P. ThLic. Michael Špaček
Ha belenézünk a múlt évszázadokban, de még a közelmúltban írt lelki életről szóló kézikönyvekbe (például R. Dacík A lelki élet forrásai című munkájába, Olomouc 1947), találunk leírásokat a Szentlélek világosságairól és ajándékairól, de nem találkozunk a személyével. Hogyan lehetséges ez, amikor a Szentlélek egész lelki életünk forrása? E kérdésre illetve a kegyelem tanának történeti fejlődése kapcsán reflektált Tomáš Špidlík atya.
Megjegyzi, hogy a keresztény környezetben (a legkorábbi keresztény írásokban, mint az Ézsaiás mennybemenetele vagy Hermész Pásztor) olyan ősi formulák találhatóak, amelyek „a Szentlélek angyaláról” beszélnek. Az angyal jön (úgymond felülről), megáll a szív ajtaja előtt; hoz üzenetet, megnyilvánítja az erőt. Ebben a megfogalmazásban azonban a Szentlélek csupán külső tényezőként van értelmezve, mint aki kívülről jön, és az emberen múlik, hogy elfogadja-e vagy elutasítja.
Ezzel szemben Pál apostol a keresztényben a „lelket, a lelket és a testet” sorolja fel (1 Thess 5,23). Pálnál a „lélek” nem csupán az emberi lélek egy része, ahogy azt az ókori filozófusok gondolták, hanem az ember és Isten közötti kapcsolat belső helye.
Origennél a „lélek” valami „isteni többet” jelent bennünk, mint a lélek és test. Az egyházatyák a Szentírással összhangban arról beszélnek, hogy „a Szentlélek bennünket lakja” – mintha a Szentlélek a mi magunk részévé válna.
Irenaeusnál (Adversus haereses V, 9, 1–2) ezt olvassuk:
„A tökéletes ember három elemre épül: testre, lélekre és Lélekre; az, aki megment minket és formát ad nekünk, a Lélek; ami vele összekapcsolódik és (ami) formálva van, az a test; a lélek közöttük mintegy középen van, mert egyszer csatlakozik a Lélekhez és felemeli őt, máskor hátrál a testhez és földi vágyakba esik. Sok embernek nincs meg a Lélek, aki a megváltást és az formát hozza; ők azok, akiket Pál testvéreknek és vérnek nevez… De mindazok, akik félnek az Úrtól, akik hisznek Fiának eljövetelében és akik hit által lakóhelyet adtak Isten Lelkének a szívükben, azok méltók arra, hogy lelki embereknek nevezzük őket, mert az Atya Lelke lakik bennük, aki tisztít és az Isteni életre emel.”
Irenaeus itt már nagyon világosan megkülönbözteti az emberben a Lelket, a lelket és a testet. Ebben a háromságos felfogásban, amelyet találunk más keleti atyáknál is, a Szentlélek a keresztény személyisége belső részét képezi. Szent Bazil a Lélek lakóhelyét és működését a tisztított lélekben a látás képességéhez hasonlítja, amely a egészséges szemében található, vagy a művész személyiségében rejlő művészi készségekhez. Teofan Zatvornik, aki nagyon jól átlátta az egyházi atyák és lelki szerzők tanításait, világosan így nyilatkozik: „A Szentlélek mintegy a lelkünk lelke.” A légzés és a többi isteni cselekedet tehát mintegy a bennünket lakó Szentlélek lélegzése.
Origennél a Szentlélekkel való kapcsolatunkat keveredésnek, keveréknek (anakrasis) nevezzük. A keverék megőrzi az elemeket, amelyek alkotják, nem pusztítja el őket, így nem szűnnek meg önállónak lenni. Nazianzi Gergely ezt a kifejezést használja a lélek és a test kapcsolatának magyarázatára az emberben, Isten és emberiség kapcsolatának tisztázására Krisztusban, és a Szentlélek és az ember közötti isteni-emberi kapcsolatra is, amellyel most foglalkozunk. A görög és egyéb keleti atyák tehát a Szentlélekről úgy beszélnek, mint a megszentelésünk belső forrásáról. A vele való kapcsolatunk személyes, ami azt jelenti, hogy bennünket magát a Szentlélek lakja, nem csupán valamely ajándéka. A latin skolasztikus teológusok másképp fogalmaznak: inkább csak a kegyelemről, a teremtett ajándékról vagy a természetfeletti szokásról (habitus) beszélnek bennünk – mintha féltek volna arról beszélni, hogy a Szentlélek személyesen lakik a bensőnkben.
