekapcsolt az eucharisztiával. Amikor az idei évet az Eucharisztia Évének éljük, sok aspektusát vizsgáljuk ennek a titoknak. De nem szabad elfelejtenünk az egyik legalapvetőbb dolgot – hogy az eucharisztia, amelyet az oltáron ünneplünk, a mi magán titkunk. A mi életünk titka. És amikor az eucharisztia hálaadás, akkor az egész életünket az Isten dicsőségére kell szolgálnia. Amikor az eucharisztia a kenyér megosztása és elosztása, akkor az egész életünket is ennek az osztásnak és adásnak kell tekintenünk. De az eucharisztia egyben Jézus áldozatának végső megjelenítése is, amelyet egyszer és mindenkorra értünk áldozott – és mi is hozzájárulhatunk ehhez az áldozathoz. Mindannyian. Mindannyian másként. Úgy, hogy elfogadjuk az Isten kezéből mindazt, amit az élet hoz, és ezáltal megajándékozzuk önmagunkat. Elfogadjuk Jézus áldozatát, és odanyújtjuk a saját életünket. Ha az ember fel akarja ajánlani önmagát, mindig van mit adnia. Mert valóban mindenkinek – fiatalnak és öregnek. Egészségesnek és betegnek. Igen, amikor fiatalok vagyunk, adhatjuk az energiánkat, az ötleteinket, a szolgálatunkat. Megoszthatjuk magunkat a végsőkig. De jön egy pillanat, amikor többször egyedül maradunk. Néhányan időnként megörvendeztetnek minket, időnként valaki érdeklődik, amit mondunk, de egyre több olyan pillanat lesz, amikor csak a saját Istenünkkel és néha a saját szenvedésünkkel maradunk. És ezek olyan pillanatok, amikor az életünket végleg eucharisztiává kellene alakítanunk a másik számára. Ahalálozó pápánk olyan, mintha újra visszaadta volna az emberi szenvedés, öregség és gyengeség értékét. Úgy tűnik, hogy felfedte azt a gazdagságot, amit az egyházban megvan, amit oly természetesen látunk Jézus életén, láthatjuk az anyja életén is. És mégis, amikor egy ilyen hit tanúja megjelenik, egyszer csak minden világosabbá válik számunkra. Újból jobban megértjük, mi történt a Golgotán, mit élhetett át Jézus, mit élt át az anyja. Többet értünk abból, amit mi is átéltünk, mert többet is megosztunk Jézus szenvedésével.
Példaképekre van szükségünk – mindannyiunknak – hogy tudjuk, hogyan bánjunk életünkkel. Amikor az elején állunk, és szükségünk van egy ideálra, hogy merre és hogyan fordítsuk az erőinket, mi a lényege az életnek, és hogyan éljünk, hogy az értelmes legyen. Éppúgy szükségünk van rá, amikor már az életünk közepén vagyunk, amikor kicsit összegezzük a dolgainkat, és ekkor valószínűleg tudjuk, hogy még van egy kis erőnk. Már van tapasztalatunk. Tehát kicsit inkább tudjuk, "miről szól az élet valójában". És most is fontos jól döntenünk, melyik irányba és mire irányítsuk az összes és a maradék erőnket. Hogy amikor az öregség eljön, készek legyünk felajánlani a végső dolgainkat is. Még a halálunkat is. Azért éljük, hogy összekapcsolódjunk Istenem. Az őszi "szál" mindig az a valódi szeretet, amellyel Isten megszerette az embert, és amelyre mi válaszolunk. És az az ember, aki ezt a szeretetet elfogadta és szeretne válaszolni, óriási szabadságot érez a szívében, mert ahogy Pál apostol írta a rómaiakhoz – semmi sem választhat el minket ettől a szeretettől, semmi! Ha ezt a szeretetet a saját életünkbe fogadjuk, és alapvető hitvallásnak tekintjük.
Ez a szeretet különböző formákat ölt. Éppúgy, ahogyan az emberi élet is különböző formákra oszlik. Amikor egy anya szeretgeti újszülöttjét, az egy más formája a szeretetnek, mint az öregé. Amikor fiatalok ismerkednek meg egymással, amikor a barátok örülnek, hogy találkoznak, amikor a házastársak évtizedek után megújítják a házassági fogadalmukat és újra mondják: "Igen, örülök, hogy téged kaptam. Boldog vagyok, hogy veled élhetek. Még mindazonáltal, amit átéltünk, soha nem változtatnék...", akkor ez mindig egy más formája a szeretetnek. És ha az ember kezdi elhagyni a dolgokat a kezéből, és ha egyre többen szenvedések és a korral való szembesülés miatt előbb-utóbb a szeretet az eucharisztia áldozatához kezd hasonlítani. És a saját élet érzése úgy válik, mint a kenyér, amelyet megtörnek – Isten dicsőségére és a többiek javára.
Nincs szükségünk arra, hogy jobbat, nagyobbat kívánjunk, mint hogy ebben a szeretetben növekedjünk, hogy megálljunk minden próbatételben, és egyszer mi is egy kicsit bátorítást nyújtsunk azoknak, akik körülöttünk vannak. Hogy mi olyan közeli példadik legyünk. Ahogyan mi is ismerjük azokat a példaképeket, akik évszázadok óta távoliak, úgy hogy legyenek a legközelebbi példáink is. Hogy mi magunk lehessünk példák azok számára, akik utánunk jönnek, akik Kristusra és az ő szeretetére fognak mutatni. Az Istenanya és az ő szeretete, és a kölcsönös hűségük. Az a belső szabadság, amelyben a másik nem akar magáévá tenni, és a másnak az összes szabadságában jótéteményt nyújt.... Ez az utunk.
Gazdagabbá váltunk. Gazdagabbá váltunk a betekintésekben, amelyeket az elmúlt évben éltünk meg, a testamentumban II. János Pál életének végén. Gazdagabbá váltunk abban, ami összekapcsolt minket, gazdagabbá váltunk abban a gyönyörű tapasztalatban, amelyet Benedek XVI. új választása hozott, és megújítottunk a reményt, amit az egyház ismét kapott. És rajtunk múlik, hogy mennyit ad hozzá mindannyiunk.
Nem is annyira az a lényeg, hogy ki mit tehet vagy nem tehet, hanem hogy mennyit szeretet ad az életébe. Hogy mennyit fogadunk Isten szeretetéből, és mennyivel leszünk hajlandóak osztani a körülöttünk lévőkkel. Hogy magunk is eucharisztikus áldozattá váljunk, ajándékká, amit egyszer Krisztus saját kezébe vesz, hogy az Isten dicsőségére megossza.
P. Vojtěch Kodet, O.Carm.