Ha a Szentlélek valóban személyként van jelen bennünk, felmerül a kérdés: hogyan nevezhetjük akkor a lelki életünket a mi életünknek, ha a princípiuma valójában „valaki más”? A skolasztikusok ezért azt mondták, hogy a Szentlélek bennünket lakó jelenlétét, amiről a Szentírás szól, csak „közelítőleg” kell érteni, átvitt értelemben. Ha ugyanis a Szentlélek maga lenne az ember szívében, mindannyian olyan szentek lennénk, mint a szent Isten a mennyben. Mivel pedig ha úgy értelmezzük a kegyelmet bennünk, mint „ajándékot” a Szentlélektől, annyira különbségek vannak, ahány lehetséges ajándék létezik.
A középkori skolasztikus teológiában tehát elkezdték megkülönböztetni a teremtetlen kegyelmet, amely maga Isten: a Szentlélek, aki lehajol hozzánk, a bennünket lakó jelenlétét vagy lakhatását – és a teremtett kegyelmet, ami alatt azt értjük, amit a Szentlélek a lélekben kifejt: az ő képmásának bevésését, ajándékát, amely megújítja a lelket és képessé teszi, hogy keresztényként éljen a Lélek irányába; egyszerűen a Szentlélek működéséből származó ajándékok összességét. Egyszerűsítve azt mondhatjuk: a teremtetlen kegyelem fogalma a Szentlélek bennünket lakó jelenlétét, míg a teremtett kegyelem e lakás hatásait jelenti. Hogyan lehet a különböző keleti és nyugati felfogások között összhangot teremteni a Szentlélek működésének értelmezésében? Egyszerű és ugyanakkor szép magyarázatot ad Scheeben német teológus: a lélek
olyan, mint a viasz. A Szentlélek (teremtetlen kegyelem) a pecsétgyűrű, amely az ő képét bevési (teremtett kegyelem) belé. A gyűrű eltávolodik, de a kép megmarad. Így van ez a fizikai világban. A lelki világban azonban a jelenlét és a cselekvés elválaszthatatlanul összekapcsolódik. Ha a Szentlélek eltávolodna, a lélekben sem maradna meg az ő pecsétje, kegyelme. Tehát mindkettőt mondhatjuk: temploma vagyunk a Szentléleknek, és egyben ez a Lélek átalakít minket, díszít, ajándékoz – kegyelmével, fényével.
A Szentlélek bennünk való lakásának titka tehát a kapcsolat, de a megkülönböztetés titka is. Vannak pillanatok, amikor úgy tűnik, hogy az emberi lélek annyira egyesül a Szentlélekkel, hogy azt nem lehet megkülönböztetni, de azonnal egy olyan áthidalhatatlan szakadék választja el őket, amely a gyengeség és tudatlanság.
A Pseudo-Makárius szerint a Szentlélek kegyelme a szívben olyan, mint az olajlámpás remegő lángja: sok fényt ad, miközben állandóan fennáll a kihunyni veszélye.
Emberi szavakkal a Szentlélek bennünk való lakozásának és működésének titkát nem lehet kifejezni, ezért a skolasztikus teológia joggal mondott le erről; ésszerű fogalmakban ezt valóban megérteni nem lehet. Mindenesetre azonban azt mondhatjuk, hogy a Szentlélek mint cselekvő személy jelen van. Cselekvése pedig az ember átalakulása, a megszentelő kegyelem. Ugyanúgy az keleti szerzők közötti dichotómiába (az ember a lélek és test) és trichotómiába (a már említett: lélek, lélek, test) való habozás nagyon tanulságos: a Szentlélek érkezik hozzánk „kívülről”, és mégis hozzánk tartozik „én”. Tehát a mi lelkünk és a Lélek is egyben.
Ebből a titokból fakad mindannyiunk lelki életének személyes kalandja.
